141-150

141. Facha – Barcelinhos 28km (3869) Augusztus 25.

2015.02.12 19:30

Az éjszaka nyugodtan telt, bár párszor felriadtam kutya vonyításra, hajnalba viszont elkezdett szakadni az eső, ami reggelre sem állt el. Nyugodtan megreggeliztem, majd összerámoltam a sátorban, fel is öltöztem, majd gyorsan a szokott módon összehajtogattam a viharvert alvó alkalmatosságomat. Hosszasan sétáltam az erdőben és nagyban kerülgettem a pocsolyákat, de mivel túraszandálban voltam többnyire, nem számított, mert úgyis megszárad a lábamon, a gond csak annyi volt, hogy a sarkánál már fél centiméter sincs a talp és már kezd kényelmetlen lenni, amikor rálépek sziklára, vagy kisebb kövekre. Tervem szerint még Porto-ig el tudok benne menni, aztán ott valami szép helyen örök nyugalomra helyezem. Dél körül végre elállt az eső, de a borús idő megmaradt, azért párszor kibújt a napocska és megmutatta magát. Egy ilyen alkalmat pont kihasználtam az egyik kis falú albergue-je mellett, ahol már zarándokok várták, hogy 14 óra legyen, mert akkor nyitnak ki a szállások kapui. Két spanyol leányzóval beszélgettem miközben száradt a sátram, annyira faggattak, hogy honnan jöttem, hogy végül elmeséltem az egész utam dióhéjban, pedig nem szeretem reklámozni. Amikor kinyitott az albergue és a sátram is kiszáradt, összeszedtem magam és továbbálltam. Barcelos-ba beérve kerestem egy boltot, majd szokásos rutin következett, amikor a turista irodában pihenek, netezek és töltöm a mobilom. Nagyon elment az idő, pedig ma is terveztem 30-40 kilométert sétálni, de ez valószínűleg már nem fog összejönni, azért átmentem Barcelos után Barcelinos-ba, ami a folyó másik oldalán helyezkedik el, itt a tűzoltóság mellett volt egy szálláshely, de nem volt senki sem, ezért tovább indultam. Két kilométer után visszafordultam, mert eleredt az eső és nem volt kedvem ma is sátorban aludni, inkább visszamegyek a szállásra és fizetek öt eurót. Fürdés, mosás, vacsorázás után egy nagyon vidám kis csapat verődött össze a fedett udvaron, hajnalig tartott a nevetgélés, nagyon jó ötlet volt visszajönnöm, de ugye minden okkal történik. Itt is aztán voltunk a világ minden szegletéből, francia, spanyol, olasz, korea és persze magyar színekben jómagam. Ezen az estén készült rólam egy rajz is, amit egy koreai művész készített, de nem csak emiatt volt nagyon emlékezetes. Nagyjából hajnal két óra felé és három üveg bor után döntöttünk úgy, hogy inkább eldőlünk és majd holnap reggeli közben folytatjuk innen.

