61-70
Reggel nagyjából frissen ébredtem, kimentem és a többiekkel egy nagyot reggeliztem. Sok ételünk volt, Tünde is elhalmozott minket, meg Melinda is rengeteg kaját vett nekünk , szinte teljesen tele lett a táskánk, amit persze a súlyában is éreztünk. Tegnap esti beszélgetésünkkor leírt nekem Tünde egy kis francia segéd szöveget, amiben arról van szó, hogy kik és honnan jöttünk és merre felé tartunk és hogy ha lehetőség van aludni valahol, azt nagyon megköszönnénk, ezt persze választékosabban írta le. El is neveztem mágikus papírnak és a táskám felső zsebébe helyeztem el, hogy kéznél legyen. Valamint kaptam a térdemre egy nagyon jó tippet! A trükk dió és citrom, állítólag ezektől a térd ízületek teljesen rendbe jönnek, hát elhatároztam, hogy első dolgom lesz ezeket beszerezni. Ideje indulni! Hármasban elmentünk a vasútállomásra, ahol egy közös fotó elkészítése után elbúcsúztunk és part melletti bicikli úton elkezdtük a mai etapot Genf felé. Pár óra alatt beértünk a városba. Hatalmas nyüzsgő nagyváros, ahol a világcégek székhelyén kívül drága hotelek és még drágább luxusautók vannak mindenfelé. Melindáékkal összefutottunk még egyszer a parton egy rendezvényen, zongora koncert keretében ettünk, ittunk. Kora délután kaptunk tőlük egy kis idegenvezetős városnézést, majd a megmaradt utolsó frankjainkat elfagyiztuk. A határhoz érve még utoljára visszanéztünk és megcsodáltuk Svájc hatalmas hegyeit és fővárosát. Most már Franciaországban vagyunk, ahogyan a jelzőtáblák is mutatják, innen új történet kezdődik. A táj lényegében annyit változott, hogy sűrűbb és vadabb a táj, hosszú kilométereken át semmi épület és nincsenek annyira élére állítva a dolgok. Bizonytalanságot éreztem. Eddig három országon át, hamar megszoktuk a körülményeket és minden a helyén volt, de most itt először érzek teljes bizonytalanságot. Kezdet sötétedni, amikor találtuk egy campinget 10 euroért, amit kissé sokalltunk ezért inkább tovább álltunk a következő kis faluba. St. Blaise névre hallgató falucska határában egy kosárlabda pálya mellett állítottuk fel a sátrakat még pont időben mert erős szél támadt és az eső is csöpögni kezdett. Az autóút se volt messze, sőt a közvilágítástól is simán látszódtak a sátrak, szóval tuti látták páran, hogy két szerencsétlen zarándok sátorban próbál elaludni. Remélhetőleg ez senkit nem fog zavarni az éjszaka folyamán annyira, hogy minket is megzavarjon.
Újabb zavartalan éjszakát tudhatunk le, hajnali kelés nagyon simán ment, a sátor is száraz volt. Hét óra magasságában már egy völgyben szedtük a lábainkat élelmet keresve és abban bízva, hogy hamarosan elérünk egy nagyobb települést ahol bolt is van. Belebotoltunk két német nőbe, akik tíz napja sétálnak és csak nemrég csatlakoztak be a Le-Puy felé tartó útvonalba. Kellemes társságunk volt a következő pár órában, együtt sétáltunk, ettünk és csúsztunk másztunk a sáros terepen. A hőmérséklet egyre csak növekedett, délutánra már 33 fokot is elérte, úgy látszik végre itt van végre a nyár. Az egyik faluban, ahol a németek szállása is volt, megálltunk egy picit pihenni velük, mert meg kellett várni, hogy kinyisson a motel. Miután a kulcsot megkapták nem hogy megengedték nekünk, de szinte kérték, hogy a zuhanyzót használhassuk, aminek mi roppant módon megörültünk, remélem nem a szagunk volt az oka. Letisztálkodtunk, elköszöntünk, majd a napi maradék 8 kilométernek is neki leselkedtünk. Egyszerű szakasz volt, szinte teljesen sík volt a terep a városig, ahol éppen nagy tömeg özönlőt ki a templomból éppen mikor oda értünk. Körbeálltak minket és franciául kérdezgettek minket, mi persze nem értettünk semmit, de nagyon ügyesen bólogattunk, amíg eszembe nem jutott a kis mágikus iromány, ami ott lapul a táskámba. Nem haboztam előkaptam és odaadtam a körülöttünk lévő embereknek, akik hosszasan megtanulmányozták, majd mutatták, hogy tartsunk velük. Nagyon aranyos volt mindenki, egy idősebb pár megvendégelt minket háromfogásos vacsorával, még a pap is eljött üdvözölni minket, na persze az egész vacsorát úgy kell elképzelni, hogy kézzel-lábbal mutogatva kommunikáltunk. Pár óra múlva egy fiatalabb nő jelent meg, akiről kiderült, hogy Amerikában élt pár évig és ő az egyetlen az egész környéken, aki tud angolul. Na, több se kellett, sok mindent tisztáztunk és végre mindenki mindenkit kezdet megérteni a tolmácsnak hála. Estére persze meghívott minket a nő a házába és megkaptuk a földszinti kifogástalan vendégszobát. Amennyire féltünk az új országtól, annyira alakult minden jól, na persze számolhattunk volna vele, hiszen ez a CAMINO!
