Kivételes alakalom volt, hogy beállítottam az ébresztést, de a terepet nem ismerem és elég időt akartam magamnak hagyni. Volt egy kis San Salvador útikönyvem, amit Valentintól kaptam, de elég pontatlan a magasságokat illetően, többször kellett felfelé kaptatni, nem tudtam erre hagyatkozni. Az első tíz kilométer elég laza volt, de amint elértem a hegyeket már sokkal izgalmasabb lett. Egyik dombról a másikra, majd egy hegyoldalon lefelé egy hatalmas völgybe, itt volt pár kisebb falú, de ezeket nem érintette az ösvény. Fák nem voltak a környéken, egész nap a napon voltam kénytelen sétálni és mivel már benne vagyunk a nyárban, így elég meleg is volt. Felmásztam egy csúcsig is, ahol egy szép emlékmű volt állítva, körben majdnem háromszázhatvan fokban gyönyörű panoráma. Harminc kilométer után egy kisebb erdőben kellett leereszkedni, de olyan sár volt az elmúlt napok esőzései miatt, hogy csak kézzel-lábbal sikerült és így se úsztam meg, hogy ne legyek derékig koszos. Ágakban kapaszkodtam, mint egy kis majom, úgy lendültem át a követező stabilnak ítélt ponthoz, de nem mindig sikerült, pár kisebb karcolással megúsztam ezt a kis kalandot. A mai etap legvége egy szerpentines főút mellett vezetet keresztbe, vagyis levágva az éles kanyarokat, cserében jó pár tehén és bika között kellett elosonni. A tehenekkel nincs bajom, de szemeztem pár igen nagydarab bikával, majd nagy ívben kikerülve őket bandukoltam tovább, bízva abban, hogy nem jönnek utánam. Pár kapu és kerítés is nehezítette az utamat, de legalább elmúlt a bikaveszély. Megérkeztem Payares-be délután pontban öt órakor. Kis keresgélés után meglett a szállás, amiben megint egyedül voltam. A tulaj valóban tudott érkezésemről, de késő estére várt, ezért nem volt a helyszínen és jó pár telefonálás után értette meg, hogy már itt vagyok. Mindössze egy órát vártam rá és már be is engedett. Komfortos kis szállás, nem egy patika, de volt minden, amire szüksége lehet a zarándoknak. Holnapi táv is megközelíti a mait és, ha minden jól alakul, akkor holnap után már Oviedo-ba érek.

Felkelő nap első sugaraival egy időben leselkedtem neki a mai napi közel negyven kilométeres szakasznak. Kezdetben sokat kellett ereszkedni egy völgyben, amit nagyon élveztem, pláne, hogy nagyon fimon volt az időjárás. Egy felhő sem volt az égen, de nem volt annyira meleg sem. A völgy aljában sűrű erdő mellett vitt az út magas aljnövényzetben, legalább két méteresek voltak és az egész ösvényt takarták. Botommal próbáltam utat vágni, de volt egy fura növény, ami mozgás hatására elkezdett valamilyen port eregetni, ami kaparta a torkom, sőt allergiás tüneteket is okozott a karomon. Óvatosan próbáltam haladni, de nagyon benőtte a kijelölt utat. Erősen vakarózva mentem tovább, az izzadság miatt teljesen rám ragadt, sőt már a táskámat és a ruhámat is belepte vastagon ez a por. Nagy nehezen kiértem erről a részről és egy kis pataknál megmosakodtam. Megkönnyebbült a bőröm, de még vörös volt, abban bíztam, hogy nem mérgező vagy okoz további kellemetlenségeket. Ezen rágódtam, amikor a lábam mosása közben felfigyeltem egy kullancsra. Gyorsan lepöcköltem, majd átvizsgáltam a lábam és további öt kullancsot vettem észre, nagy szerencse, hogy nem rég mászhattak rám, így még nem fúrták be magukat. Volt a környéken