Reggel viszonylag hamar ébredtünk, nagyjából fél hét fele már indulásra készen vártunk, hátha benéz valaki, de nem jött senki. Vártunk egészen hét óráig, aztán elindultunk a kagylós úton Le-Puy irányába, ami már csak 50 kilométer. Tence városában reggeliztünk egy nagyot majd egy kis hegymászás után egy másik falu főterén tartottunk egy ki lábszárítós pihenőt, ami annyit tesz, hogy 10 kilométerenként pihenünk és levesszük a lábbelit meg a zoknit és megszárítjuk a lábunkat, ez nagyon bevált eljárás. Ennek köszönhetően az egész úton szinte nem is volt vízhólyagom, mivel így kisem tud alakulni. A tér melletti tisztáson találkoztunk Susanna-val és Monica-val, anyja és lánya párossal Németországból, akik évente járnak körülbelül egy hetet az európai Caminon, így alig hét éven belül el is érhetik Santiagot. Nagyon aranyosak voltak, egész délután velük mentünk, Monica-t tanítottam magyarul, de az anyjával is nagyon jókat elbeszélgettem. Bálint szintén nagyon jól kijött velük. Együtt másztunk fel „Raffy” nevű hegy tetejére, ahol kicsit eltévedtünk, de végül nagy csapatjáték után visszakavarodtunk a kijelölt ösvényre. Annyira jó kis csapat volt, hogy le is mondták a szállásukat és együtt néztük ki az utolsó donativos helyet Le-Puy előtt, ahova este 19:30-kor beestünk. Sokat mentünk ma, de a hangulat az nagyon jó volt, hiányzott már egy kis változatosság és olyanok, akikkel nem csak pár órát megyünk. Közös vacsoránál kiderült, hogy angolon és németen kívül franciául is nagyon jól tudnak, szóval a nyelvi gondjaink is megoldódtak így.

Kellemes családias hangulatú reggeli közben átbeszéltük a mai napi célokat, amely közt Le-Puy elérése szerepel, ami bár nincs nagyon messze, de egy nagyon híres zarándok pont és rengeteg látnivaló akad a városban. A mai séta még könnyű is volt, pláne, hogy nagyon kellemes útitársaink akadtak, szinte fel sem tűnt és mát megpillantottuk a város egyik nevezetességét a Mária-szobrot a hegy tetején. A város előtt Susanna vett egy hatalmas dinnyét, de nem bírtak volna vele, így nagy durcásan beleegyeztünk, hogy segítünk nekik az elpusztításában. A város főterére érve eleredt az eső, bementünk egy buszmegállóba, szerencsére még időben, mert ezután egy igazi felhőszakadás kezdődött. Megpróbáltuk ezt nem jelnek venni. Majdnem egy órát vártunk mire alábbhagyott, nem is tétováztunk sokat, megindultunk fel a lépcsőkön az óváros irányában. Elég sok albergue-t láttunk, de 15-20 euró volt általánosságba, így addig mentünk, míg meg nem leltük a donativos szállást. Nagyon rendesek voltak, kaptunk teát, aztán körbemutatták a kolostort, ahol kis szobácskákban lehet külön-külön aludni. Az egyik önkéntes mesélte, hogy ő fél évet itt, fél évet pedig St. Jean-ban dolgozik a zarándok irodában lassan már 10 éve, de ez megunhatatlan és nagyon élvezi. Este sokáig beszélgettünk, majd hirtelen jött egy ötlet, hogy a városban körbe kéne nézni, meg amúgy is egy jó szakaszlezáró város. Egy szó, mint száz, arra jutottunk, hogy holnap egy pihenőnapot töltünk itt és aktív pihenés képen felfedezzük a város minden apró szegletét. Ennek örömére még elmentünk és egy étteremben vacsoráztunk meg, majd teli gyomorral visszakavarogtunk a kis szobácskánkba és eldőltünk, mint a rohadt nád.