142. Barcelinhos – Vairão 32km (3901) Augusztus 26.

2015.02.12 19:32

Reggel későn keltünk, közösen megreggeliztünk, majd közös fotó után elbúcsúztam, nagy eséllyel soha nem találkozok velük megint. Az időjárás nem gondolta meg magát tegnap óta, egésznap csöpögött az eső, olyan jó kis birkaáztató volt, amiben én voltam a birka. Szinte egésznap autóúton sétáltam, nem igazán kultiváltam, de hát, ha itt megy az út, akkor itt megy az út, ezt persze a szandálom is megérezte, mert aszfalton hatványozottan kopott. A jelzésekkel is gond volt, visszafelé tökéletesen követhető a sárga jelzés, de dél felé nagyon sokszor gondolkodnom kellett, hogy vajon az elágazás melyik pontjáról érkeznék, ha Santiago felé mennék. Zarándokok persze nem voltak, vagyis egy-két vándort láttam egész nap, de azokkal se tudtam közös nyelven beszélni. Az egyik kisváros Rates után úgy eltévedtem, vagyis egy helyi lakos irányított nagyon más irányba, hogy legalább három óra múlva találtam vissza a kijelölt ösvényre. Innentől viszont kifejezetten veszélyes volt a főút mellett sétálni, rengeteg kocsi és kamionok suhantak el mellettem végig, de a jelzés itt vitt, nem találtam alternatív lehetőséget. Nagyon résen kellett lenni, sokszor inkább lehúzódtam a susnyásba az út szélén, nehogy baj legyen, mert itt aztán nem tudom mi lett volna velem. Vilarinho-ban kerestem szállást, de eszembe jutott, hogy tegnap ajánlottak egy helyet, ami régen egy zárda volt és át lett alakítva szálláshelyre, gondoltam azt majd megkeresem. Sok kapott téves információ után nagy nehezen azért rátaláltam, persze mint utólag kiderült ez csak visszafelé haladva nehézkes. Hatalmas többszintes épület volt és rajtam kívül mindössze ketten voltak, egy lengyel leányzó és egy spanyol srác, mindketten Porto-ból sétáltak. Hamar egy hullámhosszon voltam velük is, mondjuk én is nagyon hamar barátkoztam, este elmentünk boltba, főztünk finom levest, sőt még a környék egyetlen bárjába is ittunk egy keveset. Éjfél is elmúlt, amikor nyugovóra tértünk, persze a kevés zarándok miatt mindenki külön szobát kapott, úgyhogy fantasztikus nyugodt éjszakának ígérkezik a mai. Nagyon sajnálni fogom, hogy holnap megint elszakadok az új ismerősöktől és egyedül leszek, velük nagyon szívesen mentem volna napokig.

143. Vairão – Grijó 43km (3944) Augusztus 27.

2015.02.14 09:09

Érzékeny búcsú után még elkísértem őket Vairão-ig, majd onnan az eredeti úton indultam Porto felé, amit ha minden jól megy a mai napon el is érek. A kék nyíl mutatta az irányt, persze ma is szinte végig aszfalton ballagtam, de most hogy fokozódjanak a rossz érzéseim, sok-sok ipar negyeden is keresztül kellett caplatni. A terep könnyűnek mondható, szinte teljesen lapos. Dél körül az útikönyvem alapján már Porto vonzáskörzetében voltam és egy több kilométeres teljesen egyenes főúton haladtam a város központja felé. Felhők már sehol, hét ágra sütött nap és legalább 40 fok volt árnyákban, aminek az érzetét az aszfalt tovább fokozta, eddig is fogytam 6-7 kilót, de ma biztosan le fogok dobni még egyet. Jelzések persze alig voltak a városban, de találtam pár fiatalt, akik beszéltek angolul így kora délután már a katedrális nagy pecsétje ott figyelt az útlevelembe. Lehet a nagy szakállam miatt vagy a viharvert ábrázatom miatt, de több ízben próbáltak kábítószert eladni nekem, szinte percenként találtak be, hogy nem-e vennék ezt-azt. Megköszöntem végtelen kedvességüket, de udvariasan visszautasítottam az ajánlatokat. Átkeltem a nagy hídon, persze ámultam nagyokat, mert hihetetlen látvány tárul a gyanútlan vándor szeme elé, amikor először látja a hatalmas távolságokat és mélységeket. Porto egy nagyon szép város, napokat el lehetne itt tölteni, de valahogyan most nem voltam olyan állapotban, nagyon sűrű és nyüzsgő volt én meg inkább békére és nyugalomra vágytam. Így kicsit elidőzve és keresztülsétálva pontosan elég volt, de az biztos, hogy még ide visszajövök egyszer. Kifelé menet bevásároltam és az egyik díszes körforgalom közepén egy szobor tövében megvacsoráztam. Még legalább hét kilométert sétáltam, míg találtam egy alkalmas sátorhelyet egy domboldalon, körbe sziklák voltak, viszonylag védett volt, senki nem láthatott meg. Mire mindennel elkészültem és bebújtam a hálózsákba már javában sötétedett.

