131-140
Vacogva ébredtem, valahogyan itt a barlang mellett rettentően lehűlt az idő, hiába volt rajtam az összes ruhám, úgy is nagyon fáztam. Kilenc óra felé értünk vissza Muxia-ba, ahogy lépdeltünk, az egyik publikus zuhanyzó mellett magyar sátrazókat találtunk, kicsit elbeszélgettem velük, majd meghívtam őket a Delfín-be a holnap esti előadással egybekötött vacsorára. Amint beértünk az albergue-be, Kinga már ott várt minket, épp tegnap este érkezet meg, nagy ölelkezés után elsétáltam vele a sziklákhoz, meg egy kicsit körbemutogattam a környéket. Mikor visszaértünk már Réka is befutott, meg Gina is, aki Lisszabontól sétált, na persze egyből kérdezgettem, hogy ugyan milyen volt az útja, mert ugye én is arra tartok. Ebéd után az egész csapattal felmentünk a kis hegyre és a „happy” című zenére táncoltunk. Esti nagy közös vacsorázás volt, itt volt mindenki, aki számított, persze a szokásos nagy kondér Sangria is lecsúszott. Este is barlangba alvás volt a cél, azzal a kis plusszal, hogy Kinga is velünk tartott, így hát még világosban nekiindultunk, hogy ne sötétben keresgéljünk. esti nagy tűzifa keresgélés után, a hálótermet is összeraktuk, ami annyit tett, hogy Jeremy sátorponyváját a barlang szájánál felrögzítettük és csak egy kis helyet hagytunk ki-be járkáláshoz. Azzal persze nem számoltunk, hogy a füst is beszorult, így eléggé kellemetlen volt, hogy minden füstszagú lett, de legalább tanultunk a hibánkból. Lehet emiatt aludtunk el olyan gyorsan?
Jóval melegebb volt ma éjszaka, nagyon jól aludtunk, egyetlen szépség hiba volt, mégpedig az, hogy rettenetesen füst szagú lett mindenünk és persze mi is. Valószínűleg egy újabb mosás majd orvosolja ezt a kis apró kellemetlenséget. Délelőtti órákban visszaértünk, letusoltunk és mivel ma lesz este az előadásom, el is foglaltam egy kényelmes ágyat az albergue-be. Délután teli gyomorral pihentem egyet, majd a közel 1500 fotómból próbáltam összevarázsolni egy kis csokorral és alaptopra feltenni. Közös nagy pörkölt főzés volt az esti program, meg persze a naplemente megtekintése a szikláknál, ez az a dolog, ami teljeséggel kihagyhatatlan. Miután besötétedett elkezdődött a rögtönzött előadásom, magam is meglepődtem, hogy 15 ember próbálta egyszerre a monitort bámulni és persze rám figyelni. Pozitív visszajelzéseket kaptam, azt hiszem tetszett mindenkinek, ez egy remek befejezése volt a világ végén eltöltött pihenőnapoknak. Holnap újból felkerekedek és Santiago-t érintve, elindulok Lisszabon felé. Furcsa lesz visszafelé sétálni, de érzem, hogy ez egy nagyon fontos része lesz az utamnak.