Pihenaptól függetlenül egész korán keltünk fel, mert hét órakor a nagy templomba indítják a zarándokokat misével és kedves szavakkal, gondoltuk azt azért megnézzük. Nem értettem persze semmit se, de mindenesetre jó érzés volt látni, hogy majdnem 100-an indulnak el a mise után. Kapott mindenki kitűzőt, meg megnyitották a kis boltot, ahol mindenféle zarándokos csecsebecsét lehetett vásárolni, persze éltem is a lehetőséggel. A szállásunk 9-kor bezárt és csak délután nyitott ki, ezért adta magát az idő, hogy ideje várost nézni, nem is tétováztunk sokat, elmentünk a postára először, ahol egy majdnem 4 kilós csomagot adtam fel kemény 27 euróért, amiben meleg ruházat és pár ajándéktárgy helyezkedett el. A kötelező körök után a híres épületek következtek, felmásztunk a Notre Dame szoborhoz, sőt még bele is másztunk, utána megvizsgáltunk pár templomot is. Bálint délután beszerzett magának egy új cipőt, én meg átszerveztem a táskám tartalmát meg kimostam mindenemet. Délután ettünk gyros-t, meg elbeszélgettünk az új ismerősökkel, akik holnap kezdik sétájukat innen. Már sötét volt mire visszaértünk a szálláshelyünkre. Remek kis nap volt és persze minden tekintetben hasznosan töltöttük ki az időt, teljesen felkészültünk a holnapi folytatásra. Elvileg innen az út már nagyon hasonlítani fog a Spanyol részhez abban a tekintetben, hogy már vannak alberguek, és lényegesen több zarándokba lehet botlani. Na majd kiderül, vagy beborul?

Mivel külön kis kabinba aludt mindenki és persze nem állítottam be a csörgést a telefonomon, rendesen elaludtam. Rajtam kívül mindenki elindult már, igazából meg se beszéltük, hogy együtt megyünk tovább, valahogy éreztük, hogy így kell lennie, sőt korábban beszéltünk is róla Bálinttal, hogy Le-Puy után mindenki a saját Caminoját csinálja. Összeszedtem magam és először indultam meg teljesen egyedül az ismeretlen felé. Azt vettem észre, hogy egyedül egészen nagy sebességgel tudok haladni, szinte pihenés nélkül, pedig a városból kifele rendesen hegynek felfelé megy az út. Sorba előztem is le a friss első napos zarándokokat, akik a kezdeti nehézségekkel küzdenek. Adrianna egy kedves holland nő, akivel tagnap találkoztunk, amint beértem együtt mentünk tovább, közben persze megtudtam róla sok mindent, ahogy az lenni szokott a Caminon. Dél körül együtt értük be Bálintot, aki korábban beérte már Monica-t és Susanna-t, szóval újból együtt a csapat. A dolog érdekessége, hogy sok aranyos üzenetet kaptam a földre rajzolva, így nagyjából tudtam, hogy merre lehetnek. Nagyon érdekes vulkanikus hegyek közt sétáltunk, éles sziklák és régi megkövesedett láva folyás nyomai tarkították a tájat és persze burjánzó növényzet. Kora délután megint esni kezdett, de az idő nem hűlt le annyira, így akár folytathattuk is volna a gyaloglást, de annyira jól éreztük magunkat, hogy végül együtt maradtunk és a többiek által előre lefoglalt szállásra mentünk be. Ez bizony fizetős volt, de tudtuk, hogy sokáig úgyse maradunk együtt, ezért kihasználunk minden lehetőséget a barátságok erősítésére. A szállás egy privát Gite volt, nagyon elegánsan fából készült minden apró részlete, szinte, mint egy kis zarándok szálloda. A közeli bolt megjárása után megleptük a hölgyeket két üveg borral, amit közösen szépen el is fogyasztottunk a vacsora után. Ami ezután jött, az volt a nap fénypontja! Nemzetközi Activity party volt sok gondolkodással és persze hihetetlen sok nevetéssel. Annyira jól sikerült kis este volt, hogy megbeszéltük, hogy együtt maradunk így öten, amíg csak lehet és megpróbáljuk minden estét ilyen emlékezetessé varázsolni.