144. Grijó – Albergaria-a-Velha 50km (3994) Augusztus 28.

2015.02.14 09:38

Nem aludtam túl jól, nem pihentem ki magam rendesen éjszaka és ez sajnos kihatott az egész napomra. A legelső városban bementem egy LIDL-be, ami meglepő módon sokkal olcsóbb volt, mint az össze eddigi, ezért innentől kezdve ezeket fogom látogatni tápanyagszerzési célzattal. Nagyon álmos voltam, majdnem leragadt a szemem séta közben, nem lesz ez így jó, lehet valahol le kellett volna pihennem. Egy völgyben sétáltam, nagyjából követtem addig a kék jeleket, de persze megint eltévedtem, mert egy szakaszon elfordult az út és a következő pár kilométeren nem volt semmi jelzés. Hirtelen az egyik bokorból két kisebb kutya ugrott ki és vadul ugatni kezdtek, próbáltam határozottan rájuk förmedni, de ettől még idegesebbek lettek. Botot magam előtt tartva oldalazva haladtam tovább pár métert, amikor kijött az útra egy jóval nagyobb kutya is, aki becsatlakozott az ugatásba a többi mellé. Amennyire tudtam úgy tereltem őket, hogy mindig előttem legyenek a széttárt botok meg köztem és a kutyák között, így nem tudtak meglepetésszerűen támadni. Adrenalin szintem a levegőben, zakatolt a szívem, próbáltam üvöltözni is, de nem volt hatása, a kutyák egyre ingerültebbek lettek. Egyszer még rá is csaptam az egyik orrára, mert veszélyesen közel merészkedett. Legalább másfél kilométert tolattam mire felhagytak a követéssel, utána persze még hosszú percekig sűrűn hátranéztem, de szerencsére nem láttam a kutyákat. Komolyan megviselt a dolog, még jó egy óra is eltelt mire lenyugodtam és a pulzusom is normál értékre zuhant, persze a sebességem is átlag feletti volt, hamar el akartam tűnni a környékről. Nem néztem, de órákon át kapkodtam a lábam, a korábbi álmosságom, mintha sose lett volna. Késő délután volt, amikor kiértem az erdőből és egy kis faluba étem, ahol kifújtam magam és megettem az ebédre szánt élelmiszereket. Annyira megnyugodtam, hogy megint álmosság lett úrrá rajtam, arra gondoltam a falu után keresek egy kellemes kutya mentes táborhelyet és viszonylag hamar elteszem magam holnapra. Ezzel a tervel nem is volt gond, sőt az időzítés is jó volt, mert fekete fellegek sorakoztak felettem és elkezdett csöpögni az eső, gyorsan letértem az ösvényről és bevágódtam a közeli erdei útra és a településtől fél kilométerre egy bokor mögött gyorsan elkezdtem felállítani a sátrat. Már majdnem kész voltam, amikor egy motoros épp arra jött, gondoltam csak nem vesz észre, de sajnos kiszúrt és megállt. Bukósisakot nem vette le, csak portugálul kérdezett valamit, de látta, hogy nem értem, ezért kérdezve elmutogatta, hogy itt akarok-e aludni? Válaszoltam, hogy igen, mert esni fog az eső, erre megcsóválta a fejét, ezzel kifejezte nem tetszését, majd erősen a gázra lépett és elviharzott. Ez a reakció nagyon nem tetszett, ki tudja milyen ember és milyen ismerősei vannak, szól-e valakinek vagy sem, nem kockáztathattam, gyorsan szakadó esőben összecsomagoltam és futva visszamentem a camino útra. Kezdett sötétedni, amikor kiértem egy főút közelébe, viszont jelet sehol nem találtam, elégé kétségbe estem, szakad az eső, nem tudom merre vagyok és merre felé kéne sétálnom, még az hiányozna, hogy pár vad kutya is loholjon utánam. Kicsit gondolkodtam, majd elindultam az úttal párhuzamosan, addig megyek, amíg nem találok valami várost, ahol majd megérdeklődöm merre is kéne haladni. Jó pár kilométer múlva egy táblán láttam egy város nevét, amit a könyvem szerint érintenem kell, a baj az, hogy 10 kilométer írt a tábla. Felfújtam a pofám és szakadó esőben, vak sötétben lenyomtam a távot a városig. Éjfél is elmúlt, amikor az egyik kocsmába betévedtem, persze mondanom se kell, úgy néztek rám a helyi lakosok, mint egy űrlényre, kérdeztem őket, hogy beszélnek-e angolul, de természetesen senkivel se tudtam kommunikálni. Nagyon tanácstalan voltam, elindultam tovább a központ felé, amikor egy kocsi állt meg mellettem és egy kedves öregúr erős angol akcentussal megkérdezte, hogy ugyan merre akarok menni. Elmeséltem életem történtet, miközben elszállított egy hostelhez, segített még a táskámat is feladni, búcsúzás képen adott 10 eurót és annyit mondott, hogy ennyi ereje sose lett volna, hogy ennyit sétáljon és hogy nagyon nagy dolgot csinálok és fogadjam el a pénzt mindenképpen. Elfogattam és megköszöntem. Bementem az épületbe és kértem egy szobát, ami meglepő módon pontosan 10 euró volt, ez se véletlen. A szoba hibátlan volt, bár a folyosóról nyílt egy közös fürdő, amit nappal éppen kőművesek tataroztam valószínűleg, de ez a dolog roppantul nem zavart, csak egy meleg zuhanyra és egy puha ágyra vágytam. Általában ez nem fontos nekem, de a mai nap után azt hiszem megérdemeltem.

