Korán ébredtünk fel, eléggé hűvös volt az éjszaka, jobbnak láttuk, ha kipattanunk és mozgunk. A probléma az volt, hogy a sátrak vizesek lettek a pára miatt, ezért amennyire tudtuk törölgettük őket egészen indulásig, ebben nagy segítségünkre volt egy speciális nedvszívó rongy, amit a németektől kaptunk tegnap. Komoly hi-tech cucc volt, a tömegének a húszszorosát is magában tudta tartani. Nagy nehezen elindultunk, de pár óra múlva el is tévedtünk a furcsa jelek miatt, mert több GR jelzés is találkozott, de persze nem voltak számozva, ezért jó pár kilométeres kitérő után találtunk vissza a helyes útra, hála a GPS-nek. Kajánk fogytán volt, de a legnagyobb meglepetésünkre a fák közül kibotorkálva egy viszonylag nagyobb városba értünk. Bevásároltunk, megpihentünk, majd mentünk is tovább, mert a mai nap elég hosszúnak ígérkezik. A város másik oldalán újabb laza emelkedő várt ránk, egyáltalán nem komoly, laza ezerötszáz méter felfelé. Régi kábelek és bányász kocsik hevertek mindenfelé, sőt feljebb rozsdás csillék és tartóoszlopok álltak ki a földből, nem volt nehéz kitalálni, hogy régen itt egy bánya volt. Félúton lehettünk a csúcstól, amikor egy hatalmas rozsdás dobozon fújtuk ki magunkat. Kisvártatva egy anyaszült meztelen, hosszú szakállak, mosolygós fickó haladt el mellettünk nagy táskával a hátán. Ilyet se láttunk még, először nem is hittünk a szemünknek, de megerősítettük egymást, hogy tényleg egy pucér fickó ment be az erdőbe, pont amerre mi is tartunk. Ezek szerint ez az út nem csak a kihívásról, hanem a furcsaságokról is szól. A biztonság kedvéért még vártunk egy picit és csak aztán indultunk tovább. Szerencsére nem láttuk viszont, de egy hippi tábort észrevettünk a fák között, valószínűleg ott lakott ő is. Szűk ösvény, mindenfelé szúrós növények, majd újabb sziklás rész jött, ahol megint mászni kellett, azt hittem sose lesz vége az emelkedőnek. Fizikailag nem volt baj, néha kapkodtam a levegőt azért, csak olyan kilátástalannak tűnt, mert nem láttuk, hogy merre haladunk a sűrű növényzetben. Hat óra fele járt amikor kitisztult a táj és egy hegyi autóúton ballagtunk egészen egy nagy épületig, ami valószínűleg a régmúltban egy bányás munkásszálló lehetett. Bekopogtunk és kiderítettük, hogy jól gondoltuk a dolgot és szerencsénkre mostanra ez afféle túrázós szállássá lett átalakítva. Nem volt olcsó, húsz euró fejenként, de más lehetőség nem volt a környéken, a sátrakat se lehetett sehol se felállítani, így kénytelenek voltunk itt megszállni. A jó hír, hogy rajtunk kívül nem volt más, ezért belakhattuk az épületet, kimostunk és kiterítettünk mindent, beleértve a sátrainkat is, mert még mindig nedvesek voltak. A fűtést maximumra alítottuk, száradjanak csak a cuccaink és kimentünk a konyhába, ahol a másik nagy meglepetés ért minket. A konya teljesen jól felszerelt volt, maradék tészták, rizs és minden egyéb és a hűtő tele volt. Saját kajánkat így nem kellett fogyasztani, hanem a konyhai dolgokból csaptunk össze egy alapos vacsorára valót. Teli gyomorral mentünk vissza a hálószobába és a finom melegben ledőltünk. Elalvás előtt átbeszéltük a holnapi terveket és bizony megállapítottuk, hogy alábecsültük rendesen ezt a GR 10-et. Utolsó emlékem a mai napról, hogy a messzeségben hallottam farkasüvöltést, de olyan távolainak tűnt, hogy említésre se méltattam, remélem azért olyan kalandba nem keveredünk.
"Life begins at the end of your comfort zone"