A kis csapat együtt indult el a reggeli ködben, mivel elég magasan vagyunk a hegyek közt, nem is volt baj, hogy ennyien voltunk, mert volt eltévedtünk volna. Hegymenet tovább tartott, amíg el nem hagytuk a köd szintjét, innentől már ránk sütött a nap és csodaszép idő volt. Ennek ellenére eltévedtünk, sőt még kétfelé is vált a csoport, annyira, hogy a következő városban se találkoztunk össze. Itt a piacon vásároltunk friss gyümölcsöt, majd egy kis sziesztát tartottuk a főtéren a szoborparkban ülve. Délután már egyedül mentem, Bálint kilométerekkel előttem járt, Monica-ék lemaradtak, mint a borravaló. Nem volt semmi gondunk, csak valahogy így alakult, hogy mindenki egyedül ballagott a késő délutáni órákban, persze bennem még volt egy kis para, hogy lehet nem is látom őket többé, de igazából miután végiggondoltam, hogy itt adott az útvonal és ha találkoznunk kell, akkor úgyis fogunk. Délután egy másik német lányt értem utol, akinek nagyon fájt a lába és emiatt eléggé lassan ment. Odaadtam neki a botomat, hátha úgy könnyebb lesz, kipróbálta és bevált. Együtt mentünk el a völgyben lévő Gite-ig, ami nagyon híres pihenő hely, ugyanis előtte és utána 15 kilométerre semmi szállás lehetőség nincs. Itt persze mindenkivel találkoztunk, sok ismerős eljött idáig, felsorolni most nem kezdeném, mert hosszú lenne a lista. Megtudtam, hogy Bálint korábban megsérült egy villanypásztortól, a teljes bal karja lezsibbadt. A szállás nem volt olcsó, ezért én megkérdeztem lehet-e sátrazni a kertben. Természetesen lehetett. Bálint és a csapat az épület második szintjén aludt, én meg a bejárattal szembe csaptam fel a sátrat. Kényelmes füves terep volt, sőt még az idő is ideális volt kint alváshoz. Este még azért belopóztam letusolni és elvégezni az egyéb ügyes-bajos dolgaimat, majd bevackoltam magam a sátorba.

Éjszaka nagyon lehűlt az idő, mikor felébredtem sajnálattal konstatáltam, hogy a sátor kívül és belül is csupa víz. Legalább két órát kéne a napon száradnia mire összecsomagolható lesz. Susanna-ék ma mennek haza, kicsit korábban, mint tervezték, de közbejött valami programjuk. Rendeltek egy taxit és azzal utaznak a legközelebbi reptérre, de mire az ideér várni kell legalább 2 órát, így legalább nem leszek addig se egyedül. Bálint jobban volt, olyannyira, hogy nem is várt meg, elköszönt mindenkitől és elindult. Reggeliztünk és elbeszélgettünk a többiekkel, hamar elrepült az idő. Ölelkezős, fogózkodós búcsúzkodás után összepakoltam a sátrak, beleapplikáltam a táskámba és hosszasan integetve eltűntem a szemük elöl a sötét erdőben. Pár óra séta múlva utolért egy nagyléptű Lengyel srác Arek. Remélte, hogy utolér, mert hallotta, hogy pár Magyar srác elindult egész Európán keresztül. Nagyon örült a találkozásnak. A következő pár órában beszélgettünk, elmesélte nem mindennapi életét, amiről dióhéjban annyit, hogy közel 10 éve vándorol országról országra, csaknem az egész világot bejárta már. Most éppen Le-Puy-ból Madridba tart, vagy legalábbis addig megy, amíg úgy nem érzi, hogy elég. Nagyon gyorsan szedte a lábait, álltása szerint 2 napja indult Le-Puy-ból, ami nekem három volt. Zenét bedugta a fülébe és elköszönt, talán majd találkozunk valamikor, kitudja?! Késő délután kaptam egy sms-t Bálinttól, hogy összeverődött egy kis csapat egy városkában és, hogy megvárnak engem. Ezen annyira fellelkesültem és még gyorsabban faltam a kilométereket, alig egy óra leforgása alatt hat kilométert haladtam. Egy kis bolt mellett várt a csapat, Bálinton kívül két Francia leányzó Juliette és Nathalie, egy Német srác Marcell és meglepetésemre Arek. Közösen bevásároltunk majd a lányok körbekérdezősködtek szállás ügyben, de sajnos tele volt minden, viszont kaptunk egy tippet, hogy hét kilométerre van egy udvar, ahol lehet sátrazni, na nem is kellett több, felakasztottuk a bagetteket a táskákra és útra keltünk. Fantasztikus hangulat volt, mindenki mindenkivel beszélgetett, mintha forgó rendszerbe lettünk volna. Marcellről kiderült, hogy igazából hajléktalan és amúgy is sétál városról-városra, így gondolt egyet, hogy elmegy Santiágo-ig. Amint megérkeztünk felállítottuk a vándortábort és szereztünk egy raklapot, ami vacsorázó asztalként szolgált. Persze nem egy udvarba voltunk, hanem egy hatalmas farmon a falu szélén, de ezzel nem volt gondja senkinek. Kellően finom francia borral megünnepeltük a 2000-dik kilométerünket is, pohár nélkül koccintottunk az egészségünkre. Újabb remek kis esténk volt. Egy aranyos fehér Labrador kutyus is hozzánk csapódott, de megdolgozott a finom falatokért, mert őrizte egész éjjel a táborunkat.