145. Albergaria-a-Velha – Maelhada 35km (4029) Augusztus 29.

2015.02.14 21:57

Pihenten ébredtem, nagyjából 10 óra volt mire lementem az előtérbe. Itt találkoztam Paolo-val, aki a helyi újság fotósa és azért jött, hogy készítsen rólam pár képet, mert szóltak neki, hogy miféle szerzet esett be éjszaka a városba. Persze egy kisebb riport szerűséget is összehoztunk, az is lehet még egy kis cikk is lettem egy helyi lapban, bár erről nincsenek információim, az viszont kiderült, hogy egy jó nagyot kerültem mire ideértem, mondjuk menetközben nem is lett volna egyéb szálláshely. Dél körül indultam el, persze megint csak eltévedtem a városka után, mert jelzések le voltak kopva és nem látszódott rendesen. Kovács Attilával váltottam pár sms-t napközben, előttem jár körülbelül 100 kilométerrel, szóval van rá némi esély, hogy utolérem valahol. Kaptam pár tippet tőle, hogy melyik városban aludt tűzoltóságon, vagy portugálul bombeiros állomáson, valószinűleg majd én is ezeket fogom megcélozni. Újabb főútakkal haladtam párhuzamosan, sokszor nagy szemétkupacokat kellett kerülgetni, sajnálattal tapasztaltam, hogy nagyon sok szemét van eldobálva az utak mellett. A főút mellől letérve egy újabb ipari negyeden mentem keresztül, majd egy rövid mező után egy másik aszfaltos úton lépdeltem Águeda felé. A városban a rutinszerű dolgokat csináltam meg gyorsan, mobil töltés, posztolás, vásárlás, gyors pihenés. Nem időztem sokat, am még Maelhada-ig el akartam menni, ami innen még legalább 25 kilométer, a baj az volt, hogy délután 15 óra is elmúlt, kicsit számoltam, óránkénti legalább öt kilométerrel kell haladnom, hogy még rendes időben odaérjek, ezért rendesen belehúztam. A regényemet finomítgattam fejben, ami szinte már teljesen összeállt, már csak apró részleteken kellett csiszolni. Viszonylag egyszerű volt a terep, csak sok aszfalt és autóút volt, de ez nem nagyon tudott lelassítani. Este nyolc órára értem be a városba, majd kis keresgélést követően a tűzoltóságra, ahol felkísértek egy tornaterem feletti szobába, ahol négyemeletes ágy volt, afféle pihenőszoba, de mivel nem mindig használják, kiadják zarándokoknak. A tűzoltók zuhanyzójába tisztálkodtam, ebédlőjükben ettem, és az ágyaikban aludtam, elején furcsa érzés volt, de rájöttem, hogy ez normális dolog és őket se zavarja egyáltalán. Portugáliában ez természetes, hogy befogadják a zarándokokat és nyugodtan bármelyik állomásra oda lehet menni és szállást kérni, nagy eséllyel kapunk is.