A napfelkeltét még megcsodáltam utoljára, ahogyan előbújt az óceánból. Gyorsan megreggeliztem a többiekkel, ezután hosszasan sorban mindenkitől könnyes búcsút vettem, majd az egészet megkoronáztuk egy csoportképpel. Vannak, akik maradnak, de páran ugyancsak a mai napon mennek haza, nekem viszont új kaland kezdődik. Kingával kimentünk a kelta falucska romjaihoz a falu szélén, ahonnan szedtem pár remélhetőleg mágikus követ. Ő Finisterre felé vette az irányt, én viszont visszafelé indulok, szóval visszamentem az albergue-hez és másodjára is végig ölelgettem mindenkit. Nincs más hátra, mint előre. Felkerekedtem és magam mögött hagytam Muxa-t. Első dolgom az volt, hogy megtaláljam Jeremy-t, ugyanis ő is vissza sétál Santiago-ig, de az éjszakát a barlangba töltötte, így most nem tudom merre lehet. Egész nap sétáltam, de furcsa módon nem találkoztam egy zarándokkal sem, mintha nem is kijelölt caminos úton haladnék. Kora délután viszont végre megpillantottam egy alakot, aki éppen a fűben aludt, kicsit közelebb léptem és rájöttem, hogy ez bizony Jeremy. Innen együtt folytattuk a sétát, de rettenetesen fáradtak voltunk, körülbelül óránként álltunk meg 10 perc pihenőre, de nem zavart senkit, úgy haladunk, ahogyan tudunk. A jelzésekkel is voltak bajok, jó párszor eltévedtünk, sőt egy szakaszon teljesen letértünk az ösvényről és egy autóúton haladva találtunk vissza sokkal később. Ez a visszafelé haladás egyáltalán nem egyszerű. Sötétedés előtt egy bárban pihentünk, ahol egy régi ismerősbe Dario-ba botlottunk, aki még most tart Finisterre felé. Kicsit elbeszélgettünk, majd a közeli erdőbe kerestünk egy alkalmas sátorhelyet, mivel a város messze van és sötétben nem akarnánk sétálni. Az építés közben a sátram rövidebb merevítője kettétört, de pánikba nem estem. Fogtam az egyik túrabotot és belekalapáltam a földbe és ahhoz erősítettem a feszítő kötelet. Nem szép, de praktikus, viszont innentől biztosan egyre több bajom lesz vele, sőt lehet, majd sátor nélkül folytatom az utat, legalább két kilóval könnyebb lesz a zsákom.
A tegnapi fáradságot rendesen kipihentünk, már 10 óra is elmúlt, amikor el tudtunk indulni. Olveiora-ba egy bárban megreggeliztünk, majd meglátogattuk a mellékhelyiséget, fogat is mostunk, majd bevásároltunk egész napra, gondot nem csináltak belőle, biztosan történt már ilyesmi errefelé. Ma egész nap sokkal energikusabban haladtunk, mint tegnap, mindössze kétszer tartottunk pihenőt. Tegnapi nappal ellentétbe ma elég sok zarándokkal találkoztunk szembe, a legtöbben nem furcsáltak semmit, de azért volt pár ember, aki zavartan keresgélte a jeleket, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jó irányba tart-e. Délután az egyik pihenő alkalmával még aludtunk is egy fa tövébe egy órácskát, annyira nem siettünk sehova, mindegy volt mikor, hova érkezünk. Eddig se volt időhöz kötve semmi, de valahogyan most még inkább mindegy volt. A sarkamon lett egy nagy repedés, ami néha rendesen megfájdult, nagyon száraz volt a bőröm és bár van nálam némi kenőcs, amivel kezelgetnem kellett meg elfogadni, hogy egy repedtsarkú lettem. Délután beértünk egy kis városkába, ahol egy elég puritán donativos helyet találtunk, bútorok, díszek semmi, mindössze négy fal meg pár matrac volt minden szobába. Zarándokoknak ez ideális hely, voltak is elég sokan, sőt folyamatosan jöttek, ezért gyorsan be is foglaltunk egy picike szobát, ahol éppen elfért a két matrac. Voltak mindenféle népek, részegek is, szerintem volt olyan is, aki nem is zarándok, csak sokat ivott és itt akarta magát kipihenni. Az ajtó elé támasztottuk a táskákat, ezzel torlaszoltuk el magunkat, biztos, ami biztos. Nagy kiabálás és lárma volt még éjfél után is, nehezen tudtunk elaludni, ilyenkor mindig rájövök, hogy mennyivel jobb sátrazni, ott aztán nem zavar senki sem.
