Reggel hat órakor zenés ébresztőre keltünk, majd a sok finomsággal megterített asztal mellett törülgettük a csipás szemünket. Teleettük magunkat, majd hét óra felé elindultunk Gáborral, akinek bár eléggé fáj a térde, de ennek ellenére egészen jól tudott haladni. Felajánlottam neki a túrabotokat, nekem úgyis csak védelmi szerepet töltött be kutyák ellen, de itt nem volt még rá szükségem. Legalábbis ekkor úgy gondoltam, de délelőtt volt egy kisebb falka, ami bepróbálkozott, de nem volt semmi komoly, határozottan lehagytuk őket, azok meg úgy gondolták zaklatnak inkább másokat. Persze napközben megint nem láttunk senkit se, nem tudom hova tűnhetnek el az emberek mindig. Ezt már megszoktam, viszont azt még nem, hogy már egészen kellemes errefelé az időjárás, szinte egész nap lehet haladni. Dombra fel, majd le, utána ugyanez egy kisebb hegyre. Kora délután megpihentünk egy folyóparton, ahol a környék apraja-nagyja töltötte a jól megérdemelt hétvégét. Pár óra séta után beértünk egy kis falúba, ahol öregek mutogatták, hogy merre van az albergue, igazából nem akartunk itt megszállni, de annyira kedvesen tessékeltek minket, hogy végül is elmentünk az épületig. A nagy meglepetés, hogy ez egy önkiszolgáló szállás, van hat szimpla ágy és korrekt fürdőszoba meg egy szép pecsét is, de senki, aki felügyelne minket, igazából nincs is rá szükség, nem olyan fajta népek vagyunk mi. Berendezkedtünk, megvacsoráztunk és naplót írtunk. A lenyugvó nap sugarainál még leugrottam kicsit edzeni is, egész jó kis napot tudtam magam mögött.
