Reggel Kata ébresztett, gyorsan összecsomagoltam a sátrat, majd bementem megreggelizni a többiekkel, mert elég hűvös volt. Világosban indultunk meg a sok turigrino közt. Ez a név a peregrino és a turista keresztezéséből jött létre, turigrino az, aki pici táskával sétál pár napot és mindig előbb odaér és elfoglalja a szálláshelyet azoktól, akik már hetek óta sétálnak. Én teljesen elfogadom, hogy vannak, akik ennyit bírnak, vagy ennyi idejük van, de azért ez néha igenis bosszantó tud lenni. Dél körül beértünk Porto Marin-ba, ami egy nagyon hangulatos kis városka, a főtéren bámészkodtunk, majd egy parkba rendesen megebédeltünk, majd kis ejtőzés után fojtattuk a sétánkat. Ma valahogy nagyon fáradt voltam, szinte kimerültség határán voltam, lehet, hogy ez azért van, mert több mint 40 napja nem tartottam pihenőt? Lehet. Lassan haladtunk, Jeremy előre is ment, de Kata velem marad, sőt még akkor is mikor felalítottam a sátrat, hogy meg tudjon száradni a napon, persze az is szempont volt, hogy elég durva vízhólyagjai voltak szegénynek és rendszeresen kezelni kellett. Természetesen minden szóba kerülő szálláshely tele volt, szinte az esélytelenek nyugalmával ballagtunk tovább. Egyik helyen végül szerencsénk volt, vagyis Katának, aki ott is maradt a szálláson, mert csak egy ágy volt és a lábával kényelmes és higiénikus helyen kellett tartózkodnia. Én és Jeremy átsétáltunk a másik faluba, ahol végül is nagy meglepetésünkre egy teljesen teli szálláson megkaptuk a mozgássérülteknek fent tartott kis szobát. Persze áthívtuk estéra a harmadik csapattagot, közösen az asztalunknál megvacsoráztunk, majd 21 óra magasságában le is feküdtünk aludni. Annyira fáradt voltam, hogy szerintem percek alatt beájultam, lehet, hogy ez a kimerültség meg fog maradni. A többiek is mondták napközben, hogy nagyon látszik rajtam a fáradtság, mindenesetre valamikor kéne legalább egy pihenőnapot tartani, mert ezt így hosszú távon nem lehet csinálni, mert az egészségemnek se tesz jót.
