1-10
A hónapokon át tartó várakozás után végre elérkezett a várva-várt nap, amikor is újból nekivágok egy újabb útnak. Nagyon sok kellemetlenség ért az indulás előtti időkben, de talán a legrosszabb az volt, hogy két fogam is begyulladt, gyökérkezelés miatt majdnem le is fújtam az indulást. Ezzel nem lehet viccelni, legalább másfél hónapig távol leszek, fájós, gyulladt foggal nem szívesen mászkálnék semerre. A szerencsének ehhez semmi köze szerény véleményem szerint, mindenesetre az utolsó pillanatban minden megoldódni látszott. Elhatároztam, hogy bármi történik, én nekivágok az útnak, bár éreztem, hogy nem lesz egyszerű, mert már az indulás is roppant körülményesen alakult. Tavalyi utam során összeismerkedtem Arek-kel a lengyel világjáróval, akinek még év elején meséltem, hogy mire készülök és a legnagyobb meglepetésemre elárulta, hogy akkortájt ő is Spanyolországban tartózkodik és szívesen velem tartana. Rövid egyeztetés után megbeszéltük, hogy hol találkozunk és persze azt, hogy mikor. Sok készülődés nem volt, pár nappal korábban kikészítettem mindent, majd egyik nap estefelé hirtelen felindulásból bepakoltam a táskámba minden felszerelésemet. Az indulás napja elérkezett, mintha a fogaim is tudták volna, ezért inkább nem is fájtak, bár nem voltam teljesen nyugodt, mindenesetre ezt is egy jelnek vettem. Szüleim vittek ki a reptérre, ahonnan a gépem délután három órakor indult Malaga-ba, a biztonságiak előtt még készült még pár fotó, majd ezt követően a következő jó pár napra elbúcsúztunk. A repülőgép kicsit több mint három óra múlva landolt Malaga-ba, gyorsan kicsekkoltam, majd megkerestem a buszt, ami eljutat Marbella-ra, ahol az ismerőseim laknak. Arek csak holnap után érkezik, ezért tervem szerint egy napot eltöltök náluk, kicsit megpihenek a nagy kaland előtt. Kis keresgélés után meglett a busz, igazából nem volt az elrejtve, csupán a megfelelő kijáraton kell elhagyni a repteret és meg is találja az ember. Késő délután már Marbella-n voltam, az állomáson felvettek kocsival, majd egy fél órával később már a tengerre néző lakás teraszán gyönyörködtem a kilátásban. A kedves házigazdáim Melinda és Béla szuper vacsorával vendégeltek meg, sőt még külön szobát is kaptam az emeleten. Este hosszasan beszélgettünk, de nekik másnap munka van, ezért éjfél körül illedelmesen elköszöntem és felvonultam a szobámba. Elalvás előtt éreztem, hogy sajognak a fogaim, nagy eséllyel lesz még vele bajom, de most már itt vagyok, innen butaság lenne visszafordulni. Holnap még lesz egy pihenőnapom, azt kihasználom, felkészülök, megbeszélem a fogaimmal, hogy ne fájjanak, mert holnap után nincs mese, el kell indulni.
Nagyon jól aludtam éjszaka, késő délelőtt ébredtem csak fel maximálisan kipihenten. Lementem a földszintre, ahol két remek dolog is fogadott, az egyik, hogy Melinda első osztályú reggelivel készült, a másik, hogy egyáltalán nem fáj a fogam. Dél körül kitaláltuk, hogy kimegyünk a tengerpartra, ha már itt van a közelben és egy jó kis napozós turistás napot tartunk, úgyis végig égetni fog a nap, nem is baj, ha kicsit alapozok. Tegnap vettem egy kis tubus naptejet, most lesz alakalom letesztelni. A környék csodaszép, rengeteg pálmafa, körös-körül sziklás hegyek és a végtelen kék tenger, sőt a távolban Afrika egy kisebb partszakasza is látszott. A tenger felől érkező lágy szellő ellenére is piszkosul meleg volt, ezért négy óra felé visszamentünk a lakásba. Délután Árpi a harmadik lakótárs is megérkezett, akinek a számítógépén rengetek film volt, így a délután folyamán nagy mozizás keretében vagy négy filmet néztünk végig. Ez a nap nem kimondottan zarándokos volt, de néha kell ilyen is, nem lehet mindennap sétálni. Holnap irány vissza Malaga-ba, ahol, ha minden igaz találkozom Arek-kel, elhagyjuk a Földközi-tenger partvidékét és nekivágunk a nagy útnak észak felé.
