Elég sokan indultunk együtt ma reggel, bár hamar szétszorozott a tömeg, de azért megvolt a maga hangulata. A főutat követve elértünk Logrono határába, ahol a tartományjelző tábla is van, innen már jó ideig csak aszfalton ment az út, ami nem könnyítette meg a sétát. A város másik oldalán viszont nagyon szép parkon és egy nagy tó mellett vezetett keresztül a jelzés, ami felettébb üdítően hatott. Laza hét kilométer múlva elértük Navarettet, ahol sok ismerősbe bukatnunk, sőt még egy orosz leányzót is megismerhettünk, aki napi ötven kilométereket megy, mert mindössze húsz napja van végigmenni az úton. Valószínűleg már nem látjuk megint, viszont jó erőnlétet és természetesen buen camino-t kívántunk neki. Este felpattintottunk pár üveg bort is közösen, szóval jókedvűen tértünk nyugalomba.

Rosszul indult a mai nap, betegen ébredtem, taknyos voltam és a torkom is fájt, lehet éjszaka meghűltem, anyum is rendesen érezte a térdét és az átlagosnál jobban fáradt volt. Ezt az egészet az is tetőzte, hogy megint piszok hideg volt és persze megint szeles volt az időjárás, úgy néz ki ez a tavaszi idő teljesen kiszámíthatatlan még itt is. Ebédidőben nagy kajálás volt, hogy legyen erőnk elmenni a következő nagyvárosig. Egy nagy tömegszálláson lett ágyunk, de most mindennek örültünk, mert annyira rosszul voltunk, fürdés után gyorsan még kinéztünk a városban, mert éppen egy középkori fesztivál volt. Fel voltak díszítve az épületek és mindenki az alkalomhoz illő ruhában mászkált fel és alá. Árusoknál kapni lehetett sok finomságot, ettünk is egy almás pitét, majd visszaballagtunk a szállásra és a nap hátralevő részét alvással töltöttük. Este még egy kis kajálás majd, gyorsan vissza az ágyba, remélhetőleg reggelre rendben leszünk.

Én jobban lettem reggelre, bár még egy picit köhögtem, de anyum lába már nagyon fájt indulás után is, pedig ez eddig nem nagyon volt jellemző. Megijedtünk, hogy nem-e lesz valami szövődményes dolog belőle, valami csontgyulladás vagy hasonló dolog, szóval lassan és óvatosan ballagtunk. Már párszor beszéltünk róla eddig is, hogy lehet jobb lenne, ha hazamenne, mert érthető módon nem akarja végigszenvedni az egész utat, pláne, ha az egészsége megy rá. Napközben volt szakasz, amikor kilométerenként meg kellett állni, mert nagyon fájt neki a térde, emiatt persze nem haladtunk rendesen, ami meg nagyon zavarta. Dél körül meghoztuk a döntést, elmegyünk még Burgos-ig, az lesz akkor a célállomás és majd onnan valahogy hazamegy. Nagyon lassan haladtunk, az utolsó kilométereken a táskáját is vittem, így megkönnyebbülve tudott sétálni. Négy körül értünk be Santo Domingo de Calzada-ba, de ekkora már azt is eldöntöttük, hogy nincs értelme elsétálni Burgos-ig, ezért inkább busszal elmegyünk még ma este. Rossz kedve volt egésznap, de miután megbeszéltük a haza utat, mintha megkönnyebbült volna. Azt mondta engem se akar ezzel terhelni, meg hogy jobb lesz így és biztosan nem fogja megbánni, mert ez így nem jó, viszont eddig minden perc fontos volt neki és tök jó, hogy belekóstolt a zarándokok életébe. Magam részéről én nagyon büszke vagyok rá, hogy a fájdalmak ellenére is becsületesen lesétált 200 kilométert, nem semmi teljesítmény. A busz laza egy óra alatt beért Burgos-ba, elkóvályogtunk a katedrálisig, onnan már tudtam az utat. A municipal albergue tele volt, de még éppen jutott nekünk hely egy privát szálláson, ahol kellemes családias hangulat volt. Késő délután sikerült elintézni a repülő jegyet is Madrid-ból Pestre holnaputánra, utólagosan is köszönöm Zsuzsi! A holnapi nap tehát városnézős és pihenős nap lesz és persze alkalomhoz illően egy nagy ünnepi utolsó vacsorával zárjuk az elmúlt kétheti közös kalandot.

