A mai napnak is külön indultunk neki, én elég fáradt voltam, így aludtam egészen 8 óráig, mire felkeltem rajtam kívül már alig voltak emberek a tornaterembe. Igazából egészen kedvelem azt, amikor már csak egyedül vagyok a szálláson, mert egyáltalán nem kell sorban állni, sőt még a felszerelést is ott lehet hagyni, nem kell vigyázni semmire. Alapból megbízok az emberekbe, csak sajnos a Camino se mentes teljesen a rossz emberektől, hallottam történeteket lopásról is, így biztos, ami biztos én mindig mindenemre vigyázok, fürdőbe is pénztárcával járok. Elindulás után éreztem, hogy a gyomrom se az igazi, lehet, hogy ez a fáradtság nem is a pihenőnapok hiánya miatt van, hanem mert valami lappang bennem? Nem akartam kockáztatni, inkább ma nem is eszek semmi komolyat, ezért a legközelebbi boltban vettem egy nagy adag háztartási kekszet és úgy indultam tovább. Nem tudom mi szállt meg, lehet, hogy a célállomás közelségét éreztem, de több mint 5 kilométer per órával mentem egész nap egészen Monte de Gozo-ig, ahol kicsit megpihentem és megszárítottam a talpam. Egy órával később elértem Santiago de Compostela-t, de mint tavaly, most se éreztem akkora durranásnak, persze jó itt lenni, igazából ez is volt a célom, ezért indultam, de éreztem, hogy most ez csak egy állomás és tovább kell menni, ez még nem az utam vége. A városba sétálgatva haladtam komótosan a katedrális felé, de gondoltam felhívom Katát, hogy vajon merre jár. Kiderült, hogy valamikor megelőztem, mert még négy-öt kilométerrel mögöttem van valahol, na nem volt nagy gond, gondoltam megvárom a főtéren, addig elnézelődök. A katedrálist éppen tatarozzák, így még csak szép képet se lehetett készíteni, de ez se zavart igazán, kicsit leültem és néztem a sok megérkező zarándokot. Sokan sírva fakadtak, voltak, akik táncra perdültek, de a legtöbbjüknek mégis az alázat és a meghatottság közti állapot volt az arcukra írva. Kellett egy kis idő, de lassacskán bennem is tudatosult, hogy igen, MEGCSINÁLTAM! 122 nap alatt elsétáltam otthonról Santiago-ba. Megérkeztem! El is mentem a zarándok irodába és beálltam a sorba, ami egészen az utcáig húzódott. Szépen lassan egy óra alatt odaértem a pulthoz, ahol egy fiatal srác ült, aki feltette a Compostela kitöltéséhez szükséges kérdéseket. Alap adatok után kérte az útlevelet, amit én oda is adtam neki, de mind a 8 darabot, elején nem értette a dolgot, kérte, hogy csak egyet adjak, de mondom ez mind az, elejétől a végéig. Belenézet és döbbenten forgatta a papírokat, majd nekilátott és mindet hivatalosan végigpecsételte. Az összes kilométert nem tudta megállapítani, ezért tőlem kérdezte, hogy mennyit írjon rá, ugyanis én kértem speciális oklevelet, amin fel lehet tüntetni a megtett távot is, persze ez plusz költség, de egy ilyen út után ezt mindenképpen meg akartam szerezni. Igazából saccoltam, azt tudtam, hogy olyan 3450 körül van, de inkább azt írattam rá, hogy 3456, így jobban néz ki, azt a maradék 6 kilométert úgyis összeszedtem a sok eltévedésből. A srác megosztotta velem, hogy amióta itt dolgozik, ekkora számot még nem írt le a papírra. Elköszöntem majd kisétáltam. Kata is beesett időközben, vele is végigvártam a sor, közben persze híre ment a teljesítményemnek és páran odajöttek gratulálni és fotózkodni velem, úgy éreztem magam, mint egy sztár, a Camino sztárja. Még a gyomrom is rendbejött. Gondoltuk megnézzük belülről a katedrálist, de hihetetlenül sokan voltak, ezért erről a tervükről letettünk elég hamar. Azért bementünk és körbenéztünk amennyire lehetett. Miután végeztünk bevásároltunk és vettünk egy üveg bort is, majd a főtéren rendesen megünnepeltük a megérkezésünket. Szállást kerestünk, érdeklődtünk a turista irodába is, de szinte minden tele volt, kivéve egy helyet, ahol 16 euróért szálltunk meg, de itt nem számított, mert ma megengedhetem magamnak ezt is. Ma volt a megérkezésem napja! A másik nagy öröm, hogy holnap ráérünk csak 11 felé elhagyni az épületet, szóval ma nagyon rendesen ki fogom aludni magam. Maradni nem akartunk a városban, holnap tovább indulunk, de azért délelőtt még visszanézünk a főtérre meglesni az új érkezőket. Elfoglaltuk a helyünket, kimostuk az összes ruhánkat, megírtam a postot, majd Jeremy-t próbáltam elérni több-kevesebb sikerrel, a lényeg, hogy Monte de Gozo-ba van és majd holnap biztosan találkozunk vele. Nagy nap volt a mai, sok-sok gondolat kavargott a fejembe, igazából nem is emésztettem meg, hogy itt vagyok és mit vittem véghez. Lepörgött előttem a sok emlék, amit átéltem az út során, de sokáig biztosan nem tartott, mert elég hamar elnyomott az álom.
