Mikor felébredtem már senki nem volt az épületben, de még a tulajok sem. Nem zavartattam magam, kényelmesen megreggeliztem, összeszedtem az éjszaka folyamán megszáradt ruháimat, gondosan elcsomagoltam mindet, majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Hosszú egyenes ösvényen haladtam már pár órája, amikor utolért egy tolókocsis srác Pietro, akinek állapota ellenére ez már a harmadik Caminoja. Öt évvel ezelőtt kézzel hajtott háromkerekű bicajjal ment végig, azóta minden évben eljön, hát nem semmi teljesítmény. Najera-ba együtt értünk el, de ott szétváltunk, mert meg akarta várni az ismerőseit, én meg beértem a tegnap esti koreai csapatot, akik kiegészültek pár olasz, dán és német fiatallal. Ezzel a nagy csapattal folytattam a kis sétámat át a végtelen pusztaságon. Egyik helyen pihentünk és valamilyen bogyós fáról lakmároztunk, amikor Kata utolért minket, velünk maradt és együtt értünk be nap végére Santo Domingo-ba. A szállás ma is fizetős lett, bár keresgéltünk másikat, de tele volt a többi, meg annyira remek kis csapat volt, hogy mindenképpen velük akartam maradni. Olyan sokan voltunk, hogy szinte egy egész szoba a miénk lett, csapatzászlónk persze nem volt, de ha lett volna leszúrhattuk volna a bejárati ajtóhoz. A szálláson persze ott volt Jeremy is meg sok-sok ismerős arc, valamint itt találkoztunk először Kingával is. Az este hatalmas vacsorázás után rendes iszogatásba torkollott, nem is tudom mikor hajtottuk le a fejünket, de persze most megbeszéltük előre, hogy holnap együtt folytatjuk a sétát. A világ minden tájáról eljöttek ide kedves emberek egy 100 férőhelyes szállásra és mindenki együtt eszik, iszik és nevet, ez az a hangulat, amit szerintem csak ezen az úton lehet tapasztalni, nem csoda, hogy visszatértem ide és nagy a valószínűsége, hogy még vissza is fogok, amikor tehetem. Ez a dolog utánozhatatlan és egyedülálló, hálás vagyok a sorsnak, hogy itt lehetek.