 

146. Maelhada – Cernache 36km (4065) Augusztus 30.

2015.02.15 11:34

Éjszakám ma sem volt teljesen eseménytelen, ugyanis komplett szúnyoginvázió volt a lakrész körül és egész éjszaka zümmögtek a fülembe, persze aztán használtam füldugót, de éreztem, hogy csipkednek mindenhol. Reggelre szépen foltos voltam az arcom, még elkent vérfoltok is voltak rajta, amit az invázió járulékos veszteségeként könyvelhetett el a mostani szúnyog populáció. Hét óra előtt indultam el a teljesen üres alvó városban, egy lélek sem volt ébren, mintha egy elhagyatott helyen lettem volna. A kék nyilak próbáltak felvinni egy sűrű forgalmas úthoz, de láttam egy alternatív jelölt útvonalat is, ami rövidítésnek tűnt, így hát arra mentem. Hamar visszaértem a hivatalos útra, ami rövid időn belül lefordult és egy erdőségen vezetett át, egész hangulatos volt, egészen élveztem a sétát, abba persze nem gondoltam bele, hogy pár óra múlva egy kutya falka látogat meg. Most többen voltak, öt éhes kutya szemelt ki, akikkel újabb tánc indult, pontosan, mint múltkor, megint tolattam, üvöltöztem és bottal hadonásztam, bár ezek felhagytak az üldözéssel viszonylag korán, de annyira pont elterelték a figyelmemet, hogy teljesen elvesztettem a jelet és totálisan eltévedtem. Négy óra felé ágazott az út, minden felé mentem legalább fél kilométert, de jeleket nem láttam egyik irányba se, ekkor elgurult a gyógyszerem. Ledobtam a hátamról a táskámat és jó messze elhajítottam a botokat, teljes mélyponton voltam, ilyen ritkán fordul elő velem. Leültem egy fa tövébe és realizáltam a helyzetemet, itt vagyok 4000 kilométerre otthonról egy vadidegen országba teljesen egyedül, senki nincs a közelembe, ha baj lenne se tudnék senkihez fordulni, eltévedtem és vad kutyák loholnak utánam. Csúnya gondolataim voltak, arra is gondoltam, hogy elég volt ebből az egészből és inkább hazamegyek. Legalább fél órán át bámultam magam elé, átgondoltam mindent, lepörgettem az eddig tapasztalt dolgokat és akkor történt bennem valami nagy változás, mintha felkapcsolódott volna bennem valami. Nem tudtam meghatározni, hogy mit éreztem, de abban biztos voltam, hogy elmegyek Lisszabonig és ebben senki és semmi nem fog megállítani. Megkerestem a botokat, felvettem a táskám és hihetetlen nyugalommal elindultam a jónak ítélt irányba, valahogy ebben is biztos voltam, hogy ez a jó irány. Coimbra-ba ezek után elég hamar beértem, de körbe se néztem, a főtéren egy bárba feltöltöttem a mobilom, megvettem mindent, ami kellett és elindultam is tovább. Jelek erre se nagyon voltak, de az útikönyv alapján úgy véltem jó irányba haladok, a folyó másik oldalán az óvárosi részben a szűk utcákban felmentem a dombon, majd a főúton elhagytam a várost. Pár óra múlva megint eléggé kihalt vidéken sétáltam, persze zarándokkal most se találkoztam, vagyis már lassan három napja, hogy teljesen egyedül vagyok, de ez már csöppet sem zavart. Megpihentem egy sziklaszirten, majd leereszkedtem az alattam elterülő mezőre, amit ketté szelt egy autópálya, persze jelzést nem találtam a környéken, de az biztos, hogy az út másik oldalán lévő kis települést érintenem kell. Az úttest üres volt, gyorsan átrohantam rajta. Cernache csak egy kis falú, viszont található egy nagy fallal körbevett kollégium, gondoltam bepróbálkozok a portán. Nyár volt, diákok sehol, ahogyan portás se, viszont addig csöngettem, amíg végül egy pap kijött, aki persze angolul nem tudott, viszont én már profi szinten el tudtam mutogatni, hogy nekem bizony egy szállásra lenne szükségem. Elején kicsit furcsán nézett rám, de aztán mutatta, hogy kövessem egy épületig, minek ajtaját végül a nyakán lévő kulccsal nyitott ki, elköszönt és elment. Hát jó, ezek szerint nem kellett bizalmi dolgokat átmutogatni, remek. Bementem és egy teljesen tiszta, tökéletes többszintes szálláshely tárult a szemem elé, felmentem a legfelső szintre, ledobáltam mindent és vettem egy forró fürdőt. Teljesen egyedül voltam, ott alszok ahol akarok, nem kell senkihez alkalmazkodnom, úgy látszik a kemény napok végén mindig megkapom "kárpótlásomat" valamilyen formában. Megvacsoráztam, megírtam a naplómat, majd befeküdtem a pihe puha ágyba és az illatos paplant magamra húztam és már aludtam is az igazak álmát.