A szállást elhagytuk fél nyolc felé, majd nyakukba vettük a várost. Dél körül lehet csak becsekkolni a szállásra, így volt kicsivel több, mint négy óránk, amíg táskával kellett eltölteni. Felsétáltunk a várhoz, keresztül sétáltunk a parkokon, majd a központban internet kávézó ügyében érdeklődtem, ugyanis a repülő jegyet ki kellett nyomtatni. Egy helyet tudtak csak, ahol erre van mód, csak az zárva volt és persze nem volt kiírva semmi tájékoztatás, hogy ugyan mikor nyit ki. Az egyik boltban a pult mögött megpillantottam egy nyomtatot, bementem és rákérdeztem, hogy használható-e, persze igen volt a válasz, sőt az is kiderült, hogy az emeleten van pár számítógép is. Percekkel később már a kinyomtatott repjegyekkel ballagtunk a szállás felé, ahol pici várakozás után meg is kaptuk az ágyunkat. Délután gyógyszertárban vettem pirulákat a köhögésemre, majd pihentem is rá, remélhetőleg hamar elmúlik és fitten és egészségesen tudom folytatni az utat. Este a tervezett nagy kajálás megvalósult, hatalmas saláta tálat és sok édességet ettünk, majd tizenegy körül csatlakoztunk a horkoló tömeghez.

Reggel pontban hat órakor automatikusan felkapcsolódtak a lámpák, így mindenki felébredt és különböző ritmusban elkezdett készülődni, persze nem maradhattak el a szatyorral hangoskodók sem. Nyolc órára elkísértem anyumat a buszpályaudvarra, ahol megtudtuk, hogy a legkorábbi busz tizenegykor indul, amire még lehet jegyet kapni. Picit még vártam vele, beszélgettünk, majd elbúcsúzkodtunk és visszamentem a katedrálishoz, ahol alaposan körbenéztem, vettem egy nagy levegőt és megindultam. Az újabb caminom most kezdődik. Nagy lendülettel haladtam, Tarjados-ba voltam két órán belül, ahol pihentem picit, majd folytattam az utat a pusztaságon keresztül. Pár órával később az egyik útkereszteződésben meg ált egy nagy turista busz, amiről rengeteg ember szállt le apró táskákkal és hatalmas kagylókkal, majd elindultak ugyanazon az úton, amin én. Mikor beértem őket, mindegyik hangosan „Buen Camino”-t kívánt, amire én mosolyogva egy „gracias”-t válaszoltam vissza. Hontanas-ig öt kilométer volt, ők csak ezt a távot tették meg, itt már várta őket a busz. Ekkortájt már elég meleg volt, úgyhogy egy öt eurós szállásra tévedtem be, ahol még éppen volt egy szabad ágyikó a számomra. Késő délután éppen a naplómat írtam a bárban, amikor az egyik öreg rosszul lett és elájult, nagy pánik volt, hívták is a mentőt, akik húsz perccel később ki is értek, de ekkorra már szerencsére magához tért. Valószínűleg a meleg miatt lett rosszul, de biztos, ami biztos elvitték, mert eléggé kókadt volt. A nap hátralévő része nyugodtan telt, láttam pár ismerős arcot tegnapról, de nagyon nem beszélgettem velük, mindenki elvolt a saját dolgával.