sok alternatív út, de a mai nap tanulságai után én inkább a hosszabb és a kevésbé biztonságos autóút melletti jelzéseket követtem. A másik felvitt volna egy hegyre és valószínűleg újabb sűrű növényes erdei útra, de semmi kedvem nem volt kullancsokat vadászni magamon a nap hátralévő részében, így is volt látnivaló bőven, magas hegyek körben és köztük kis aranyos falucskák. Kora délután beérkeztem Pola de Lena-ba, modern kisváros, itt végre feltöltöttem a készleteimet és megebédeltem. Az út innen egészen Mieres-ig teljesen lapos aszfalt, kezdetben még ipari terület, majd átalakul egy kerékpárúttá és a Caudal nevű folyót követi egészen a városig. A környék nagyon szép, mondhatni az eddigi útjaim közül a legváltozatosabb, minden kilométeren van valami érdekesség vagy látnivaló. Varázslatos környék, mindenkinek csak ajánlani tudom. A nap végére beértem a városba, keresztül sétáltam rajta, egy spanyol öreg zarándokot követve, majd bejelentkeztünk a helyi albergue-be. Rajtunk kívül még három spanyol fickó volt, de sajnos senki nem beszélt angolul, így nem sokat tudtam velük kommunikálni. Ovideo mindössze húsz kilométer innen, nagyon laza nap lesz a holnapi, nem is vásároltam ma semmit, ne kelljen cipelni, majd a nagyvárosban bepótlom és felkészülök a Camino Primitivo-ra.

Mély alvásból ébredtem, körbenéztem, de már mindenki eltűnt a szobából. Ideális ez nekem, mikor egyedül vagyok, nem kell várni senkire, ennyim a fürdő és a konyha is. Mivel a mai táv nem sok és senki nem jött takarítani még nyolc órakor sem, ezért nagyon lassan és nyugodtan készülődtem. Az első pár órában autóúton, majd pár ősvényt követve kisebb-nagyobb erdőségeken keresztül haladtam, több kis falucskát érintve. A völgyből kiérve megpihentem egy padon, amikor egy öreg spanyol fickó jelent meg és nagyban elkezdett mesélni valamit, persze spanyolul, így nem sokat értettem belőle. Miután tisztáztuk a dolgokat, hogy nem beszélünk nagyon közös nyelvet, de mivel én is értek pár szót spanyolul, meg ő is ismer párat angolul, így egész kellemesen el tudtunk kommunikálni. Kiderült, hogy történelem és földrajz szakos tanár, így mindent tud a környékről és ezt igyekezett nekem is átadni. Nagyon rendes volt, egészen Oviedo-ig együtt mentünk, még ott is megmutatta, merre van az albergue és a turista iroda, valamint a katedrális, ahol egy közel egy órás nézelődés után megkaptam a Salvadorámat, ami ugyan olyan, mint a Compostella Santiago-ban, csak ez értelemszerűen a San Salvador-ért jár. Megkerestem a katedrális melletti Caminos jelzést is a földön, ami mutatja, hogy holnap merre is kell tovább haladni, készítettem egy fotót is a bakancsommal, elvégre egy újabb utazás veszi kezdetét a holnapi napon. A szállás csak délután három órakor nyitott, ezért egy parkban ebédeltem és időztem egy picit és figyeltem a városi népeket, ahogy jönnek-mennek. Pontban háromkor megjelentem a bejáratnál, majd pár fiatallal együtt, bementünk és a regisztráció után elfoglaltuk a számunkra szimpatikus ágyakat. Itt már voltunk vagy tizenöten, de én főként egy kanadai lánnyal és egy finn sráccal lettem jóba, akikkel együtt is vacsoráztam, ami alatt el is döntöttük, hogy holnap együtt indulunk neki a Primitivo-nak. Örültem, hogy végre nem egyedül kell mennem holnap, kell a változatosság.