 

147. Cernache – Ansião 35km (4100) Augusztus 31.

2015.02.15 22:55

Brutálisan kipihentem magam, nagyon későn ébredtem és olyan csipás szemmel, amire nagyon rég nem volt példa. Nagy lendülettel vágtam neki a mai napnak, biztos voltam benne, hogy ma is sokat tudok sétálni, pár nap és biztosan utolérem Attilát. A nap első meglepetése, hogy összefutottam öt magyarral, akik éppen szembe jöttek, sőt még hallottak is rólam, megelőzött a hírem, nem tagadom nagyon jól esett, hogy így felismertek. Kicsit beszélgettem velük, majd folytattam az utam fel a hegyre, érdekes vörös sziklás kőzet volt mindenfelé, mély szurdokok között hatalmas sziklák és sűrű növényzet váltakozott. Egy elágazásnál valószínűleg rossz irányba fordultam, mert megmásztam egy hegyet, amit nem kellett volna, szerencsémre épp egy terepmotoros pihent fent, akinél volt GPS és még angolul is tudott, ezért könnyedén útba tudott irányítani. Leérve a völgybe megláttam egy kagylót a fához szögelve, akkor már biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok. Kopár félsivatagos terep következett, nagyon hasonlított a Meseta-hoz, azzal a különbséggel, hogy egy elhagyatott falu szélén újabb vad kutyákkal találkoztam. Azon kaptam magam, hogy egyáltalán nincs bennem félelem, felemeltem a botot és határozottan elindultam a négy jószág felé. Elején még ugattak, de valamit láthattak a szememben, talán a magabiztosságot, mert amint közel értem mindannyian elkezdtek hátrálni. Gyertek csak! –mondtam jó hangosan és feléjük indultam, erre persze szétszéledtek. Messziről még vakkantottak párat, de követni egyiküknek sem volt mersze, ekkor már biztos voltam benne, hogy mostantól nem lesz problémám a kutyákkal. Kellett az a tegnapi nap, hogy kiborultam és összeszedtem magam, valami változott bennem, aminek most nagyon nagy hasznát vettem. Folytattam a sétát, bár a vizem nagyon fogyott, mert piszok meleg volt ma is, de egy kis faluban bekopogtam egy házikóba és kaptam vizet egy kedves idős nőtől. Alvorge-ba a helyi kocsmában pihentem és a mai napot egy jégkrémmel koronáztam meg és jókat beszélgettem a tulajjal, aki egy hatalmas forma, a világ minden tájáról voltak már nála zarándokok, aki teleírták már a három vastag vendégkönyvét. Fiatal volt az idő, nagyon bennem volt, hogy még menjek, ezért elköszöntem és megígértem, hogy én is küldök majd egy képeslapot Budapestről. Estefelé értem csak be Ansião-ba a tűzoltóságra, ahol egy idősebb portugál zarándokkal osztozkodtunk a szálláshelyen, nem volt egy patika tisztaságú a szoba, de a mi fajtánknak tökéletesen megfelelő volt.

 

 