Pihenten ébredtünk és már a felkelő nap sugarai érték az arcunkat, amikor elfogyasztottuk a reggelit a kertben. A család nagy testű kutyája elkísért minket egy darabon, de pár 100 méter után megunta és visszasietet a kis családjához. Egy kis kaptató után elértünk egy szép városkát Seyssel-t, ahol egy kis kirakodó vásár volt, de igazából semmi hasznos dolgot nem találtunk magunknak, viszont találkoztunk egy idős Ausztrál kerékpáros párral, akik tervük szerint egész Európát körbe akarják tekerni fél év alatt. Pár tippet adtunk nekik, hogy ha kelet felé akarnak menni, akkor érdemes a Caminot követni. A várost elhagyva egy hosszú nyílegyenes kerékpár úton sétáltunk, azt hittük sose nem lesz vége, mert nem volt egy kis kanyar se benne és a vége se látszódott a horizonton. A nap iszonyatosan erős volt, nagyon izzadtunk a vizünk meg csak fogyott, úgy látszik be kell még szerezni egy flakont, hogy megduplázzuk a víz kapacitást. Kiszáradás közelébe voltunk majdnem, amikor egy kis kocsma volt a semmi közepén, hát bevágódtunk és jó másfél litert vizet legurítottunk. A nap rendesen megpirította a karomat, persze semmi féle naptejet nem cipeltem magammal, majd hozzászokok. Még pár óra séta várt ránk Chanaz-ig, ami a mai kitűzött célunk volt, hogy majd ott megpihenünk. A történet szépséghibája, hogy egy hatalmas fesztivál volt a város körül, rengeteg lakókocsival, emberrel és persze hangos zenével. Igazából már fáradtak voltunk ezért a helyi campingbe próbálkoztunk be, de persze teljesen tele volt, még egy hálózsáknyi hely se lett volna sehol. Kóvályogtunk a főutcán és persze megint pár magyarba botlódtunk, akik meghívtak minket fagyizni és sztorizgatni, majd búcsúzásképpen kaptunk 100 eurót, amit igazából fel se fogtunk akkor, hogy ez mennyi pénz is. Konkrétan amennyit költünk ebből majdnem két teljes hétig elvagyunk, hát nem mondhatjuk, hogy nem kapunk meg minden segítséget az úttól. Estefelé kisétáltunk a városka másik oldalán és a hegyoldalba lévő nyaralok előtti kis tisztáson vertük fel a sátrakat, remélvén, hogy nyugodt éjszakánk lesz és semmi más tudatállapotban lévő lakos nem téved erre a fesztiválról barátkozás céljából.
Nem aludtunk jól, egész éjjel hangos zene, motorbúgás és részeg nyivákolás volt hallható az egész környéken. Végül reggel 7 előtt keltünk fel, de indulni nem tudtunk, mert a sátrak kívül és belül egyaránt vizesek voltak a pára miatt, ezért jó egy órát vártunk mire száradni látszott, közben persze felváltva lementünk a városba reggelit venni. A mai utunk eleje viszonylag egyszerűnek volt mondható, sőt még egy másfél órás sziesztát is eltöltöttünk egy folyó parton, kiélveztük, hogy jó az idő és süt a nap. Később volt egy kisebb hegy, amire fel kellett mászni, de sokkal hosszabb volt, mint elsőre gondoltuk, így már szürkület volt mire a csúcson szállás ügyben kezdtünk keresgélni. Találtunk egy vadászházat, de be volt zárva két lakattal. Percekkel később egy családi házra lettünk figyelmesek, amin egy GITE felirat díszelgett, mint megtudtuk utólag ez franciául szálláshelyet jelent. Megérdeklődtük a párt, hogy mennyi is lenne az itt alvás, de a válasz nem tetszett, kemény 37 eurót akartak elkérni. Nem nagyon tudtunk hova menni, ezért megkérdeztük sátrazhatnánk-e a kertben, amit persze megengedtek, sőt még egy kis vacsorát is lehoztak nekünk, de ezzel se volt vége, azt is megengedték, hogy lezuhanyozzunk. Hát mondanom se kell, hogy nagyon kellemesen csalódtunk a helyi vendégszeretetbe. A párnak volt egy macskája is, aki roppant aranyos módon segített a sátrak megszerelésében is és a maradékok eltüntetésében. Kellemesen zárult ez a nap is.
