Hihetetlennek tűnhet, de már hajnali négy óra előtt zseblámpával és túrabottal a kezemben botorkáltam a pusztában. Megpróbáltam követni a jeleket, de olyan nagyon sok elágazás volt mindenfelé és jelzés annál kevesebb, ezért hát teljesen jogosan tévedtem el. Ez annyira tökéletes volt, hogy vissza se találtam arra a pontra, amikor még tudtam a jó irányt. Kilátástalanul még kullogtam egy kicsit, amíg pirkadni nem kezdett az ég alja, akkor már be tudtam lőni, hogy ugyan merre van az az észak. Biztos nem voltam a dolgomba, de legalább már van valami kiindulási pont. Jó harminc perc séta után megláttam két túrazsákos alakot előttem, gyorsítottam a lépteimet és elég hamar utolértem őket. Legnagyobb meglepetésemre a spanyol pár volt az, akikkel pár napja találkoztam, na de a nagyobb poén, hogy valószínűleg ők is pontosan ott tévedtek el, ahol én. Tovább haladtunk észak felé, amíg egy forgalmas autóút nem keresztezte a mi utunkat. A táblákat meglátva lehervadt az arcukról a mosoly, kérdeztem mi van, de csak legyintettek, majd előhalásztak egy afféle netről kinyomtatott útleírást, amiből világosan kiderült, hogy jó hét-nyolc kilométerrel arrébb kereszteztük a főutat, mint tanácsos lett volna. Nem volt sok választás, szépen csöndben elindultunk az út szélén, éppen amikor a nap első sugarai elértek minket. Később persze jobb lett a hangulat és a több órás séta alatt folyamatosan ment a sztorizás. Délelőtt egy víztározó mellett haladtunk el, majd a hegyek takarásából elöltünk egy éppen építés alatt álló híd. Még sosem láttam, hogy épülnek ezek a hatalmas szerkezetek, pedig logikus, hogy két oldalról indulnak meg vele és addig rakják, míg középen nem találkoznak. A szerpentines út levitt egy sziklás területre, ahol elvileg lett volna egy kút, ahol a szerencsétlen idáig elvergődött zarándok feltöltené a palackját, de sajnos ez a kút már jó ideje nem üzemelt. A gond annyi volt, hogy nálam maradt körülbelül két liter, a többieknél meg egy-egy, szóval rendesen be kell osztani, mert a leírás szerint a következő város még legalább tizenöt kilométer. Kis pihenő után letértünk az útról és megindultunk fel a hegyre, innen persze hatalmas jól kivehető sárga nyilak és kagylók voltak. Extremadura-ra nem jellemző a hagyományos jelzés rendszer használata, itt inkább nagy kőkockák vannak különböző színekkel és az ábrák egymáshoz viszonyított helye jelzi az irányt. A kaptató után egy kis kavicsos ösvényen ballagtunk birkák között, nem értettem mit kerestek itt, mindenesetre meg voltak rémülve, az egyik be is akadt a kerítésbe. Kis vergődés és erőfeszítés után kiszabadítottuk. Ekkor már dél is elmúlt és persze rohadt nagy hőség volt, vizünk meg csak fogyott, persze számoltuk, hogy nem lehet messze a város, de mégis valahogy eltévesztettük az irányt és elmentük mellette. Később kiderült, hogy itt két alternatív út is van, ami bár rövidebb a rendes útnál, de elkerüli a várost, ezzel nem is lett volna gond, de a vizünk teljesen elfogyott, az utolsó cseppet is megvártam, hogy lassan kifolyjon. Kétségbeesetten húztuk a lábunkat a következő órában, de csodával határos módon egy elrejtett tűzoltóságon csillapítani tudtuk szomjunkat. A végtelenül kedves tűzoltók pár jó tanáccsal is elláttak minket, hogy merre is menjünk. Ennek a tippnek nagyon megörültünk, mert mostanra közel negyven kilométer volt a lábunkban. Letértünk hát az ösvényről és felmásztunk egy hegyre, majd a másik oldalon egy sűrű erdőben visszacsatlakoztunk a kagylós útra. Itt meg kell jegyeztem, hogy itt egy erdő volt, sűrű erdő, fák és árnyék, ez mind az, amit az elmúlt három hétben kénytelen voltam nélkülözni. A sebességünk is lényegesen megnőtt, nem is kellett annyiszor megállni pihenni. A mai célunk Grimaldo volt, ami egy picike falú, amiben az ég világon semmi sincs, de van albergue, zuhanyzás lehetőség és persze ágy és csak ez számit. Hosszú és fárasztó napot tudtam magam mögött, majdnem ötven kilométer sétával, ami ebben a kánikulában felér akár százzal is, viszont nagyon bevált ez a hajnali indulás, de nem csak nekem, ezért holnap még korábban indulok spanyol barátaimmal.