Felkelés után újból összefutottunk az étkezőben, megreggeliztünk, majd indulás helyett beültünk egy közeli bárba, ahol kicsit neteztünk és kávéztunk. Csatlakozott hozzánk egy fiatal francia srác is, aki nagyon szeret beszélni. Sietni nem kell senkinek sem, ráérünk elidőzni itt, pláne hogy kiderült, hogy a kanadai leányzónak nincsen sátra, cipője és gógyija sem, mert jó pár hasznos felszerelést eldobált pár napja, mert az egyik éjszaka tudatmódosult állapotban úgy gondolta, hogy már nincs rá szüksége. Aranyosak voltunk és felkerestünk sok üzletet és a fent említett hiányzó dolgokat szépen segítettünk neki beszerezni, igaz ráment az egész délelőtt. Miután teljesen felkészültünk, megebédeltünk, megkerestük a legközelebbi jelzést és nyíl által mutatott irányba elindult ez a korán sem hétköznapi csapat. Hihetetlen lassan haladtunk, sokszor megálltunk, de olyan jó hangulatban voltunk, hogy nem számított, hogy nem haladunk. Az út nem sokat változott a mai táv alatt, mert mindössze tizenpár kilométert sétáltunk, kisebb erdőkön át értünk el végül El Escamplero-ba, ahol is végül meg álltunk, mert nagyon kezdett lógni az eső lába. Az egyetlen helyi kis boltban vettünk alkatrészeket a közös nagy vacsorához, mindenki kivette a részét a munkából, így elégedetten fogyasztottuk el. Holnap a finnországi gyerek hazamegy, mert csak ennyi szabadsága volt, de elmondása szerint jövőre innen fojtottja. Lefekvés előtt nagy sakk party vette kezdetét, de sajnos kikaptam, úgyhogy mentem is aludni, míg a többiek a bajnoki meccset befejezték.

Reggel Jacinta bejelentette, hogy hálás a vásárlásos segítségért és nagyon megkedvelt minket, de inkább visszamegy valahogyan a Norte-re és azon jut el Santiagoba. Volt nála egy csomó kis párna, amiből mindenki kapott egy darabot, afféle búcsúajándékként. Felerősítettem az új tojásformájú útitársamat a zsákomra, fotózkodtunk, elköszöntünk és már úton is voltunk. Ilya a finn srác is egy buszmegállóban maradt nem messze az indulái ponttól, azzal a céllal, hogy visszajut Oviedo-ba és majd onnan megy haza valahogyan. Ez a camino, ezt el kell fogadni, mindenki arra, akkor és azzal, akivel akar. Mateo-val sétáltam tovább, most már csak ketten, de vártak az új kalandok, így nem szomorkodtuk. Pár óra múlva elhagytam öt is, mert nagyon lassan hallatd és többnyire zenét hallgatott, így nem sok kommunikáció volt. Amennyire gyorsan összejött ez a kis csapat, annyira gyorsan szét is vált. Eső nem esett, de egésznap ködszitálás volt, így a tájból se láttam sok mindent. Többnyire egy völgyben követtem a jeleket, néha kisebb-nagyobb dombokra is felmentem. Tetszett az, hogy egy egész jól kiépített útról van szó, mégis alig járják emberek, itt meg lehet tapasztalni azt, amit a Camino Frances-en már nem annyira. Napközben talán egy zarándokkal találkoztam, az is nagyon magának való volt, így nem sokat időztem a társaságában. Sok helyen olvastam, hogy nem nagyon vannak boltok ezen a szakaszon és jobban fel kell készülni, nos ez csak részben igaz. Tény, hogy nincs annyira sűrűn, de naponta biztosan találhatunk legalább egy boltot, ahol feltölthetjük a készleteinket. Kora délután megint sötét fellegek gyülekeztek felettem, ezért magasabb sebesség fokozatra kapcsoltam és nagyjából két óra alatt tizenhárom kilométert haladtam Salas-ig. Bejelentkezni és szállás kulcsát a helyi bárban lehetett elkérni, nagyon meglepődtem, hogy már majdnem tele volt amikor odaértem. Hol voltak eddig az emberek? Mindegy is, még meg kell szokni az erre az útra vonatkozó szabályokat és jellemzőket. Elfoglaltam az utolsó helyet egy emeletes ágyon, majd letusoltam és mostam. Az étkező elég kicsi volt, de azért még elfértem. Itt ismerkedtem meg két fiatal Spanyol sráccal, akik később segítettek tájékozódni a városban, majd estefelé borozgatás közben egész jól összehaverkodtam velük.

