Utolsó közös reggeli megint finom tejberizs volt, majd a desszert hosszú ölelkezős búcsú. Mindenki olyan volt, mintha soha többé nem találkoznánk, de én biztos voltam benne, hogy viszontlátom ezeket a kedves embereket. Viszont az én új és teljesen ismeretlen kalandom a mai nappal kezdődött el. A buszállomásra érve vettem jegyet Ferrol-ba, de direkt járat nincs ide, ezért először Lugo-ba érkezek és ott kell átszállni egy másik buszra, ami elvisz a célállomásra. Alig pár percet vártam, majd meg is érkezett a jármű, fél óra múlva már a másik buszon ültem, ami robogott is az autópályán La Coruna-felé. Próbáltam aludni, de sok gondolat cikázott a fejemben, most vagyok először egyedül és ez az érzés kezdetben mindig furcsa, de tudom, hogy kis idő és minden gondolatom rendeződik. Az állomáson megtudtam, hogy egy teljesen másik busszal lehet csak eljutni Ferrol-ba, ahonnan a Camino Inglés indul, ezért kis kérdezgetés után végül meglett a megfelelő jármű. Érdekes, hogy amikor szükség van rá, akkor mindig egyből találok valakit, akivel meg tudom magam értetni. Pontban délben érkeztem meg a városba és persze semmi féle irányadó jelzést nem találtam, ezért a busz utasait követve hamar ráleltem a turista információs épületre. Itt aztán kaptam térképet, leírásokat és mindent, amire csak szükségem volt. Első dolgom volt kimenni a kikötőbe és készíteni egy közös fotót az első jelzőkővel, ebben segítségemre volt egy taxis fickó, aki harmadik nekifutásra el is készített egy vállalható képet, amiről nem lóg ki a fejem. Ebédeltem egy nagyot és nekileselkedtem az ismeretlennek. Kezdetben a városban vitt az út, jó másfél óra volt mire kiértem, mert egy nagy kört írt le, elég ritkán voltak jelzőkövek, de utána már nem volt gond ezzel. A gond azzal volt, hogy folyamatosan csöpögött az eső, nem erősen, de épp annyira, hogy félig fel kellett vennem az esővédőmet. Egy öblöt kellett megkerülni, így jobb oldalt egész nap láttam a tengert és a nagy kikötőket a darukkal és sok-sok konténerszállító hajóval. Nada-ba beérve már délután volt, ezért úgy döntöttem, hogy itt szállok meg, persze sehol nem volt senki, sőt egészen idáig egy árva zarándokkal nem találkoztam. Az épület zárva volt, de ki volt írva egy telefonszám, amit miután felhívtam pár percre rá egy kocsi érkezett a tulajjal, aki beengedett, majd ott is hagyott. Egyedül egy nagy szálláson, nagyon élveztem, minden szokásos dolgot elvégeztem, majd kicsit ledőltem olvasni. Egy óra múlva megjelent két német nő, majd őket további három zarándok követte, így összesen hatan töltöttük itt az éjszakát. Nekem egy teljesen privát szoba jutott, amiben egyedül aludtam. Holnap bele kell húznom, mert szerény számításaim szerint lemaradásban vagyok a többiekhez képest.
"Life begins at the end of your comfort zone"