A sátor nem omlott rám éjszaka, reggel azért kitaláltam egy fejlesztést, amivel következő alkalommal stabilabban ki tudom támasztani a rendszert. Reggelire nem sok minden volt, konkrétan öt darab háztartási keksz, ezzel kellett kihúzni a 12 kilométerre lévő Negreira-ig. Üres gyomorral leselkedtünk neki a távnak, volt már ilyen nem jelentett komoly gondot, majd délben eszünk valamit a városban. Egy kis falu után találtunk egy összecsomagolt sátrat, de sajnos elég rossz állapotban volt, a tartó része ennek is töröttek voltak, viszont a sátorponyva maga épp volt teljesen, ezért ráírtuk, hogy jutassa el valaki Finisterre-be a hippiknek, ott annyi tákolt sátor van, hogy biztosan tudnák hasznosítani. Leraktuk a sátrat az út mellé, úgyis annyian sétálnak errefelé, valaki biztosan magával viszi. A városban egyből bevágódtunk egy nagyobb üzletben és alaposan bevásároltunk mindenfélét. Dió, citrom, törlőkendő, fogkrém és háztartási keksz az útra, meg persze szendvics alapanyag ebédre. A borús időjárás ellenére, teli gyomorral mindjárt jobb hangulatban indultunk meg Santiago felé. Semmi említésre méltó nem történt délután, szépen haladtunk és persze végig öt percenként köszöntünk és Buen Caminot kívántunk a szembejövőknek. Kezdet sötétedni, amikor megláttuk a messzeségbe a Katedrális tornyait, de úgy voltunk vele, hogy nem megyünk be, mert biztosan sokáig kéne keresgélni helyet és eleve fizetős lenne, inkább a város előtt keresünk valami remek helyet éjszakára. A közeli hegyről még nem mentünk le, de az ösvényről letérve pár száz méterre bokrok mögött egy tisztáson találtunk ilyen helyet, ahonnan tökéletesen látszott az alattunk elterülő város és a katedrális. Az új módszerrel felalítottam a sátrat, közben Jeremy is elkészítette két fa közé az alvásra részben alkalmas tákolmányát, egész pofás lett a végére. Közös vacsora után a sötétbe bolyongva még sétáltam egyet, közben a város fényeibe gyönyörködtem, volt egy hangulata a dolognak, érdekes, hogy ide nem nagyon járnak, pedig nagyon jó hely, biztosan itt fogok máskor is aludni, ha erre járok.
Éjszaka iszonyatosan hideg volt, minden ruha rajtam volt, még a sapkát is felvettem, de úgy is fáztam, többször arra riadtam fel, hogy ráz a hideg. Hosszú éjszaka volt, nyolc óra után másztam csak ki a sátorból, ami persze ismételten csupa víz volt, de ez már megszokott dolog. Jeremy is előmászott, persze ő is nagyon fázott éjszaka, de most hogy felkelt a nap és egy könnyed reggeli torna után már nem fáztunk, egészen kellemes volt az idő. Húsz perc alatt már bent voltunk a főtéren, ahol rengeteg zarándok mászkált, de sokan voltak táska nélkül is, gondolom pihenő napot töltik. A zarándok irodába is elnéztünk, majd Jeremy becsekkolt abba a szállásra, ahol körülbelül két hete Katával aludtam. Délután kettő órakor elindultam Fatima felé, a jelek szinte nem is voltak a városban, még a Finisterre-ben kapott könyvnek se vettem sok hasznát. Jeremy persze elkísért a város határáig, ott viszont búcsút vettünk egymástól, még utoljára készült egy kis videó felvétel meg pár fotó. Furcsa érzés volt tudni, hogy innentől maximálisan csak magamra számíthatok és mivel ellenkező irányba tartok biztosan nagyon magányos is lesz az út. Félelem nem volt bennem, sőt inkább kissé eufórikusnak mondanám, ha az érzésemet mindenképpen szavakba akarnám foglalni. Szépen haladtam, a város után persze rendes jelző kövek voltak, annyi volt az extra, hogy a köveken lévő kilométerek nem fogytak, hanem növekedtek. Aranyos kis falucskák és kis szűk utcácskákon vitt az út, sok zarándok is jött velem szembe, kérdezték is páran, hogy eltévedtem-e, de megnyugtattam őket, hogy tökéletesen biztos vagyok a dolgomba. Estefelé próbáltam egy albergue-t találni, de a legtöbb tele volt, így addig mentem, amíg nem találtam olyat, ahol volt szabad ágy. Mindenképpen akartam keresni normál szállást, mert már három napja nem volt alkalmam fürödni és nem ártana tiszta ruhát is felvenni. Pontecesures egy picike város egy hegy oldalába, hosszan kellett felfelé menni a lépcsőkön, de a tetején az utcák másik végénél volt egy szálláshely, ami ideálisnak tűnt. Bementem és szerencsére volt még két szabad ágy, így gyorsan be is vágódtam az egyikre, összeszedtem a koszos ruháimat és kézzel mindent kimostam, majd egy jól megérdemelt hosszú forró zuhany következett, ami annyira kivette az erőmet, hogy percekkel később már aludtam is.
