Éjfél elmúlt, de a kinti zajok nem szűntek meg, sőt erősödtek. Úgy hallottam, hogy falkákba futkostak a kutyák és mintha harcoltak volna, lehet alfa választás zajlott én meg pont ott reszkettem a közepében. Nem jött álom a szememre, fél óránként megnéztem a hálózsákban a telefonom, hogy mennyi az idő, de nagyon lassan leltek az órák. Lábam elzsibbadt többször is, próbáltam minél halkabban fészkelődni, de pár ugatás és morgás a sátor mellől meggyőzött, hogy inkább hagyjam a vészkelődést. Ilyen szintű félelmet még nem éreztem soha, de nem az intenzitása viselt meg, hanem inkább a hossza, mintha soha nem akarna véget érni. Teltek az órák lassan, nagyon lassan. Hajnal körül az egyik falka odébb álhatott, mert már csak pár kutyát hallottam morogni, de azok is kezdtek elcsöndesedni. Megéltem a reggelt, nagy kő esett le a szívemről, kicsit kinyugtoztam, majd rettenetesen lassan és nyugodtan elkezdtem felöltözni és összepakolni mindent. Mikor kész lettem, az egyik kezembe vettem a botot a másikba kinyitott késemet, felhúztam a sátor zipzárját és aki mer az nyer alapon gyorsan kiugrottam a sátor elé. Két kutyát pillantottam meg a sátor mellett, meg egy harmadikat harminc méterre, aki éppen távolodott. A tegnap esti nagy kutya ugyanott feküdt, mint este, csak sok nyálas folt volt a bundáján és jó pár véres seb a lábain, rám nézett és vakkantott egyet. Ekkor esett le az egész dolog! Ez a kutya valószínűleg egész éjszaka engem védelmezett! Hihetetlen! Mellette ült egy kis fekete kutyus, bizonyára ő lehetett segítsége, elmosolyodtam, megsimáztam a buksijukat és az összes szendvicsemet odaadtam nekik. A nagy lakmározás közepette összeszedtem a sátramat, felapplikáltam a zsákomra, majd lassú léptekkel visszalépdeltem a földes útra. A kutyák nem követtek, nincs már együtt dolgunk, maradtak a helyükön. Mindig is hittem az őrangyalokban, több ízben meg is tapasztaltam, üzenem annak, aki nem hisz, hogy igenis léteznek. Felmásztam egy dombra, majd egy hegygerincen folytattam az utat egy kis erdőig. Csodálatos volt az idő, napsütés, kellemes hőmérséklet, de valahogyan nem tudtam kiélvezni, mert ahogy az adrenalin nagy része távozott belőlem, úgy lett úrrá rajtam a kimerültség és a fáradtság. Egy kis folyóhoz leérve, leültem egy farönkre és aludtam egy órát a fák árnyékot adó lombja alatt. Dél körül sok kisebb falucskán haladtam keresztül, de embereket nem nagyon láttam, bizonyára nem egy sűrűn lakott vidék ez. La Robla viszonylag nagyobb település, volt zarándokszállás is és egy nagyobb supermarket is, aminek roppantul örültem, fel kellett tölteni a készleteket, mert ugye a kajám nagyrészt odaajándékoztam a testőreimnek, a másik, hogy holnap vasárnap van. A szálláson a tulajjal való kommunikációmat segítette egy magyar fickó, aki jó barátja és már több éve kint él a családjával, úgyhogy mindent sikeresen elrendeztünk, sőt még oda is szóltak a holnapi szállásra, hogy érkezem. A vizes és enyhén büdös sátramat kiterítettem a kerítésre abban bízva, hogy holnapra kiszárad, majd kihasználva a lehetőségeket, kimostam minden ruhámat. Nagy meglepetésemre a hűtőben volt egy csomó kaja, az egyik valami főtt étel lehetett, a dátum szerint tegnapelőtti, de nem tűnt rossznak, ezért megmelegítettem és befaltam az egészet. Húzós két napot tudhattam magam mögött, megnyugodva és átértékelve a tapasztald dolgokat megírtam a naplómat és elég hamar bedőltem az ágyikóba. Holnapi terv negyven kilométer, foglalt szállásom van, ezért bármilyen is a terep, oda kell érnem, mert azt hiszem egy darabig most nem akarok sátrazni.
"Life begins at the end of your comfort zone"
