102. Puente la Reina – Villamayor de Monjardin 34km (2770) Július 17.

2014.12.25 20:14

Elég későn indultunk el Katával, de a délelőtt folyamán szinte mindenkit utolértünk, menetközben persze rendesen lefárasztottuk egymást viccmeséléssel. Egyik pihenő helyen belefutottunk Ricsibe, aki nagyon megörült nekünk, mert mióta megindult még nem találkozott magyarokkal. Rendesen bővül a magyar delegáció. Estella után Irache előtt elértük a méltán híres bor kutat, amiről az a pletyka terjengett napok óta, hogy a falusiak idejárnak és rendszeresen megcsapolják, ezért elzárták véglegesen. Állítólag napi 400 liter bor van a kútra kötve és a hagyományok szerint a zarándokok a kagylójukat használva ihatnak belőle, na persze ezt kevesen követik, szégyen és gyalázat, de mi is megtöltöttünk a másfél literes flakont, amit a tűző napon el is kezdtük fogyasztani. Egy árnyékos helyen leültünk pár német zarándok mellé, akiknél fejenként volt pár liter bor és ebédelés közben a fenekére néztünk az üvegeknek. Ez persze fokozta az amúgy is remek hangulatot, egészen addig sétáltunk, míg Villamayor de Monjardin már karnyújtásnyira lett, de annyira meleg volt, hogy a kisvároska előtt egy fedett kútnál megpihentünk. Kata és Ricsi belementek bokáig a vízbe, de én nem vágytam erre az érzésre, jó volt nekem ott az árnyékban pihenni. Harminc perccel később már szálláskeresésben voltunk, de az összes lehetőség tele volt, ezért tanácstalanul összenéztünk, majd tekintetünk a város melletti hegyre és annak a tetején elhelyezkedő várra szegeződött. A dolog eldőlt, fent fogunk aludni, már csak az alapvető higiénia dolgokat kellett letudni, amit a főtéren lévő szökőkútnál orvosoltunk. Nagy meglepetésemre a kanadai párocska is megjelent, akikkel Franciaországban összefújt a szél néha, persze ők sem találtak szállást, de a mi ötletünk nagyon tetszett nekik. 18 óra is elmúlt, amikor elindultunk felfelé az úton, de nem sokáig, mert kitaláltuk, hogy lehetne rövidíteni. Na, ez egy piszok rossz ötletnek bizonyult, mert a sziklák mellett tüskés növények és szúrós fák borítottak mindent, visszafordulni meg már nem akartunk, mert majdnem félúton voltunk. Véres karcolások voltak a lábainkon, de nem adtuk fel a dolgot, legalábbis addig nem, amíg áthatolhatatlan nem lett a tüskés növényzet, ekkor Kata és én megfordultunk, de Ricsi továbbment. Egy kisebb kerülőn találtunk egy ösvényt felfelé, ami egészen a várig vitt, felértünk, de harmadik társunkat elnyelte a természet. Percekig üvöltöttünk és rohangáltunk, de választ nem kaptunk, percekkel később még a kanadaiak is felértek azon az úton, amit le akartunk rövidíteni. A történet vége persze jól alakult, mert előkerült az elveszett ember, mindenki megnyugodott és a következő projektre összpontosítottunk, ami maga a vár volt. Sajnálatos módon zárva volt, így nem messze a falaktól egy kisebb tisztáson vertük fel a tábort. Gyönyörű csillagos éjszaka volt és a környék fényei is nagyon szép látványt nyújtottak a hegyről. A mai kalandos nap után azt gondolom mindenki nagyon jól aludt, holnap új nap és kalandok várnak.