148. Ansião – Tomar 47km (4147) Szeptember 1.

2015.02.16 21:29

Elég korán indultam, ha egész nap megyek, nagy eséllyel elérem Tomar-t, ahova Attila is beérkezik a mai napon. Marha jó idő volt a mai nap, igazából nem is a meleg zavart, közérzetileg semmiképpen, inkább azt vettem észre, hogy lassabban haladok, többször meg kell állnom pihenni, valószínűleg ez a testem védelmi reakciója, nehogy széthajszoljam magam és gutaütést kapjak a forróságba. Ma is volt pár eltévedés a hiányos jelek miatt, meg persze nem marathatott el egy kis kutyás kaland sem, de egyik sem volt vészes. A kutyák valószínűleg üzentek egymásnak, hogy velem már nem lehet szórakozni. Egy furcsa szakaszon jártam kora délután, egy hatalmas pusztaságon mentem keresztül, de egyetlen jelet se találtam, szerintem még a térképről is lesétáltam, rengeteg elágazás volt mindenfelé, de jel semmi. Kezdetben felhúztam magam a dolgon, próbálgattam egy-két elágazást, de aztán nem érdekelt a jel megtalálása, belőttem az irányt és mélységes nyugalomban haladtam tovább nagyjából dél felé. Cavonos-ban miután realizáltam, hogy jó helyen vagyok, megleptem magam egy újabb jégkrémmel. Közel 40 kilométer után egy folyó mellett haladtam, a nap már eltűnt a horizonton és az eddig elbújt élőlények lassan kezdtek előjönni, kezdetben pár kis bogár röpködött, de kis idő múlva kismillió moszkitó szerű rovar hömpölygött mindenfelé. Sűrű növényzet miatt árnyék volt és a hőmérséklet is jóval alacsonyabb volt. Kezemmel próbáltam elhessegetni őket, de olyan rengetegen voltak, hogy kezdtek ellepni, szemembe repültek bele, komolyan mondom, mint egy horrorfilmbe, kétségbeejtő helyzet volt. Gyorsan szedtem a lábaimat, arcomra tekertem a kendőmet és bukdácsolva rohanni kezdtem. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan véget is ért a támadás, ahogy az úton pár méterrel feljebb jutottam a folyó szintjétől, itt megint megcsapott a meleg, valószínűleg ezt a kis dögök se szerették annyira. Sajnálattal tapasztaltam, hogy a nagy káoszban elhagytam a napszemüvegemet, persze egy olcsó műanyag gagyi volt, de az eddigi mindkét caminom alatt velem volt és fontos volt számomra, de persze ez csak egy tárgy, majd szerzek másikat. Az ösvény átvitt még egy völgyön majd fel egy domboldalra, ahol elém tárult Tomar. Az épületek és a környéken is látszott, hogy ez egy elég jómódú város, nagyon kellemes zöldövezetek és parkok tarkították. Attila sms-be tájékoztatott, hogy a tűzoltóságon van, ezért arra vettem az irányt, először persze nem találtam meg, de a helyi fiatalságot segítségül hívva hamar elértem. Este Attilával egy bárban átbeszéltük a portugál út pozitívumait és negatívumait egyaránt, többnyire hasonló élményeink voltak kutyák és jelzések terén, szóval megnyugodtam, hogy nem én vagyok a szerencsétlen. Ennyi egyedül töltött nap után mindketten beláttuk, hogy nagyon jó, hogy lesz valaki, akivel együtt lehet folytatni az utat. A kezdeti célról Fatima-ról teljes mértékben lemondtunk, elmegyünk Lisszabonig és ott lesz az utazásunk vége.