Gyors reggeli után feltöltöttem minden készletemet, összeszedtem magam és készen álltam az indulásra. Melitől elbúcsúztam, majd felpattantam Béla mögé a robogóra, amivel laza húsz perc alatt Marbella buszpályaudvaron találtam magam. Malaga repterét tíz óra magasságában értem el, onnan vonattal jutottam el a központba, ahol is kis keresgélés után összetalálkoztam Arek-kel. Nagyon megörültünk egymásnak, tavalyi Caminon több mint ötszáz kilométert sétáltunk együtt Franciaországban és lehet, hogy most is legalább annyit fogunk. Miközben meséltünk az elmúlt évek történésiről az irányt a helyi Dechatlon felé vettük, ugyanis még be kellett szereznem pár dolgot, gondolok itt a túrabotokra, egy-két kiegészítőre és természetesen a sátorra, ugyanis ezeket inkább itt akartam megvenni, így megspóroltam a reptéri poggyász költségét. Minden simán ment és meglepő módón összesen 36 Eurót költöttem a fent említett dolgokra. A várost nagyjából dél körül hagytuk el, de mivel ez nem Camino út, ezért egy Andalúzia térképet követve az egyik főút mellett ballagtunk északnak. Az időjárás nem volt éppen kedvező, bár a tenger miatt volt némi szellő, de semmi felhő és tűző nap. A környék nagyon kihalt volt, semmi árnyék hosszú kilométereken keresztül, mivel ez az első sétálós napom kissé meg is viselt, többször meg kellett állnom kifújni magam. Új bakancsom se vált be, délutánra már két kisebb vízhólyagom is lett, ezért visszacseréltem a jó bevált régire, maximum majd cserélgetem őket. Napközben további vizes palackokat kellett beszerezni, mert az induló készlet eléggé elégtelennek bizonyult és ebben a melegben szinte folyamatosan inni kellett. Estefelé még mindig hihetetlen meleg volt, de kis pihenő után még belehúztunk és naplementéig sétáltunk, ahogy hűlt a levegő egyre nagyobb tempóban tudtunk haladni. Szürkületben egy kellemes folyóparton telependünk le, majd nagy sátorállítgatás volt a terítéken, eléggé érdekes az új sátram, de majd biztosan megszokom. Vacsorázás és a mai nap analizálását követve hamar elaludtunk, a fürdés kimaradt mivel elég koszosnak ítéltük a folyót.