Eső nem esett éjszaka, pihenten másztunk elő a sátorból, meglepetésünkre már vártak minket reggelivel. Megreggeliztünk, feltöltöttük a flakonokat, majd visszaültünk az asztalhoz, ugyanis a tulaj kihozott egy sárga könyvecskét, ami a Le-Puy-ig vezető szakasz összes donativo szálláshelyét tartalmazza, sőt segített kinézni hova is menjünk és ráadásképpen még fel is hívta őket, hogy várjanak minket. A könyvben olyan családok címei szerepelnek, akik fogadnak hetente pár zarándokot, de persze feltétel, hogy be kell jelentkezni, akármikor csak nem lehet beállítani. Felkerekedtünk a közeli magas hegy irányába, ahol annyi szúnyog volt, hogy el is neveztem szúnyog-hegynek. Piszok gyorsan végigrohantunk, mert megállni nem volt ajánlatos, mert kiszívták volna az összes vérünket aztán meghiúsult volna a kis túránk. Délután hamar eltelt, volt egy futó kis zápor, egy kis kisebb domb és városka, amit érintettünk. Les Abrets-be keresgéltük a címet, ahol vártak minket, de nem találtuk, elkezdtem kérdezősködni az utcán és becsöngetni házakba, hátha tud valaki angolul. Szerencsére a harmadik kérdésemre pozitív választ kaptam, sőt tökéletes útbaigazítást is a szálláshelyünkre. A család már várt minket, friss vacsorával és puha ágyneművel. Mielőtt beléptük feltétlenül tisztázni akartuk, hogy nincs nagy költség keretünk, maximum pár euróval tudjuk bővíteni a családi kasszát, de kedvesen legyintettek és beinvitáltak minket az otthonukba.
Hatalmas szerencsénk, hogy belekerültünk ebbe a sárga könyves szállásos történetbe, ugyanis jó pár napig biztosan így fogunk haladni címről címre. Reggeli közben a szállásadóink három napra előre letelefonálták a helyet nekünk és mindenhol tárt karokkal várnak. A másik nagyon jó hír, hogy a térdem már tegnap sem fájt annyira, de ma reggel mintha kicserélték volna, teljesen fájdalommentes, a dió kúra nagyon hatásosnak bizonyult és talán az, hogy a lábam már kezdi megszokni a mindennapi terhelést. Elkiabálni nem akarom a dolgot, de remélem annyira megedződött és átalakult, hogy már több gondom nem lesz vele, végül is 1700 kilométer után illene. Délelőtt véget nem érő szántóföldeken haladtunk keresztül meg volt pár kisebb tölgyerdő. Egy kis településen az egyik vendéglő kertjében hat zarándok ebédelt, akik hangosan üdvözöltek minket és hellyel kínáltak. Két angol egy svájci és három német és most két magyar csatlakozott a mai napi legjelentősebb zarándok csoporthoz. Rengeteg történetet osztoztunk meg egymással, igazi francia Caminos hangulat volt, ahogy együtt vonultunk, bár nem tartott sokáig mert nekik lefoglalt szálláshelyük volt a következő város egyik hoteljébe. Annyira nem lepődtünk meg nagyon, errefelé ez a szokás. Mi még hét kilométert sétáltunk Bévenais-be. Újabb remek napot tudhattunk magunk mögött, sétáltunk, ismerkedtünk és a nap végén a jó megérdemelt meleg vacsora és puha ágy várt minket. Santiago egyre csak közelebb és közelebb kerül és az idő előrehaladtával nem hogy nehezebb az út, hanem épp ellenkezőleg.