Reggel közösen reggeliztünk a felkelő nap fényénél. Száraz éjszakánk volt, a sátrak is megúszták, még a kutyus se vizelt le semmit. Miután elindultunk még követett minket egy darabon, de aztán visszafordult, hátha akadnak új jövevények a faluban, akiknek el kell a védelem. Egy kávézóban összefutottunk pár Ausztrál meg Amerikai zarándokkal, akikkel a nap folyamán többször találkoztunk. A dolog érdekessége, hogy én nem nagyon reklámoztam, hogy honnan indultam, de valahogyan mindig kiderült és aztán jöttek a hüledezések és a kérdések, sokan előre tudtak rólunk és szinte várták, hogy mikor találkozunk.  Kezdem azt hinni, hogy mi lettünk a Camino sztárjai. A települést elhagyva hatalmas legelőkre tévedtünk, amiket hatalmas sziklák és földeket elválasztó öreg kőkerítések díszítettek. Ezek szerény véleményem szerint századok óta itt vannak, látszik rajtuk az idő vasfoga. Csináltunk pár vicces képet, ahogy nagy sziklákra felmászva pózolunk. A táj egyre vadregényesebb lett, ahogy kisebb erdőségek közt bolyongtunk, néha kisebb-nagyobb marha csordákon kellett átfutni. Ilyenkor villanypásztor leakaszt, átad a következőnek és így tovább, az utolsó visszaakasztja. Persze néha veszélyes volt, hogy 500 kilós bikával kellett szembenézni vagy éppen mellette elmenni, mert őfelsége épp a kapu elé feküdt le. Persze nem történt semmi baj. A legelők után egy hegy tövébe értünk és a messzeségbe egy régi őrtorony látszódott, gondoltuk milyen vicces lenne, ha lehetne benne aludni. A poén az, hogy lehetett 8 euróért. A lányok maradni akartak, de Arek és Marcell inkább tovább állt, de megígérték, hogy a nem messze fognak sátrazni és majd reggel bevárnak minket. Jómagam és Bálint szintén maradtunk, mert minden ruhánk koszos volt és itt rendesen ki tudtunk mosni, valamint mégiscsak egy igazi őrtoronyba tudunk aludni, biztos emlékezetes kis este lesz. Körbenéztünk, lepakoltunk majd fellopóztunk a lezárt felső szintre is, ahol valószínűleg még felújítás zajlott, legalábbis sok érdekesség nem volt fent. A konyhában összerittyentettünk egy jó nagy adag makarónit, majd este 11 felé eltettük magunkat holnapra.

Éjszaka hatalmas vihar volt, marha jó, hogy végül nem kint aludtunk a szabadban. Reggelre kicsit alábbhagyott az eső, de azért még vastag birkaáztató fellegek takarták el az égboltot, a baj az volt, hogy ebben az esetben mi voltunk a birkák. Későn indultunk el, mert abban bíztunk hátha jobbra fordul az idő, de nem tette, így 9 felé erőt vettünk magunkon. Mindenhol sár volt, megint térdig sáros volt mindenki nadrágja, de azért a hangulat kárpótolt mindenkit én persze továbbra se szeretem az esőt. Arek-éket beértük egy buszmegállónál, közösen megebédeltünk és megszárítkoztunk amennyire lehetett. Pár perc múlva mintha elvágták volna az esőt, kis szellő elfújta a felhőket és kisütött a nap. Ez megfelelő morálnövelőnek bizonyult, fel is kerekedtünk és meg sem álltunk egy csodaszép kis falucskáig St. Come-ig, ahol állítólag egy donativos szálloda van! Ez a része igaz is volt, tényleg egy szálloda működött a kolostorban, vagyis egy része volt átalakítva annak, de nem volt donativos, viszont az apácák fent tartottak a szegényebb rétegnek pár szobát, ami valóban adomány alapú volt. A kis csapat összedobott körülbelül 30 eurót és elfoglalta a nagyon díszes két ágyas szobákat. A hangulat tényleg szállodás volt, bár biztosan nem olyan szép, mint a nagy épületben, de nekünk ez felért egy öt csillagos lakosztállyal. A vacsora fizetős volt, így attól eltekintettünk és inkább bejártuk a falucskát. Ezek a Francia kis faluk varázslatosan szépek, szinte eredeti állapotában vannak, úgy érzi magát a zarándok mintha pár száz évet visszautazott volna az időben, amikor a szűk kis utcákon sétál. Elég sok képet készítettünk, annyira elvoltunk, hogy sötétedett, amikor visszaértünk a kolostorhoz. Ekkor jött a slusszpoén! Épp a kertben sétálgattunk, amikor az egyik apáca odajött hozzánk, hogy még tart a vacsora, de olyan sok ételt készítettek, hogy be kéne segíteni az elfogyasztásában. Jókedvűen beültünk a sok ismerős arc közé és nekiláttunk a vacsorának. Volt kis műsor, éneklés és persze vidám beszélgetés, na persze megint szóba került, hogy honnan indultam. Egy Amerikai fickó miután végiggondolta mennyi ideje sétálok, megrázta a fejét és csak annyit mondott: „You are crazy!”