Ébredés után a sátorban ellenőriztem a vízhólyagokat, de egészen rendben voltak, nem lesz semmi gond velük. Összeszedelőzködtünk és visszamentünk a főúthoz, majd pár kilométer séta után jól ismert GR jelzésre lettünk figyelmesek, igaz ennek semmi köze a Caminohoz, de mégis legalább egy jelzés. Néha követtünk, de sokszor levitt az útról, majd megint vissza, ez legtöbbször kerülőnek tűnt, ezért inkább maradtunk az autóúton. A mai nap talán még melegebb volt, mint a tegnapi, valószínűleg egyre melegebb lesz, ahogyan haladunk az ország közepe felé. Hatalmas levedlett kígyóbőrök és kiszáradt apró állatok tetemei tarkították az aszfalt szélét, meg persze a visszasugárzott hőség délibábként a messzeségben. Órákon át vonszoltuk magunkat, mire elértünk egy városba Alóra-ba, ahol kiszáradt flakonjainkat feltölthettük végre és egy kis parkban a fák alatt megpihenhettünk. Nagyon fáradtnak éreztem magam, ez a hőség rendesen kiszívja a szerencsétlen zarándok erejét, talán még aludtunk is egy másfél órát. Hat óra felé indultunk tovább, bár még ugyanolyan hőség volt, de a kis pihenés miatt nagyobb volt a lelkesedés. Két-három kilométerenként volt egy buszmegálló, ahova behúzódtunk a nap elől, kicsit kifújtam magam, majd indultunk tovább. Arek sokkal jobban bírta, mondjuk érthető, mert ő az elmúlt két hónapban is sétált én meg ez idáig melóztam és egyáltalán nem állt vissza még idén a szervezetem a sétára, de remélhetőleg hamar belejövök. Estefelé már egy kanyonban haladtunk egy szerpentinen, elég sűrűn száguldoztak el mellettünk az autók, páran meg is álltak és felajánlották, hogy elvisznek. Roppant kedvesek az emberek, még sose stoppoltam eddig életemben, de azért elgondolkodtam a lehetőségen. Első pár alkalmat visszautasítottuk, de végül a harmadik szerencsés elvihetett minket a három kilométerre fekvő El Chorro-ba. A kis falú egy tó mellett helyezkedik el, körben pedig legalább száz méter magas sziklafalak, nagyon hangulatos környék. Követtük a nyilakat nagy lelkesen amik Caminito del Rey irányába mutattak, pár száz méter múlva már meg is láttuk a kerítést és az őrbódét. Naivan be akartunk sétálni, hogy majd az út másik végénél keresünk valami helyet a sátraknak, de sajnos hamar kiderült, hogy bizony jegy és foglalt időpont nélkül nem mehetünk be. Próbáltunk érvelni, meggyőzni, sőt még sajnáltatni is magunkat, de sajnos zárt ajtókat döngettünk. Hiába a sok óvintézkedés, tavaly mégis szörnyet halt valaki, ezért még jobban megszigorították a látogatást, maximum tíz ember mehet be két kísérővel és legalább fél évvel korábban le kell foglalni a helyet, mert annyira sok az érdeklődő. Nagyon csalódottak voltunk, de nem lehetett megoldani, ezért a közeli tóparton kerestünk éjszakára helyet. Mire álltak a sátrak már kezdett sötétedni. Megvacsoráztunk, átértékeltük a történteket, megtöltöttük a flakonokat, majd jelképesen beintettünk a Caminito del Reynek.
Tegnap a kimerítő nap után egészen kilenc óráig aludtunk, de úgy éreztem nagyon rám fért. Egy hídon átkelve visszatértünk az autóútra, ami tovább vitt befelé a kanyonba, a tó másik oldalán a sziklafalon persze látszott végig az út, amiért idejöttünk, meg a sok apró emberke is a magasban. Készítettem egy videóblogot, meg sok-sok képet, de nem fájdítottam tovább a szívem. Elhagytuk a Caminito del Rey-t, talán majd egyszer sikerül feljutni. Délelőtti órákban, amíg a nap alacsony szögben sütött egy csodaszép völgyben sétáltunk, bár az útépítés miatt volt némi elterelés és lezárás, de ezek nem nagyon zavarta a tapasztalt túrázókat. A völgyből kiérve egy kis városkába álltunk meg vásárolni és sziesztázni, ahogyan kell. A francia úton nem igazán értettem, vagy gondoltam szükségesnek a