Alejandro és Artur pontosan velem együtt hagyta el a szállást, így együtt indultunk neki a mai napnak. Nagy köd volt, a látótávolság körülbelül tíz méter, később ködszitálás is boldogított minket, de a fő probléma azon kívül, hogy vizesek voltunk, hogy nagyon nagy sár volt. Néha bokáig merültünk és sok esetben csak botokkal egyensúlyozva sikerült átlendülni egy-egy szakaszon, nagyon megnehezítette a haladást. Amikor hegynek felfelé kellett haladni egy hasonlóan sáros helyen, az meg maga volt a rémálom, egyet előre kettőt hátra. Mire egy kisvárosba értünk, addigra pont átáztunk és átfáztunk, ezért kihasználva az össze bár és menedék által biztosított száraz helyet, igyekeztünk megszáradni. Nagyon nem éreztük, hogy ma sokat kéne ilyen körülmények között sétálni, így csak a legközelebbi városkáig mentünk el, ez is éppen elég volt. A szállás a város szélén volt egy domboldalon, volt mosógép, kényelmes fekvőrész, viszont nem volt konyha, pedig nagyon jól esett volna egy kis meleg ennivaló. A zarándokok egy része igen kreatív tud lenni szükség esetén, na szerencsére mi is ebbe a halmazban vagyunk, ezért nem adtuk fel a dolgot. Szereztünk egy gázmelegítőt és találtunk csajkákat és eldobható műanyag tányérokat, ami tökéletesen elegendő volt, hogy egy igen finom kis vacsorát összeüssünk magunknak. Sok zöldséget felvágtunk, megmelegítettük és gyorsrizs mellé ettük, sőt még némi paradicsom sűrítménnyel is összekevertük. Kifogástalan zarándok menü volt. Futottak a mosógépek, itt is spóroltunk, mert csak egy gépet használtunk hárman és éppen egyszerre lettünk kész az evéssel és a mosással. Délután még egy kis városnézés is belefért, na meg némi élelmiszervásárlás holnapra. Az időjárás előrejelzés alapján holnap nagy esőzés lesz, aminek nagyon nem örültem, hiszen már össze se tudom számolni mennyi esős napom volt idén, kezdek besokallni. Mindig mondogatom, hogy ez is az út része és el kell fogadni, remélem komoly okkal kapom én ezt. Este találtam egy magyar nyelvű könyvet a vallás és az evolúció közti ellentétekről, igen érdekes, gondoltam magammal viszem, majd ott hagyom egy másik szálláson.

Volt pár horkolós ember, de a füldugómban megint nem csalódtam és egészen nyolc óráig aludtam. Mire előmásztam a többiek már nagyban reggeliztek, csatlakoztam én is. Mire végeztünk már csak mi voltunk a szálláson, de mivel ronda esős idő volt nem is akartunk sokat menni, ergo ráérünk elindulni is. Délelőtt volt egy elég komoly veszekedés a két spanyol srác között, ugyanis az egyikük Katalán és ugye ők függetlenedni akarnak Spanyolországtól, nem értettem minden részletet, de nem is rám tartozott. Próbáltam több-kevesebb sikerrel nyugtatgatni őket, végül egy óra csendes durcizás után újból beszélgettek pont úgy, mint a vita előtt. Hihetetlen nagy sár volt ma is, sőt még a kijelölt ősvény is olyan helyen vitt, ami száraz időben se túl száraz, mondanom se kell, hogy úgy néztünk ki a nap végére, mint a disznók. A domborzat nem volt vészes, alig kellett ma hegyekre mászni, de éppen elég volt a sárral megküzdeni. Fél három felé értünk be Campiello-ba. Három szállás közül választhattunk, az egyikben két euróért teljes zarándokmenüt kaptunk, így az volt a nyertes. Ez egy nagyon új épület lehetett, mert teljesen új volt minden és a vendégkönyvben is csak pár lap volt kitöltve, valamint a srácok itinerében nem is említették. Délután folyamán megcsodálhattunk egy speciális vasgolyó dobálós játékot, amit csak ebben a faluban játszanak, de itt szinte mindenki. Tele lett az albergue mind a tizennyolc ágya mire visszaértünk, nem tudom honnan jött ez a sok ismeretlen ember, de ez nem is számított, remek volt a hangulat. Este még legurítottunk pár kör töményet, megjutalmazván az egész napos sárban kuszást, majd szépen egyesével elaludtunk.