Ébredés után vettem észre, hogy már mindenki elindult és egyedül vagyok teljesen a szálláson, amit igazából nagyon kedvelek, mert nem kell senkire se várni és otthagyhatok mindent, ahol akarok. Laza sétával elértem a következő várost Castrojeriz-t, majd egy kis hegymenet következett a tűző napon. Fent a hegy tetején találkoztam egy magyar leányzóval Máriával és az olaszokkal Elvira-val, Domenico-val és Nicolas-al, akikkel együtt sétál, valamint egy Argentin sráccal Pablo-van és az anyjával, ekkor még nem sejtettem, hogy ezzel a kis csapattal együtt fogok vándorolni a következő hetekben. Csináltam róluk egy közös fotót, megosztottunk egymással kis rágcsálni valót, majd szinte egyszerre indultunk el, így végül is együtt maradtunk. A délutánt végig beszélgettük, szinte fel se tűnt, hogy mekkora távot tettünk meg. Frómista-ban egy szuper helyet találtunk, ahol nagy konyha volt és mivel olaszokkal voltunk, természetesen fantasztikus vacsorát készítettek a kis csapatnak, sőt desszertnek egy hatalmas táj eper is volt tejszínhabbal, amit már csak a szemünk kívánt, de természetesen megettük az egészet. Ezután még elpusztítottunk egy kis fagyit is. Esti szokásos rutinfeladatok voltak, posztolás és a megszáradt ruhák összeszedése, majd a reggeli indulás egyeztetése, utána meg hatalmas alvás.

A tegnap esti hatalmas evészet után mindenki akkorát aludt, hogy az csak na, nem is tudtunk rendesen időben felkelni. Utólag nem is volt ez nagy baj, mert az ablakon kinézve szembesültünk vele, hogy bizony teljesen zárt a felhőzet és szakad az eső. Minden létező eső védelmi felszerelést magunkra applikáltunk, valami még ezen kívül is használt némi szatyrot a bakancséba, biztos ami biztos alapon. A tervezet távról rövid időn belül lemondtunk és elhatároztuk, hogy csak Carrion-ig sétálunk, ilyen időben bőségesen elég lesz az is. A bakancsom pár óra alatt teljesen beázott, bár vízálló, de a zokninál befojt a víz és épp a vízállóság miatt nem tud belőle kifolyni, jövőre be kéne szerezni valami profi vízálló nadrágot is és akkor kamáslival együtt megoldást jelenthet. Az utolsó kilométerek emiatt igencsak kellemetlenek voltak, minden lépésnél hallottam és éreztem, hogy bizony teljesen tele van vízzel a bakancsom. A többiek is teljesen eláztak és fáztak, nem is volt senkinek sem őszinte a mosolya, de hát ezzel nem tudunk mit kezdeni, majd megérkezünk és szépen megszáradunk. A szállásunk az általam javasolt egyházi albergue, ahova eddig már kétszer aludtam. Itt vannak esti programok, ahol közösen beszélgetünk, majd az apácák énekelnek és zenélnek a zarándokoknak. Közös vacsora is készül, amibe mindenki besegíthet, szóval nagyon jó hangulatban telt ez az este is és természetesen meg is száradt minden felszerelésünk, szóval holnap, remélhetőleg már kedvezőbb időjárási viszonyok között, vághatunk neki az útnak.