Pihenten ébredtem, a ruháim és a sátram teljesen tiszta és száraz volt, minden készen állt arra, hogy nekivágjak a mai napnak. A túraszandálom már nagyon rossz állapotban volt, nem tudom meddig bírja még, de nem sok napja lehet hátra, ezért átváltottam a bakancsra. Volt pár kisebb zúzódásom, meg a tenyerembe pár kisebb tüske, amiket gondosan lefertőtlenített tűvel kioperáltam, ezektől eltekintve teljesen egészséges voltam. El is indultam dél felé az aszfalton, ami pár óra múlva egy vasúti sín mellett folytatódott, ez a rész egészen Caldas de Reis-ig tartott, ahol megpihentem és megebédeltem. A jelzések nem voltak egyértelműek, néha kék néha zöld nyilakat követtem, mindenesetre az megnyugtatott sokszor, hogy ellenkező irányba mutató sárga nyilak is voltak. Átmentem pár kisebb erdőn is, de a mai napot főként az aszfaltos út jellemezte. Délután értem be Ponteverda-ba, ami egy igazi nyüzsgő városka, de zarándok pénztárcához igazodó albergue-t nem találtam sehol, egyéb szállás volt, de azokat drágának találtam, ezért elhagytam a várost és tovább sétáltam. A kivezető út piszok hosszú volt, szerintem legalább 7-8 kilométer mire olyan helyre értem, ahol már nem voltak házak. Találkoztam egy furcsa hosszú szakálas alakkal, aki nagy mosolyogva odajött hozzám és kezet fogott és furcsa angol akcentussal kezdet beszélni. Megtudtam, hogy egy egész éve már úton van és mindenfelé sétál, most éppen harmadszorra tart Santiago felé, mindig sátorban alszik és kaját mindig kér, szóval egyáltalán nincsenek kiadásai. Így is lehet zarándokolni, utoljára megöleltük egymást és Buen Camino-t köszönve elváltunk, ahogyan kell. Még egy pár kilométert sétáltam, amíg el nem kezdett sötétedni, majd az útról letérve egy kis folyót követve egy tisztásra értem, amit körbe sziklafal övezett. Ennél ideálisabb sátrazó helyet nem találhattam volna. Elemlámpával a számban felállítottam a sátrat, majd dalolászva lefürödtem a folyóban, csodálatosan éreztem magam, a teljes gondtalanság és nyugalom vett körbe. A sátorban még elalvás előtt még tanulmányoztam az útikönyvet, számolgattam kicsit, majd megírtam a naplómat, ez az a dolog, ami sose marathat ki a nap végén.
