Hosszú várakozást követően végül elérkezett a nagy nap. Már pár nappal előtte igazából szinte minden készen állt az indulásra, de anyumnak kellett még ezt-azt összevadászni. Hajnali négy órakor keltünk, mivel elég korai gépre sikerült jegyet szerezni még decemberben, így alig 9000 forintból repülünk Párizsba. Utolsó simítások, felöltözés, túrazsákba bepakolás és indulás a kocsihoz. Mint minden évben, ezáltal is apum oldotta meg a reptéri transzfert. A gép fél hét után startolt és kicsivel több, mint két óra alatt már landolt is Párizsban, ahol viszonylag hamar megtaláltuk a buszt, ami bejuttat minket a központba, ahol már várt minket a húgom Nóra, aki lassan kilenc éve él itt, szóval otthonosan mozog a környéken. A szállásunk a munkahelyén egy hajón lesz, ahol, ha minden jól megy két teljes napot is el tudunk tölteni, úgymond kicsit előre rápihenünk a sétára. A szoba kifogástalan, becuccoltunk, majd indultunk is az Eiffel-toronyhoz, ahol az unokatesóm Szandra várt minket, ő afféle biciklis idegenvezető, így vele elmentem egy körre a városban, anyámék addig borozgatással töltötték az időt. Jómagam még sosem voltam Párizsban eddig, szóval minden teljesen új volt és így bicajjal viszonylag rövid időn belül nagyon sok mindent meg lehet nézni. Pár óra múlva csatlakoztunk a borozgatáshoz, majd mikor már sötétedett lassacskán visszamentünk a hajóra. Elég tartalmas napot tudhatunk magunk mögött és a tervek szerint a holnapi nap se lesz másképpen.

Pihenten keltem, nagy mosollyal konstatáltam, hogy túrazsák ott van az ágy mellett és bizony megint úton vagyok. Reggelire gyorsfagyasztott vaníliás mazsolás csiga volt a hajó konyhájáról, természetesen megmelegítve. Az idő nagyon kellemes volt tavaszhoz képest, egy laza felső elegendő volt a városban, nem is tétlenkedtünk sokat, kimentünk az egyik legnagyobb temetőbe, ahol nagyon sok híresség sírja található. Dél körül kebabot ettünk, majd további városnézés céljából metróra ültünk, de sokáig nem jutottunk, mert valami elektromos hiba miatt leállt a szerelvény és közel  egy órát kellett bent maradni. Két percenként bemondták, hogy ne nyúljunk az ajtókhoz és hogy ne hagyjuk el a szerelvényt, mert az alagútban veszélyes kimenni. Mi egész jól viseltük, de sokan kezdtek a vége felé kiborulni. Végül azért kinyitották az ajtókat és rendőrök kíséretével szépen libasorban a fal mellett a koromsötét alagútban elsétáltunk a legközelebbi állomásra. Izgalmas kaland volt, bár készült pár kép, de olyan sötét volt, hogy nem sok mindent lehet kivenni belőle. Notre Damme-ig elsétáltunk, majd vissza a hajóig, most már nem akartunk metróra szállni, meg aztán nem is árt a kis edzés. Estefelé a hajó tetejére mentünk fel anyummal és húgommal, ami igazából a magas vízszint miatt le volt zárva más vendéget számára, így egy eléggé exkluzív élményben lehetett részünk. A hajó szokásos két órás körutat tett, melynek keretében megcsodálhattuk Párizs éjszakai fényeit és persze a kivilágított Eiffel-tornyot. Úgy érzem ez egy méltó befejezés volt, amennyire csak meg lehet ismerni Párizst két nap alatt, kihasználva minden időt, annyira meg is ismertem.

Másnap kipattantunk az ágyból, átnéztünk minden felszerelés még egyszer, majd elbúcsúztunk a hajó személyzettől és a vonatállomásra sétáltunk, majd tíz óra magasságában már robogtunk is Bayonne felé. Nem is volt már annyira meglepő, de valami ismeretlen vágányhiba miatt ez a vonat is másfél óráig állt egy helyben, valamiért nekünk most ezt kell tapasztalni. Végül is délután öt órára beértünk Bayonne-ba, ahol a kis vonat percekkel később már indult is St. Jean pied de Port felé, ahova pontosan fél hétkor érkeztünk meg, persze egy csomó másik zarándokkal. A kisvárosban mindenki első dolga értelemszerűen a zarándok-útlevél kiváltása és szálláshely felkutatása volt, ebben mi sem maradtunk alul, de eléggé tele volt minden szálláshely, így egy privát szállásra mentünk. Sokan mondták, hogy még lehet hó is a hegyen és a sok víztől elég veszélyes lehet, gondolkodtunk rajta már korábban is, hogy lehet ki kéne hagyni az első napot, de még alszunk rá egyet és holnap reggel eldöntjük, hogy legyen. Lepakolás és tusolás után egy kis városnézés következett, majd egy pizzázóban ettük meg a jól megérdemelt vacsoránkat. Este tíz órakor már vízszintesben helyeztük magunkat, mert holnap indul a nagy kaland és a terep elég nehéz, így igyekszünk korán kelni.