Kipihenten, felkészülve indultunk el, de sajnos az idő nem lett jobb, bár nem esett annyira erősen, mint tegnap, de kitartóan csöpögött ma is. A mai szakasz viszonylag unalmasnak mondható, mivel teljesen egyenes és lapos a terep és ez nem változik tizenkét kilométeren keresztül. Ezzel nem foglalkoztunk, inkább jóízűen beszélgettünk az élet nagy dolgairól és egymás életének fontos állomásait osztottuk meg a másikkal. Hét fős csapattal állítólag körülményes együtt menni, de én ezt nem éreztem, persze lassabban megyünk és sűrűben megállunk, de annyi időm van, hogy ez nem probléma, valamint nagyon jól érzem magam velük, roppant aranyos társaság. A szállások a környéken tele voltak, ezért Pablo intézet egy helyet a csapatnak Ledigos-ban. Sok ismerős arcba botlottunk, akik később indultak el és már ott voltak a szálláson mire beestünk, utólag persze megtudtuk, hogy sokan taxiztak, mert ez az eső mindenkinél leverte a biztosítékot. A másik mindennapos látvány a kis batyus zarándokok, akik előreküldik a következő szállásra a nagy zsákjukat, szinte minden helyre beérve az ajtó mellett láttunk egy csomó zsákot kis papirkákkal. Ez is egy módja a zarándoklatnak, személy szerint nekem ez elképzelhetetlen, de mindenkinek más az útja. Esti rutin dolgok elvégzése után szembesültem vele, hogy bizony fogytán vannak a tiszta ruháim, szóval nem tudom meddig jutunk holnap, de mindenképpen mosni kell.

Az eddigi napoktól eltérően ma viszonylag korán indultunk el, még sötét volt, amikor az esőtől átitatott földeken kezdtünk lépdelni. Kezdetben még csak csöpögött, de mire kivilágosodott rendesen rázendített. Dörgött, villámlott és az erős szembeszél miatt egyenesen az arcunkba esett, rendesen harcolni kellett minden egyes méterért. Nem is beszélgetett ma senki sem jóízűen, inkább minél gyorsabban le akartuk tudni a mai nap sétálós részét, természetesen az sem meglepő, hogy a tegnapinál lényegesen jobban eláztunk és megint lehet majd kiönteni a vizet a bakancsomból is. A szállást elérve mindenki levetkőzött és közösen befizettünk egy nagy mosásra és szárításra, szinte minden ruhaneműnket bevágtuk, így elég olcsón jött ki, fejenként egy egész erutót kellett fizetni. Elvia-tól kölcsön kértem a hajszárítóját, igen, ő cipeli azt is, majd a bakancsomat vettem kezelésbe vele. Egészen meglepő, de laza harminc perc alatt szinte meg lehetett szárítani, éjszaka még kitömöm újságpapírral és akkor reggelre tökéletes állapot lesz. Az időjárás előrejelzést megnéztük este, de mindenkinek lefelé görbült a szája széle, mert hogy a holnapi nap is hasonló lesz a maihoz, ezért holnap se fogunk sokat sétálni. 

Meglepően indult a mai nap, nem esett. Ennek annyira megörültünk, hogy nagy lendülettel kezdtünk neki a mai etapnak, ami ki is tartott úgy délelőtt, amíg megint el nem kezdett szakadni az a fránya eső, de addig már a táv több mint a felét megtettük. Kora délután elvonultak a sötét fellegek és az eső is néha esett, néha nem, ezen persze felbuzdulva kiléptünk és a tervezetnél jóval tovább vándoroltunk. Éppen beértünk az albergue-be Mansilla-ba, amikor újból leszakadt az ég, sőt még jó egy centis jégdarabok is potyogtak, hihetetlen idő volt. A nagy vihar miatt egy ideig áramszünet is volt, emiatt volt egy kis fennakadás a konyhában, de hamar kijavították a hibát. Este közös vacsora főzés, minden maradék megevése, majd borozgatás volt a feladat és utólagosan úgy gondolom, hogy ügyesen megoldottuk. Ha jól alakul minden, akkor holnap beérünk León-ba, ahonnan azt tervezem, hogy elhagyom a kis csapatot és északnak veszem az irányt a San Salvador-on, bár ha ennyire durva az időjárás itt a Meseta-n, akkor milyen lehet fent a hegyekben? Na, majd figyelem a jeleket, azok mindig segítenek a döntéseimben és biztos vagyok benne, hogy a holnap is így lesz.