Az előrejelzés alapján azt gondoltuk, hogy jó idő lesz, de ez csak részben valósult meg. Eső nem esett, de egész napos ködszitálás volt és viharos szél fújt, nem győztük törölgetni az orrunkat. A nap folyamán alig álltunk meg, mert annyira fáztunk, valahogyan itt fent a hegyek között piszkosul elcseszett idő tud lenni. Két alternatív útirány között kellett választani, de persze mi a nehezebbet választottuk, ami felvezet a Hospitales-re, ami állítólag fantasztikusan hangulatos út és a panoráma látvány se semmi, köszönhető ez a magasságnak. A sűrű köd miatt persze semmit nem láttunk. Pár magasabb csúcson is át másztunk, bízva abban, hogy talán jobb lesz a klíma a másik oldalon, de egyfolytában csalódnunk kellett. Elkönyveltem, hogy ez egy ilyen nap. Voltak szép vad lovak, de eléggé félősek voltak, biztosan nem nyújtottunk túl szimpatikus látványt, ugyanis teljesen be voltunk mindennel bugyolálva a hideg és a ködszitálás miatt. Egy elég magas hegygerincen haladtunk éppen, persze körben egyáltalán semmit nem lehetett látni, csak a fehérséget, de az egyik pillanatban feltűnt pár régi házikó és pár hátizsákos zarándok, akik éppen tyúkokat etettek. Meg is hozta a kedvünket és az étvágyunkat, letáboroztunk és közösen megebédeltünk. A délután teljesen eseménytelenül folytatódott, nap végén leereszkedtünk a hegyről majd a szálláson szokásos teendők mellett egy újabb kiadós vacsora következett. Megismerkedtünk pár fiatalabb zarándokkal, akiket már arcról ismertünk, de most már személyesen is találkoztunk. Elhatároztam, hogy a srácokkal maradok Lugo-ig és majd csak onnan folytatom a kis utamat egyedül egésze a végéig. Az lesz a nagy végjáték, kicsit megtolom az út végét, akár napi negyven-ötven kilométer, biztos vagyok benne, hogy jól fog esni a testemnek. Nameg majd az azt követő nagy lazítás is az óceánparton.

