Csodaszép napra virradtunk, reggeli után kirohantam és összecsomagoltam gyorsan a sátramat, majd miután minden és mindenki útra készen állt, kimentünk és folytattuk a sétát nyugat felé. A következő faluban belebotlottunk Jeremy-be, kis pihenő után vele folytattam az utat, mert Kata és a többiek előre mentek. Nem csak az elmúlt pár nap eseményeit beszéltük át, de sok ötlet is eszünkbe jutott, amit majd a jövőben véghez kéne vinni. Valamikor a mai nap folyamán ugrott be az ötlet, hogy miután jó pár napot pihenéssel eltöltöttem az óceán partján és visszaértem Santiago-ba, Portugália felé vegyem az irányt. Jót fog tenni végre egy hosszabb pihenő és erre nincs is alkalmasabb hely, mint a világ vége, de addig még jó pár kilométer van. Dumbria előtt található az egyetlen dupla jelzőkő, ami mutatja az irányt Finisterre és Muxia felé, anno Muxia felé mentem, de most úgy gondoltuk úgy stílszerű és az a hagyomány, hogy a világító toronynál fejezzük be a sétát. Ahogy ballagtunk tovább misztikus köd lepte el a térséget, szinte nem is láttunk messzebb az orrunknál, már szinte Cee-be voltunk, amikor kirajzolódott előttünk, hogy az óceán már csak egy karnyújtásnyira van. Követtük a sárga nyilat tovább a part mentén, amíg fel nem fedeztünk egy olyan ösvényt, ami valószínűséggel megrövidíti az utunkat. Természetesen az lett a vége, hogy eltévedtünk és egy hatalmasat kellett kerülni, mert egyszer vége lett az ösvénynek és eléggé mély sziklás szakadék tárult elénk. Visszamenni már nem akartunk, ezért úgy döntöttünk, hogy keresztülvágtuk magunkat a sűrű és tüskés növényzetben. Az addig a pillanatig épp ruházatom elég sok sérülést szerzett, nem is beszélve arról, hogy mi is gazdagabbak lettünk jó pár horzsolással. Nagy nehezen visszataláltunk az autóútra, amit követve pár perc múlva már megláttuk Finisterre-t. A kijelölt út a part mellett ment, de mi ledobáltuk a szandált és a zoknit és mezítlábosan az óceán vizében gázolva közelítettük meg a városkát. Amint leléptünk a homokba, hirtelen, mintha az össze felhő eltűnt volna, előbújt a nap és álomszép idő lett. Fantasztikus érzés volt ideérni, ennyi megpróbáltatás és kaland után végre elértem a világ végére. Szedtünk kagylót, firkáltunk a homokba, sőt még napoztunk is picit. Persze nem akartunk sok időt eltölteni itt, mert nem volna rossz lepakolni végre a túrazsákokat és átvedleni nyaraló turistává pár nap erejéig. Gyorsan el is mentünk a Por Fin nevű magyar albergue-be, ahol már szinte vártak engem, sok ismerős arcot találtam és sok-sok új kedves arcot ismerhettem meg. Kaptam magyar házi pálinkát is, amit afféle welcome drink formában is elfogyasztottuk gyorsan. Aranka a szállás tulajával megbeszéltem, hogy nekem nem kell ágy, hanem tökéletesen megfelel a lépcső alatt kis hely is, ezért ott rendezkedtem be éjszakára. Holnap nagy nap lesz, strandolunk, majd felmegyünk a világítótoronyhoz és talán még el is égettük valami ruhaneműt, ahogyan azt a zarándokok szokták az útjuk végén. Széles mosollyal az arcomon sötétült el a világ, biztosan szuper dolgokról fogok álmodni.