149. Tomar – Golegã 32km (4179) Szeptember 2.

2015.02.17 20:04

Másnap már a városból kifelé eltévedtünk, egy nyamvadt nyilat se találtunk, ami rendesen mutatta volna, hogy merre van az arra és persze mivel a kék nyilak Fatima felé mutatják az irányt, teljesen meg is szűntek. Innentől csak a sárga nyilakra hagyatkozhattunk, ami mindig az oszlopok, kövek és épületek másik oldalán található, emiatt folyamatosan hátrafelé kellett figyelnünk, hogy biztos-e az irány. Pár órát mentünk egy autóúton, majd egy nagy kereszteződésnél átmentünk az autópálya felett, onnan követve pár jelet bementünk egy erdőbe, de ott teljesen eltévedtünk. Nagyjából belőttük, hogy merrefelé lehet az autópálya, az volt a terv, hogy vissza megyünk és azt követve jutunk el a következő városig, ezzel a tervvel csak annyi probléma volt, hogy egy másik autópálya is keresztezi az előzőt a térkép szerint és amikor kiértünk nem tudtuk, hogy jobbra vagy balra kéne menni. Valahogy kibogoztuk a dolgot és elindultunk, nagyjából három kilométeren át bukdácsoltunk a törmelékes talajon és a nagy útszéli gazok között, ugyanis itt nem volt konkrétan járható ösvény. Valahogyan visszataláltunk a jelzéshez, de fél óra múlva megint elvesztettünk az irányt, úgy néz ki ez a nap most erről fog szólni. A következő településen megnyugodhattunk, mert egy épület falán volt egy jó nagy camino felirat és egy kagyló. Pihenés, víztöltés és ebéd. A maradék 10 kilométert viszonylag lassan tettük meg, közben mentek a nagy történetmesélések, mindketten sok minden átéltünk az elmúlt hónapok alatt. Golegã-ba beérve egyből becéloztuk a tűzoltóságot, felszerelést ledobva kimentünk a városba, majd a közeli boltban vásároltunk vacsorának valót. Este neteztem, képeket töltöttem fel és Ferencz Katának hála meglett a repjegyem hazafelé, amivel pontosan egy hét múlva repülök vissza Európa közepébe. Alapból Bécsbe akartam repülni és onnan hazasétálni, de a jegy majdnem kétszer annyiba került volna, így marad Budapest. Jó lesz ez így is. Éhezhetően közeledik az utam vége, életem egyik legnagyobb kalandja lassan véget ér, de az idén tapasztalt dolgokat viszem magammal és remélhetőleg valamilyen formában majd be tudom illeszteni a civil életembe is.

150. Golegã – Santarém 33km (4212) Szeptember 3.

2015.02.17 23:27

Gyors reggeli után még napfelkelte előtt felkerekedtünk és nekivágtunk a mai napnak. A táj nem volt túl változatos, hosszú órákon át szőlő földen sétáltunk keresztül, természetesen ettünk is belőle rendesen, valószínűleg nem is fogunk ma sokat vásárolni, bőven elég, amit a természet és a helyi termelők adnak nekünk. A jeleket is egészen jól tudtuk követni, sőt az idő is tökéletes volt a hosszú sétához, borús volt az ég, de eső egyáltalán nem volt, kellemes kiegyensúlyozott nap volt. A szőlőt délutánra leváltotta hatalmas paprika és paradicsom ültetvény, ezeket már leszüretelték, de azért bőven maradt még az arra járó zarándokoknak is. Óriási méretű paprikákból egy jó nagy szatyorral szedtünk, legalább két napig elegendő lesz, de hogy leteszteljük kisétáltunk egy horgászhelyre és egy nádból épített bungalóban ebédeltünk meg, a helyi horgászok még kis alkohollal is megkínáltak. Santarém már nem volt messze, látszódott is a domb, aminek a tetején helyezkedik el, ez persze kicsit csalóka volt, mert még jó két egész órát sétáltunk mire elértük. Romos, koszos külvároson gyorsan átrohantunk, sok hajléktalan és kóbor kutya mászkált mindenfelé, egyáltalán nem éreztük magunkat biztonságban, viszont ahogyan felértünk a domb tetejére, ez az érzés teljesen elmúlt. Mintha egy másik városban lennénk, parkokon és díszes épületek, Portugáliára jellemző kék csempés templomok közt haladtunk el, egészen a Santa Casa-ig, ami afféle idősek otthona, ez a tűzoltóságokon kívül, ahol zarándokként meg lehet szállni. Kis városnézés után egy kilátónál is megcsodáltuk a tájat, amin napközben keresztülsétáltunk. Bevásároltunk mirelit pizzát, amit vacsora gyanánt elfogyasztottunk a kissé furcsa szlovén leánnyal, aki szintén ezen a szálláson szállt meg. Kis beszélgetés és egy-két pohár bor legurítása után viszonylag hamar lezártuk a mai napot. Elalvás előtt még sok gondolat forgott a fejemben, furcsa a tudat, hogy napokon belül otthon leszek, néha úgy éreztem mintha évek óta sétálnék, mintha egy véget nem érő utazás lenne, ami most mégis elkerülhetetlenül véget fog érni. Ha az emlékeim megmaradnának és visszautaznék az út legelejére, valószínűleg akkor is végigmennék még egyszer, ez a sok minden, amit átéltem, egyszerűen fantasztikus. Hálás vagyok minden napért és végtelenül örülök minden embernek, akit megismertem.