Természetesen Arek is felriadt a dologra és hangosan üvölteni kezdett, akkor persze én is magamhoz tértem és bottal hadonászva én is teljes erőből ordítani kezdtem. A sztereóból jövő erős hang jobb belátásra bírta a vaddisznót és odébb állt, persze azért pár méterre megállt egy röfögés erejéig, gondolom azért, hogy éreztesse velünk, hogy nem megijesztettük, hanem most csupán jobb dolga akadt. Az adrenalin miatt percekig nézelődtem a sátorban össze-vissza, de lassacskán lecsukódott a szemem és egészen reggelig zavartalanul aludtam. Viszonylag korán indultunk meg, az első nap sugarai már egy autóban értek, ugyanis egy nagyon kedves fickó nagyjából tizenöt kilométert fuvarozott el minket, egészen Ronda-ig. Nem ez volt a tervezett út, de ha már így alakult, gondoltuk megnézzük, mert képek és elmondások alapján egy nagyon szép hely. A város egy sziklaszirtre épült, a város szélén az épületek mellett egy jó ötven méteres szakadék van, persze miután megláttuk, hogy lent emberek vannak, egyből elkezdtük keresni az utat lefelé. Sok keresgélés és útbaigazítás után megtaláltuk az ösvényt lefelé. Ahogy haladtunk egyre mélyebbre felfedeztünk egy kis folyót, vízesést és a város víztározóját is, furcsa látvány volt felnézni a szakadék aljáról a magasban, ahol az épületek sorakoznak. Nem sűrűn járnak erre emberek, néhol igen veszélyes volt az út, sok helyen leszakadt az út része, még viccelődtünk is, hogy ez egy kisebb Caminito del Rey. Nagyon sok idő elment nézelődéssel, ezért úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk a következő városig, így is már lassacskán dél volt. Setenil de las Bodegas-ban szálltunk le a buszról, érdekesség, hogy a kis település épületeinek harmada a sziklába van építve, gondolom ez is az egyik megoldás a meleggel szembeni védekezésre, ez mellett köztudottan egész Andalúziára jellemző a fehérre festett épületek, ami ugyancsak ezt a célt szolgálja. Sokat nem időztünk itt, felsétáltunk az aszfaltra és megindultunk. Nagyjából kilenc kilométert mentünk a déli hőségben, persze árnyék sehol, ezért pihenés nélkül le is toltuk gyorsan a távot. Piszok fárasztó ilyen melegbe sétálni, sosem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni. Torre Alháguime-ban sétáltunk, amikor hirtelen megállt egy autó mellettünk és két kedves spanyol leányzó segített nekünk tájékozódni és vízhez jutni. Angoljuk nem volt tökéletes, de azért jó pár órán át elbeszélgettünk, közben egy afféle idegenvezetést is kaptunk a falucskában. Délután indultunk tovább Olvera irányában, ahonnan a lányoktól kapott információ szerint egy nagyon érdekes útvonal indul, ez pedig a Via Verde. Erről azt kell tudni, hogy a múltszázad végéig egy vasútvonal volt, de mára nem használják, így felszedték a síneket és kerékpárúttá alakították. A kicsit több mint harminc kilométeres szakasz szinte teljesen vízszintes, ezt persze úgy oldották meg, hogy rengeteg kisebb alagút van a dombok és kisebb hegyek alatt, némelyik ezer méter hosszú. Egy nap alatt nem tudunk végigmenni, mert ránk sötétedik, de mindenesetre elindultunk és egészen sötétedésig sétáltunk. Hatóságilag tilos a környéken sátrazni, de azért megkockáztattuk, mivel más opció nem igazán van. Az egyik alagút előtt felkapaszkodtunk oldalt a dombra és a tetején találtunk egy „fogjuk rá” lapos kis részt, nagy nehezen sikerült felalítani a tábort a kemény talajban mire teljesen ránk sötétedett. A mai nap sok érdekességet láttunk, roppant tartalmas volt, igaz volt benne stoppolás, buszozás is, de ez még mindig nem a camino, ezért megbékéltem a dologgal, de az biztos, hogy Sevilla után bármilyen is az időjárás, csak gyalog fogok haladni.