A mai nap egész végig a gondolataimmal voltam elfoglalva. Van egy Sci-fi regény ötletem évek óta a fejembe és azt finomítgattam eddig mindennap, de úgy igazából most állt össze. Remekül elszórakoztattam magam, fejemben, mint egy interaktív film úgy áll össze fejezetről fejezetre a történet, lehet majd egyszer meg is írom. Bálinttal nem sokat beszélgetünk Svájc óta, csak elágazáskor és pihenők közben váltunk pár szót, séta közben több méter is volt köztünk, valamikor még több. Jól van ez így, együtt megyünk mégis külön, de tudod, hogy ott a másik, ha baj lenne. A mai nap tartogatott pár érdekességet azért, például volt egy szakasz ahol a folyónál kellett haladni és sok esetben rönkökön kellett egyensúlyozni, persze táskával ez még inkább kihívás. Megúsztuk szárazon a folyó kalandot, de vissza is sírtuk a dolgot, mert a délutáni órákban árnyék nélküli végtelen búzatáblákon vitt az út, a hőmérséklet meg már mindig 35 fok felett van. A szálláshelyünk a térkép alapján a városoktól messze egy farmon volt, de annyira el volt rejtve, meg annyira sok domb volt a környéken, hogy majdnem három óra keresgélés után érkeztünk meg. Kedves idős pár várt minket kutyával, lovakkal, macskákkal és rengeteg tyúkkal, igazi tanyasi hangulat volt. A dolog érdekessége, hogy egy német nő és egy Francia pár is beesett később a vacsorára, amit rendes nemzetközi Caminos hangulatban fogyasztottunk el kézzel-lábbal mutogatva nevetgélve. Még internet is volt, bár a wifi modem nem működött, próbáltam megszakérteni, de annyi más volt minden, francia operációs rendszer meg persze a leírás is teljesen értelmezhetetlen volt számomra, szóval végül feladtam a dolgot, majd biztos hívnak egy szerelőt. Visszatértem az asztalhoz, lehörpintettem a maradék borocskámat, majd a többiekkel együtt eltettük magunkat holnapra.
Közös reggeli után különböző időkben indultunk el, más ütemben, sőt teljesen más irányba, többet nem is láttuk a többieket. A délelőtt is hamar elrepült, annyi extra volt benne, hogy találkoztunk egy angol nővel, de nem tartott sokáig az ismeretség, mert egy víztoronynál elváltunk, mert ö mindenképpen egy alternatív úton akart menni, mi meg maradni akartunk az eredetin. A víztorony azért érdekes, mert már tegnapi vacsoránál is meséltek róla, hogy előtte és utána legalább 6-7 kilométerre nincs semmi féle kút vagy egyéb vízszerzési lehetőség. Fel is pakoltunk plusz flakonnal, mert így június közepén már igencsak meleg van és könnyen kiszáradhat a zarándok, ha nem figyel. A környék és körülmények a spanyol út Meseta szakaszára emlékeztetett, el is mosolyogtam, hiszen pár hét és ott leszek. Délután kisebb erdő váltotta fel a pusztát, majd egy autópálya mellett meneteltünk hosszasan egészen a városig, ahol pár perc keresgélés és jelzések megtalálása után bevágódtunk a lefoglalt szálláshelyünkre. A jelzésekről annyit, hogy Franciországban is szinte tökéletesen követhető, bár néhol kevés máshol meg indokolatlanul sok, mondjuk ez nem probléma. A szálláshelyen a házaspár csak franciául tudott, mi meg csak angolul, ezért érdekesen kommunikáltunk az elején, de valahogyan kiderült, hogy tudnak spanyolul, na több sem kellett, mindenki előszedte minimális spanyol tudását. Hatalmas kacagások közepette fogyasztottuk el a négyfogásos vacsorát, annyira, hogy belefájdult a gyomrom. Persze egy kis házi bor orvosolta a dolgot. Ritkán feküdtünk le ennyire jókedvűen.