Reggel korán keltem, valamiért nem aludtam túl jól, semmi gond van néha ilyen is. Összeszedtem magam, a párától nedves sátramat a szokott módon felrögzítettem a táskámra, elköszöntem a környéktől és tovább indultam. Arcade-ba érve beültem egy kávézóba, ettem kis péksüteményt és négy nap után postoltam Facebook-ra, biztosan sokan aggódtak, hogy mi lehet velem, sőt még édesanyámmal is váltottam pár szót telefonon. Attilával is egyeztettem SMS-ben, aki ugye korábban elindult Fatima felé, megtudtam, hogy már Porto-ban van és három napig ott is marad, szóval van rá némi esély, hogy még beérhetem. A délelőtti órákban egy hegyre caplattam fel, majd sűrű erdős ösvényen másztam lefelé a hegy másik oldalán, szerencsére itt nem volt sok útelágazás, de a jelzések nem voltak megfelelőek, párszor azért elvétettem a jó irányt és feleslegesen tettem meg pár száz métert. Az idő nagyon jó volt, meleg volt és tűzött a nap, fojt is rólam a víz rendesen, de ezzel sose volt bajom, ennyi idő után meg pláne. Egy főutat követve elértem Porriño-ig, ami először nem tetszett, mert csupa bevásárló-áruházak és ipari épületek voltak mindenfelé, viszont kicsit beljebb haladva ez mit sem változott, szóval továbbra se lett a kedvencem. A központtól nem messze volt egy híd, meg park, végre valami zöld terület, a park mögött pedig egy municipal albergue, úgy voltam vele, hogy ha van hely, akkor maradok. Volt hely. Egyik nap kint, a másik nap, ha van rá lehetőség, akkor épületben alszok, ezt így elterveztem. Vacsora közben egy Spanyol öreggel beszélgettem, aki Porto-ból sétált, és kérdezgetett, hogy láttam ezt vagy azt, de mondtam neki, hogy én visszafelé sétálok és még nem láttam ezeket. Erre értetlenül kérdezett, hogy most akkor Santiago-ból jövök, de mért megyek dél felé, ennek nincs értelme. Hát elmagyaráztam neki, hogy mi az értelme a saját olvasatomban, de nem biztos, hogy megértette. Rövidre zártam a dolgot, megettem a vacsorámat, elköszöntem, felmentem kimostam a ruháimat, lezuhanyoztam, majd bevágódtam az ágyikóba. Késő este még beesett pár hangos orosz kerékpáros, akiknek a sötét szobába lámpával kellett megvitetni az egész nap eseményeit. Gondoltam ennél rosszabb nem jöhet, de akkor egy spanyol lány cserkészcsapat foglalta be a maradék két tucat ágyat, akik az oroszoknál bevált dolgokat követték, egyszóval mire mindenki elcsöndesedett már éjfél is jócskán elmúlt.
A reggel se kezdődött jobban, hajnal öt felé három angol úriember úgy gondolta biztosan nem zavar senkit, ha felkapcsolják a nagy villanyt, biztosan náluk ez nem bunkóság. Erre persze többen is kimutatták elégedetlenségüket, amit nagy villany lekapcsolással egy időben három kisebb lámpa felkapcsolásával és sértődött hangos beszélgetéssel orvosoltak. Hát sokat nem aludtam, jó lesz nekem a sátorban alvás, persze amíg még egyben van, mert napról napra veszem észre, hogy használódik. Próbáltam visszaaludni, de nem nagyon sikerült, ezért 7 óra után én is elindultam. Délelőtt nem nagyon jöttek szembe velem, mert ugye, mindenki alszik valahol és etapokat követ. Főutat követve értem el délre Tui-t, ami után már Portugália vár, ezért nem akartam sokat időzni a városban, kicsit kóvályogtam a kis szűk utcákban, persze el is tévedtem, mert eléggé labirintusszerű, ha a camino jelzéseket akarjuk követni. Kiérve megpillantottam a hidat és a portugál táblát, tudtam, hogy ez már a határ és egyben az utolsó ország, amit érintek a közel fél éves utam során. Készítettem egy fotót a portugál táblával és egyből utána fel is raktam az internetre, hogy mindenki lássa, merre járok. Pár perc múlva találkoztam három magyarral, akikkel kicsit elbeszélgettem az országról, mert ugye ez a rész nem tervezett volt és egyáltalán nem tudok semmit. Mondtak pár hasznos szót, kaptam pár tippet meg egy közeli donativos hely névjegykártyáját és ajánlatát, hogy feltétlenül aludjak ott. Lehet, hogy megfogadom a tippet. A közeli tűzoltóság mellett bevásároltam rendesen, még édességet is vettem, pedig nem jellemző, de úgy voltam vele illik valahogyan megünnepelni a határátkelést. A forróság ellenére nagy sebességgel haladtam, fél négy körül meg is láttam az épületet, ami a névjegyen volt, gondoltam, ha már itt vagyok bemegyek. Egy idősebb fickó üdvözölt és hellyel kínált meg persze egy jó nagy pohár vízzel, közben kérdezgetett, volt a tekintetébe valami végtelen nyugodtság és magabiztosság. Kiderült, hogy kanadai és hadi-tudósító volt, aki élete során szinte mindenhol megfordult a világban, ahol háború volt, szóval sok mindent látott. Most hogy nyugdíjas, idejött Portugáliába és megnyitott egy donativos albergue-t. Gondoltam ez izgi lesz, ezért úgy döntöttem itt maradok. Estig beszélgettünk, rengeteg izgalmas és veszélyes kalandról mesélt, persze volt olyan is, amiről nem beszélhetett, mert titkos, de azért párszor elszólta magát, de lehet csak a másfél üveg bor miatt, amit elfogyasztottunk a vacsora mellé. Sok titkot nem tudtam meg, csak inkább abba kaptam némi betekintést, hogy a sajtó mennyire megszűri a háborús híreket. Mindenesetre emlékezetes egy este volt, és mivel egyedül voltam itt vendég, egy egész szobát kaptam, szóval a tegnap este után most nagyon jól ki fogom tudni aludni magam.