Viszonylag későn ébredtünk fel, ezzel már szinte el is dőlt, hogy bizony inkább átszállítatjuk magunkat Roncesvalles-be és onnan indulunk meg nagy lendülettel, felesleges lenne most leterhelni magunkat az első nap. A híres táblánál, aminél Santiago-t 790km-re írja elkészült a fotó, ami szerintem minden egyes zarándoknak van, majd nagy vígan elindultunk. Délelőtt tíz óra volt, így szinte senkivel se találkoztunk, mert az innen indulok már jóval korábban felkerekedtek. Pár kilométer megtétele után elkezdett csepegni az eső, nem volt vészes, de pont zavaró, ezért beöltöztünk teljes esővédelmi felszerelésbe. A terep viszonylag könnyű volt, kellemes négy kilométer óránkénti sebességgel haladtunk. Patakok, kisebb erdőkön keresztül végül elértük az Arga folyót és Zubiri-t, ahol nagy keresgélés volt, mert az eső erősödni látszott és jobbnak véltük behúzódni egy szállásra. Az egyetlen lehetőség egy privát szállás volt, mivel olyan sokan vannak tavasszal úton, hogy szinte minden hely tele van. A szállás viszont kifogástalan volt, sőt az ár még a holnapi reggelit is tartalmazza.

Kiadós reggeli után a felkelő nap első fényében elhagytuk a kisvárost és a folyót követve Larrasoana-ba értünk, ahol egy bárban felfrissültünk és ettünk egy kis banánt. Pár kisebb emelkedő következett, majd a völgyből kiérve megláttuk Pamplona-t, még messze volt, de szerencsére szép napos idő volt és a hőmérséklet is kedvező volt a sétához, így nem okozott különösebb gondot a megközelítése. Közel 200.000 lakosú városba jó egy órás út volt mire beértünk az óvárosi részre és a 114 férőhelyes municipal szálláshelyre. A dolog különlegessége, hogy ennyi vándorra mindössze három mosógép jut, ezért végül kézi mosás és másfél órás várakozás a szárítógépre következett, mivel szárítási lehetőség is igen minimális volt. Szerencsére úgy este nyolc magasságában sikeresen vissza tudtuk pakolni a friss és száraz ruháinkat a táskákba. Este még átugrottam Istvánhoz és Anitához a CaminoTeca-ba kicsit beszélgetni, ez afféle zarándok bolt, ahol minden hasznos és szükséges dolgot beszerezhet a zarándok. Este tíz körül visszamentem, anyum nagyot pihent délután, de most még vacsiztunk egyet, majd eltettük magunkat holnapra.

Hajnalba keltünk a zarándokok nagy részével és még szinte sötétben indultunk neki a mai szakasznak. Cizur Menor felé haladva anyum észrevette, hogy kicsit fáj a térde, nem vészesen, de mindenesetre kellemetlen így a séta, pláne felfelé a dombokon, sőt az Alto de Pedrón, ahol a híres lemez zarándokok vannak további négyszáz métert jelentett felfelé. Az emelkedő vége felé már átvettem anyum táskáját, így felértünk egy darabban. A hegy tetején nagyon erős szél volt, ezért nem is időztünk sokat, készítettünk pár képet és indultunk is lefelé a hegy másik oldalánál. Találkoztunk egy német nővel, aki egy kétkerekű kocsit húzott maga után, azon volt minden felszerelése, valamint két kutyus sétált vele. Nagyon aranyosak voltak, az egyik cipelte a polifoamokat, a másik hátára meg egy pici napkollektor volt szerelve, ez utóbbit segítettem megszerelni neki, mert valami kábel hiányzott. A terep eléggé kavicsos és meredek lefelé, ami nem kíméli a térdeket, sok ember nagyon lassan halad ezen a szakaszon. Olyannyira, hogy meg is álltunk a következő településen, bevágódtunk az első albergue-be, amit találtunk, kicsit rápihentünk erre a napra, hagyjuk magunkat regenerálódni és majd holnap behozzuk a lemaradást.