A tegnapi nap után nagy lendülettel indultunk neki az ismeretlennek, Le-Puy már csak pár napi séta, onnantól meg azt hallottuk, hogy rengeteg zarándok lesz, ugyanis legalább annyira híres induló pont, mint St. Jean Pied de Port. Az idő kissé lehűlt tegnaphoz képpest, de dél környékére visszatornázta magát. Ma is olyan kietlen tájakon mentünk keresztül, ahol semmi vizet és élelmiszert nem tudtunk magunkhoz vételezni, remélem ez azért változni fog, mert nem szívesen vinnék magammal mindig két napra elegendő tápanyagot. Már nagyon éhesek voltunk, amikor egy családi háznál haladunk el, amin a Gite felirat figyelt és az ott lakók éppen egy grill party-hoz készülődtek. Gondoltuk beugrunk kérni pecsétet, de persze annyira megörültek nekünk, hogy kaptunk minden finomságot. Kolbász, sültkrumpli, hotdog, saláta és bor, tökéletes ebéd volt és mintha nekünk rakták volna ide ezt a házat és a kedves embereket. Pár óra múlva elköszöntünk, mert még elég sok kilométer várt ránk a kitűzött célig. A terep innentől folyamatosan emelkedik egészen Le-Puy-ig, tengerszinttől számítva 200 métertől egészen 1300-ig, bár ez nem megerőltető két-három napra leosztva, Svájc után meg pláne. A város egy völgyben helyezkedett el, kezdett sötétedni mire beértünk és fekete fellegek is gyülekeztek a hegyek körül, az elmúlt pár napot megúsztuk eső nélkül, nem lenne jó, ha megint kapnánk az égi áldást. Kis keresgélés után meglett a hely, amiről kiderült, hogy régen az ötvenes években még egy vasút pályaudvar volt, de mára már a síneket is felszedték, mindössze az épületen látszik, hogy régen mi is volt. A nagy épület mellett volt egy kisebb házikó, ami teljesen berendezett zarándokszálláshely, hat fő kényelmesen el tud itt tölteni egy estét. Letusoltunk, elpakolásztunk, majd elkezdtem írni a naplómat, de nem tudtam befejezni, mert pár sor multán kopogott valaki az ajtón, felálltam és kinyitottam. A tulaj jött és meginvitált minket a lányuk szülinapjára, amit éppen most tartanak pár ismerősükkel a városból és nagyon szívesen látnak minket az asztalnál. Nem mindenki tudott angolul, de azért elkommunikáltunk, na és persze hatalmasat ettünk, ittunk, mulattunk. Hát ez a nap is hihetetlenül alakult, mindenféle kezdeti félelmem elmúlt, ahogyan a térdfájásom. A francia szakasz is ugyanannyira jó, mint bármelyik másik Camino útvonal, nem tudnék választani, hogy melyik a kedvencem, de még félúton se járunk, bőven van még időm ezen gondolkodni.
A mai nap érdekessége, hogy kifogytunk a címekből és nem tudjuk, hogy hol fogunk aludni az éjszaka folyamán. Eléggé megszoktuk az elmúlt pár nap kényelmét, de biztosak voltunk benne, hogy ez nem tart örökké. Hát eddig tartott. Az jelek kivezetettek minket a völgyből egy tisztásra majd egy kerékpárútra, ahol rengeteg biciklis jött szembe, de tényleg rengeteg, gyanús volt a sok szám a mezeken. Óvatosan az út szélén haladtunk nehogy miattunk valaki rosszabb helyezést érjen el. A következő faluban letértünk a kerékpárútról végre és egy kis erdőben ballagtunk tovább egy éneklős Spanyol zarándokkal, aki a kocsmából csapódott hozzánk. Hegymenetnél lelassult és el is hagytuk, viszont a kerékpár versenynek volt egy hegyi szakasza is, úgy hogy balszerencsénkre megint azon az ösvényen másztunk, amiről száguldoztak felénk. Életveszélyes volt, mivel sok volt a kanyar és nem nagyon láttak minket. Az egyik tisztáson találtunk egy elhagyatott lakókocsit, gondoltuk ez remek alvóhely, de sajnos nem volt elég vizünk, ezért tovább kellett állni. Közel 34 kilométer után beértünk egy városkába, ahol bár volt pár Gite, de mind tele volt, ez elég érdekes, mert napközbe csak egy-két táskással találkoztunk, mondjuk egy átlagos zarándok nem is megy annyit, mint mi. Nem adtuk fel a dolgot, tovább keresgéltünk egészen késő estig, végül találtunk egy szállást, ami nyitva volt, de sehol nem volt a tulaj. Valószínűleg már késő van és hazament és véletlenül felejtette nyitva az ajtót. Az épületen látszik, hogy zarándokoknak van kiépítve, ezért bementünk. Lefürödtünk, bepakoltunk az egyik szobába és vártunk, hátha megjön valaki. Teltek múltak a percek, de semmi nem történt, illegális zarándokok lettünk. Vajon mi lesz éjszaka? Meglepnek majd minket?