Annyira nagyot aludtam, hogy kilenc óra is elmúlt mire magamhoz tértem, kényelmesen lesétáltam és megreggeliztem a népekkel. Azon is gondolkodtam, hogy egy pihenő napot eltöltök itt, de hamar kiderült, hogy a tulaj ma zárva tart, mert valami családi programja van elég messze innen. Egy tucat kipihent zarándok pontban tíz órakor hagyta el az objektumot és indult meg Spanyol föld irányában. Laza városnézés után még gyorsan bevásároltunk és utolértük a csapat elejét, akik már a várfalon kívül ballagtak, ugyanis az egész város egy teknős alakú várfallal van körbevéve, ami bizonyára elég komoly védelmet biztosított a régmúltban. Mai utunk már rendes kihívással kecsegtetett, mert lassan a Pireneusok lábánál járunk. Tettünk egy kis kitérőt az őrült konzervgyárosnál, aki a gyára körül nagyjából két tucat kamerát üzemeltetett és a kihelyezett becsület kasszás konzerveit amint valaki megközelíti, tüstént kivágódik az épületből és figyeli mi a páciens szándéka. Gyorsan vettem egyet, majd elfutottunk, mert az ürge rendesen klinikai eset volt. Azt gondoltuk naivan, hogy ezzel véget érnek a furcsaságok, de igazából csak ezzel kezdődtek. A főút mellett sétáltam, amikor egy kisebb teherautó állt meg mellettem és a két bent ülő jómadár elég ijesztő mosollyal invitált meg a kis kommunájukba, hogy nekem feltételül oda kell mennem, mert hogy az milyen jó lesz és csak alig öt kilométer letérő a caminoról. El akartak vinni kocsival, de miután diplomatikusan visszautasítottam és elmeséltem, hogy én csak gyalogosan haladok és nem tudom pontosan merre. Elmentek, de pár óra múlva megint rám találtak a városba és vigyorogva mutatták, hogy hozzájuk merre felé kell fordulni. Nincsen üldözési mániám, de ez már kicsit durva volt. A várost elhagyva egy kertben megláttam a táskátlan svájci haveromat, aki jóízűen lakmározott pár helyi öreggel. Megláttak és persze behívtak és engem is megkínáltak. Nagyon kedvesek voltak, elbeszélgettünk meg finomat ettünk, ezzel még nem is volt baj, csak akkor rémültem meg amikor kiderült, hogy az épületből telefonon szóltak az autós mosolygósoknak, hogy én itt eszem náluk. Na, ez több volt a soknál, udvariasan felpattantam és nagy sebességgel elviharzottam. A svájci srác is jött utánam miután számára is világossá vált, hogy valami nem kerek. Biztos, hogy nem rossz emberek, csak ha nagyon rámenősen erőltetnek valamit az nekem roppant gyanús és inkább elkerülőm az ilyen szituációt. Pár órával később beértük Arek-et aki egy fa alatt ülve pihent éppen és rágcsált valami gyümölcsöt és a térképet bújta, ugyanis a GR 65 ezen része a nagy áradások miatt le van zárva. Egész Franciaországba a piros-fehér GR 65-ös jelzést követtük és most, hogy nem lehet, rendesen át kellett gondolni, hogy hogyan tovább. Találtunk egy alternatív utat, de ez jó pár kilométeres kerülő volt, de mindenképpen vissza akartunk térni a jelzett ösvényre még a mai napon, ezért késő estig meneteltünk. Majdnem besötétedett, amikor megláttuk az első kagylós jelet egy fa törzsére festve. A jó irányba haladva nem messze innen volt egy kis romtemplom, ami tökéletes menedéknek bizonyult, falai épek és a tetőszerkezete is viszonylag elfogatható volt, valamint a mellette lévő kis temető oldalába is találtunk vízlelőhelyet. Elrendeztük az alvóhelyeket és eldőltünk, mint a rohadt nád! Altatni egyikünket se kellet.