Nyámmogásra ébredtem fel, kinyitottam a szemem és letekintettem az ágy mellett lévő táskámra, ami kicsit már más állapotban volt, mint ahogyan hagytam. Az itt lakó kutyus már félig benne volt a táskámba és jóízűen dézsmálta a benne található édességeket, megdicsértem, hogy milyen nagyon ügyes, majd határozottan megszakítottam az iménti tevékenységét. Összepakoltam magam és lementem a konyhában, ahol már friss tea és egy nagy tál müzli várt. Reggeli után még kicsit beszélgettünk a tulajjal, majd szép lassan elindultam, persze a kutyus még jött velem egy darabon, ritka hálás volt a finom falatokért, de pár perc múlva egy vakkantással elköszönt és visszafutott a gazdájához. A mai nap több kisebb falut is érintettem, valószínűleg valami ünnepnap volt ma, mert szinte mindenhol szólt a muzsika. Érdekes, hogy minden lámpaoszlopon található egy nagy hangszóró, nem tudom, hogy ez alap kellék, vagy csak ideiglenesen vannak fent, mindenesetre jó hangulatot teremtett sétához. Dél körül egy hegyre kapaszkodtam fel, de annyira meleg volt, hogy tartottam másfél óra szünetet, mert csak vonszoltam magam, pedig normális esetben nem zavar a meleg meg napsütés, de most rendesen megviselt. Hegyek után meredek lejtő jött, majd leérve elértem egy folyót és Ponte de Lima-t, aminek fő nevezetessége a hosszú hídja, amin a camino útvonala is keresztül halad. Gondoltam veszek magamhoz némi táplálékot, de az ünnep miatt vagy zárva volt minden, vagy csak nem találtam, hiába kérdeztem meg egy csomó embert mindenki össze-vissza mutogatott, persze angolul senki se beszélt. A turista irodát is mintha a föld nyelte volna el, kicsit leültem és átgondoltam a dolgaimat, közben figyeltem a családokat, ahogyan boldogan mászkálnak és a kirakodóvásárban nézegetik a portékákat. Valószínűleg itt nincs semmi dolgom, ezért nem találok semmit, úgyhogy elfogadtam a dolgot és lassan kisétáltam a városból. Mindent megettem már délben, éhesen sétáltam további három órát, de már többször volt ilyen, nem akadok ki ilyen apróságokon. Szerencsére találtam egy kis pékséget a következő faluban, ami éppen zárni akart, de engem még utoljára kiszolgáltak. Ettem pár falatot, majd a közeli erdőben követtem a kék jelzéseket, sőt itt már találtam pár Fatima táblát is, szóval biztosan jó irányba tartok. Az erdőben találkoztam egy kutyával, aminek valamiért nem lehettem szimpatikus, mert mérgesen morgott, de nem nagyon mert közel jönni hozzám, pár méter után fel is hagyott a követéssel. Mentem még pár kilométert, majd egy kis tisztáson egy bokor mögött vertem fel a sátrat, hogy senki ne lásson, aki erre sétál valamiért, egyedül vagyok, fő a biztonság. Miután kész lett minden próbáltam elaludni, de folyton rossz gondolataim támadtak, ezért kicsit bekapcsoltam a mobilom és chateltem pár kedves ismerőssel, akik annyira megnyugtattak, hogy végül rendesen el tudtam aludni. Remélem a kutya se jön utánam az éjszaka, mindenesetre elalvás előtt még bekészítettem kéz közelbe a késem és a túrabotom.