Kipihenten vágtunk neki a mai napnak, felkészülve mindenre. A táj ma kifejezetten szép volt, magas hegyek közti völgyben sétáltunk a sűrű erdőségekben, időnként itt-ott feltűntek kastélyok és régi tornyok is. A falucskákban eltöltött időben sok zarándokkal találkoztunk, ezen a szakaszon már napi 100-200 emberrel is össze lehet futni. Bálint egész nap előttünk járt, néha megvárt minket, de sokat nem láttuk. Egészen este hét óráig sétáltunk, amikor találtunk egy kis erdőt, ahol fel lehetne állítani ideiglenes kis táborunkat. A lányok elmentek a közeli házhoz, ahol kiderült, hogy ez a kis erdő magánterület, de nagyon kedves emberek lakják a környéket, így megengedték, hogy itt táborozzunk. Az itteni közel 20 négyzetkilométer egy botanikus házaspáré, akik sok különleges növényt ültettek a környéken, például az én leendő sátor helyem mellet is valami trópusi páfrány növekedik békésen. SMS-ben tájékoztattam Bálintot, de már 5 km-rel előttünk volt és már nem jönne vissza, úgy hogy vele holnap találkozunk. Miután kész lett a tábor leültünk körbe és késő estig beszélgettünk és nevetgéltünk. Marcell is befutott utánunk pár órával, mert lemaradt a városban kicsit kéregetni, viszont hozott két üveg bort. Remek kis esténk volt, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem őket. Az egyik leányzó jártas az akupunktúrában, sőt még a kis tűi is vele voltak, így mindenki kapott lefekvés előtt egy speciális lábkezelést. Kíváncsi vagyok, hogy fogom magam érezni másnap reggel.

A lábam eddig se fájt, csak néha éreztem, hogy bizony nap, mint nap használva van, az esti kezelés után viszont ma reggel úgy álltam fel, mint aki nem is sétált 2000 kilométert. Hamar összepakoltunk és már úton is voltunk Conques felé, amiről azt kell tudni, hogy egy nagyon régi városka, ami annyira el van rejtve hatalmas hegyek közt egy völgy legaljábba, hogy évszázadokat vészelt át teljesen békében. Magam részéről imádom a régi dolgokat, alig vártam már, hogy elérjük és megcsodálhassuk. Ebéd körül beértünk egy kisvárosban, de a bolt csak 4 óra után nyitott, nálunk viszont már nem sok kaja volt, így kénytelen voltunk megvárni. Bálintot nem értük utol, SMS váltásból tudtam meg, hogy Conques-ban van már és az ottani szálláson tartózkodik. Nekünk addig még körülbelül öt kilométer volt hátra. Nagyon jól éreztük magunkat így öten, így nem rohantunk sehova, szépen kényelmesen sétáltunk fel a hegyre, amiről elvileg már látható a városka. Felértünk 18 órára, de úgy döntöttünk nem megyünk le, inkább itt fent a hegyen táborozunk, mert varázslatos hangulata volt a fáknak és úgy eleve az egész környéknek. Szinte érezni lehetett az évszázados nyugalmat, amit minden árasztott magából. Kis bolyongás után egy kis tisztáson telepedtünk le, ahonnan teljesen rá lehetett látni az alattunk 300 méterre lévő városkára, aminek felfedezését a holnapi napra tartogatjuk. A tábor létrejötte után a szokásos módon közös vacsorázás és sötétedésig beszélgetés volt a program. Közel 11 óra volt már mire nyugovóra tértünk. Bemásztam a sátramba, átöltöztem az alvós ruházatba, elvégeztem a szokásos esti cicamosdást, majd bebújtam a hálózsákba. Próbáltam elaludni, de furcsa neszeket hallottam a mellettünk lévő sötét erdő irányából, le is húztam a zipzárt és elemlámpával körbenéztem, de nem láttam semmit. Hangosan megkérdeztem a többieket, hogy ők is hallották-e, de azt válaszolták, hogy ők inkább titokzatos sutyorgást hallanak. Behúzódtam inkább a hálózsákomba és felhúztam a sapkámat és próbáltam elaludni. Nagyon remélem, hogy összejön.