Anyum lábfájása nem lett sokkal jobb reggelre, de átbeszéltük, hogy ez igazából normális, másnak is fáj a lába, sőt az én első utamon nekem is fájt és egy hétig botra támaszkodva sántikáltam. A másik különlegesség, hogy rendesen beköszöntött a nyárias időjárás és elég hamar felszökött harminc fok fölé a hőmérséklet és persze egy árva felhő sem volt az égen. Sok zarándokkal ismerkedtünk meg, szinte mindig volt valaki mellettünk, voltak akiknek nagyon tetszett, hogy ilyen családi Caminozást fojtatunk. Délután kettő felé már nagyon nagy hőség volt, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább Cirauqui-ból, nem kell sietni sehová, a városkában a szűk kis utcákban a jeleket követve elértük a albergue-t, amiről tudtam, hogy nagyon jó hely, itt szálltam meg három éve is, sőt még menüre is fizettem és emlékeim szerint annyira kiadós és finom volt, hogy azzal a lendülettel most is befizettünk rá. Kimostunk és pihentünk a délután folyamán, majd este csatlakoztunk a többiekhez a pincében, ahol már nagyban ment a sürgés-forgás. Itt is nagyon aranyos embereket ismertünk meg, szinte végig beszélgettük az egész vacsorát, bor is fogyott rendesen, ezért nem volt gond az alvással.

Kipihenten ébredtünk és az időjárás is kedvező volt egy hosszabb sétához, pláne ha jó társasággal haladunk együtt. Mai útitársunk egy darabon egy mexikói fickó és a felesége, akikkel többször elhaladtunk egymás mellett, de mindig újból és újból összetalálkoztunk és minden alakalommal nagyon megörültek nekünk. Tizenhárom kilométer után Estella-ba értünk, ahol nagy bevásárlás után keresztül mentünk és a város másik végén lévő borkútnál ittunk egy keveset. Máskor általában több folyt ki, de valószínűleg már eleve fogyóban volt. A maradék kilométereket tűző napon tettük meg, igaz nem jutottunk el a kitűzött faluba, de nagyon megközelítettük. A szállás eléggé lepukkant volt, valószínűleg saját kezűleg készült és még nincsen kész, de nem bántuk, sőt a tulajtól még afféle mágikus kenőcsöt is kaptunk a lábunkra. Egy nagy gond volt, mégpedig, hogy rettenetesen hideg volt éjszaka, fűtés meg egyáltalán nem volt, úgyhogy dupla matraccal dideregve aludtunk el.

Napfelkelte előtt indultunk, de utólag nagyon megbántam, mert nagyon hideg volt és hiába vettem fel minden ruhámat úgy is remegtem. A meleget minden mennyiségben elviselem, de már húsz fokban is képes vagyok fázni, hiába van húsz fok, valószínűleg valami melegebb éghajlaton kéne élnem. Anyukám lába nem akart javulni, sőt elmondása szerint talán még rosszabb állapotban is van, ezért ma csak Los Arcos-ig megyünk. Egy amerikai sráccal szinte mindennap találkozunk, ugyanolyan ütemben halad, mint mi, de ma a változatosság kedvéért el is beszélgettem vele, gyűljenek csak a kapcsolatok a tengeren túlról, hátha arrafelé vetődök egyszer. Az utolsó kilométereket nagyon lassan tettük meg, de igazából nem is sietünk sehova, az időnk mint a tenger, majd megérkezünk, amikor megérkezünk. A város főterétől nem messze találtunk egy szállást, nagyon komfortos, kifogástalan hely, viszont volt egy japán idős pár, akik képesek voltak órákon át pakolászni, sőt éjszaka is amikor kimentek, simán felkapcsolták a lámpát, eszükbe se jutott, hogy bizony mások lehet, hogy aludnának.

Volt pár meleg napunk, de reggelente mindig hideg van, úgy tíz fok körül, de a mai nap még erős szél is borzolja a kedélyeket és a frizurákat. Anyum kitalálta, hogy zenét hallgatva és némi gumicukrot üzemanyagként elfogyasztva nem érzi annyira a lábát és tud haladni egészen rendesen, akár egész nap is. Ezt a tervet követve egészen Viana-ig jutottunk és a kis mutató alig hagyta el a delet, amikor már bevágódtunk a szállásra. Kiadós ebéd után egy alapos városnézés következett, majd átbeszéltük a következő napi terveket, mert anyum aggódik a lába miatt, semmiképpen nem szeretne valami szövődményes dolgot belőle, ezért lehet kéne pár napot pihentetni. Holnap még biztosan tovább megyünk, hiszen elértük az első nagy mérföldkövet, ami azt jelenti, hogy már keresztül sétáltunk egy egész régión. Holnap belépünk La Rioja-ba!