Tegnap este egy lengyel párral nagyon összehaverkodtam, a srácok meg két olasz nővel ismerkedtek meg, akikkel már ma, a reggelinél együtt ettünk. Volt még jó pár zarándok, akikkel minden alkalommal egy helyen szálltunk meg, így több nap elteltével mindenkit megismertünk. Olyan volt ez, mint más caminokon, csak itt mindössze két tucat ember haladt együtt. Mindenkinek más volt a sebessége, de még így is elég sokszor összefutottunk napközben, és a szállásokon is sikerült mindig együtt vacsorázni. Ez a társaság már reggel sem indult el egyszerre, Alejandro, Artur és én általában a legutolsók közt távoztunk, ami persze ma se történt másképpen. Délelőtt, miután kikeveredtünk a ködből, megmásztunk egy magas hegyet, ahonnan remek kilátás nyílt az iránytű minden égtája felé. A csúcsról messze elláttunk a távolba, készítettünk is pár remek fotót , majd továbbhaladva észrevettünk egy nagy tavat lent a völgyben. Ereszkedni kezdtünk a túloldalon egészen a hegy tövéhez, ahol egy hatalmas gát volt és a sárga jelzés ezen keresztül vezetett a másik végéhez. Nem volt nehéz kitalálni, hogy utána fel kell majd mászni a túloldalon lévő másik hegyre. Itt is készült pár igen hangulatos kép a gátról és környékéről, de a legjobb mégis az a pillanat volt, amikor megálltunk egy bárban az út szélén, és a napsütötte teraszon elszopogattunk egy kis alkoholt. A tűző napon ez hatványozottan elérte a célját, fokozódott az amúgy is meglévő kiváló hangulat, kicsit nehezen tudtuk magunkat rávenni a továbbindulásra. A szállás árát megtudva viszont elkezdtük kapkodni a lábainkat, hogy a lehető leggyorsabban távolabb kerüljünk innen. Letérve az útról egy sűrű fenyves erdőn vonultunk át, addigra már marhacsorda alakzatban. Többnyire szerpentines kis ösvényeken az autóutat keresztezve haladtunk, de előfordult, hogy az aszfalton is kellett sétálni párszáz métert. Három óra felé már Castro-ban voltunk, ami egy ici-pici falu, összesen talán tíz házból meg egy kis templomból állt. Az egyetlen hely itt egy tizenhárom eurós szállás, de ez tartalmaz reggelit is, úgyhogy nem húztam a számat, pláne, hogy éjszakára nagy esőt mondtak. Holnap nagy nap lesz, elvileg átérünk Galicia-ba és akkor elkezdődik a nagy visszaszámlálás.

Korán keltünk. Gyors reggeli után már kint is voltunk a szabadban és rendületlenül szedtük a lábunkat a harmatos fűben. Úgy látszik, errefelé teljesen normális, hogy sűrű ködben kell megtenni az első tíz kilométert. Utolértünk pár ismerőst és egy elég nagy csapattal együtt közelítettük meg a hegy csúcsát, amit már tegnap délután is megcsodálhattunk az albergue kertjéből. A felhők szintjét már elhagytuk, mindenkit melegített a verőfényes napsütés. Olyan magasan voltunk, hogy a közeli hegyek csúcsai kis szigeteknek tűntek a felhőtengeren. Újabb lejtő következett, majd egy újabb hegy. Talán nem tűnik túl változatosnak, de a látvány valami mesés volt mindennap. Az időjárás kezdett egyre melegebbre fordulni, dél körül már szabályosan égetett a nap és ekkor még igencsak távol voltunk a célállomástól. Pár kisebb falun keresztülhaladva egy domboldalról megláttunk egy nagyobb várost, valószínűsítettük, hogy az lesz Fonsagrada. Addig még sok lehetőségem nyílt, hogy kiéljem pecsétgyűjtő hobbimat. Már a harmadik credencial-om is kezdett tele lenni, ugyanis minden lehetőséget kihasználtam, hogy bővüljön a gyűjteményem, értem ez alatt, hogy minden templomba és turisták által látogatható helyre benéztem. Bő két óra séta várt ránk, mire beértünk a városba. Fél óra keresgélés után találtunk egy fantasztikus helyet, ami az idei év legjobb szállása címet megkapta tőlem. A kifogástalan tisztaság, felszereltség, vendégmarasztaló házi italok és szupergyors internet mellett az is említésre méltó, hogy pontosan a város központjában van. Nem sokan voltunk itt, mert a többiek nagy eséllyel egy korábbi szálláson álltak meg, de így szinte teljesen a miénk volt a hely. Sok videót megnéztem az este folyamán, meg egy kicsit szocializálódtam az ismerőseimmel online, mert már eléggé régen beszélgettem velük, nem szerettem volna, hogy elhanyagolva érezzék magukat. Éjfél körül kikapcsoltam a telefont és belesüppedtem a pihe-puha ágyikóba.