sziesztát, de itt Andalúziában szinte magától értetődő, itt egyszerűen nem lehet megmaradni a napon. A helyi gyógyszertár hőmérője is negyven fokot mutatott árnyékban. Nem haladtunk sokat ma, ezért gondoltuk mégiscsak elindulunk és majd stoppolunk a városból kiérve, de pechünkre egy árva autó sem jött órákon át. Tizenkét kilométer után elfogyott az összes vizem és a tábla tanulsága szerint még legalább nyolc kilométer a következő település. Ez igazából nem sok, de ebben az időben teljesíthetetlen víz nélkül. Öt litert ittam meg az elmúlt tizenkét kilométer alatt, tehát, bár nem voltam sose túl jó matematikából, de legalább még három literre lenne szükségem. Próbáltunk gyorsabban menni, de nem nagyon tudtam…elfáradtam. A nap rendületlenül tűzött és kezdet az egész szituáció kellemetlen lenni, nagyon kiborultam. Arek megosztotta velem a maradék vizét, de neki sem volt már túl sok. Minden egyes apró fánál megálltunk pihenni, hihetetlenül kilátástalannak tűnt a helyzetünk. Minden lelkierőnket összeszedtünk és a maradék négy kilométert, a mai napig se értem hogyan, de egyben letoltuk, közben persze egy szót se szóltunk közben, csak a célra koncentráltunk. El Burgo-ba érve a legelső kútnál legalább két liter vizet ittunk, majd kidőltünk a fűre és megállás nélkül locsoltuk magunkat. Többször bekentem magam a nap folyamán naptejjel, de biztos voltam benne, hogy leégett a karom és a lábam. Azt hiszem az eddigi legkeményebb napot tudtam magam mögött. Miután visszanyertük az erőnket és megvacsoráztunk elindultunk a közeli hegynek felfelé, mivel a városban nem volt lehetőség aludni. Estefelé felértünk a csúcsra, de már annyira szürkült az idő, hogy jó száz méterre az úttól bementünk az erdőbe alkalmas táborhelyet keresni. Annyira érdekes volt az erdő, erre biztosan nem járnak emberek, látszott a növényzeten. Sötét volt mire elkészültünk, volt pár érdekes nesz és zörej, de nem nagyon foglalkoztunk vele, annyira fáradtak voltunk. Elaludtam. Az éjszaka közepén éjfél körül viszont hangos horkantásra ébredtünk, mintha valami vaddisznó ólálkodna a tábor körül, összeszólalkoztunk, hogy el kéne ijeszteni, de úgy tűnt a hangokból, hogy tovább állt. Pár perc múlva viszont kifejezetten úgy hallottam, hogy a sátram mellett van, kicsomagoltam magam és lámpával a kezemben lehúztam a zipzárt és kinéztem. Olyan látvány fogadott amire egyáltalán nem számítottam, szinte a vér is megfagyott bennem. Egy hatalmas vörös szemű albínó vaddisznó nézett velem farkasszemet, mintha maga a vadon szelleme jelent volna meg a hívatlan betolakodók előtt. Másodpercek teltek el, sokkolt a dolog, nem tudtam mitévő legyek.
Természetesen Arek is felriadt a dologra és hangosan üvölteni kezdett, akkor persze én is magamhoz tértem és bottal hadonászva én is teljes erőből ordítani kezdtem. A sztereóból jövő erős hang jobb belátásra bírta a vaddisznót és odébb állt, persze azért pár méterre megállt egy röfögés erejéig, gondolom azért, hogy éreztesse velünk, hogy nem megijesztettük, hanem most csupán jobb dolga akadt. Az adrenalin miatt percekig nézelődtem a sátorban össze-vissza, de lassacskán lecsukódott a szemem és egészen reggelig zavartalanul aludtam. Viszonylag korán indultunk meg, az első nap sugarai már egy autóban értek, ugyanis egy nagyon kedves fickó nagyjából tizenöt kilométert fuvarozott el minket, egészen Ronda-ig. Nem ez volt a tervezett út, de ha már így alakult, gondoltuk megnézzük, mert képek és elmondások alapján egy nagyon szép hely. A város egy sziklaszirtre épült, a város szélén az épületek mellett egy jó ötven méteres szakadék van, persze miután megláttuk, hogy lent emberek vannak, egyből elkezdtük keresni az utat lefelé. Sok keresgélés és útbaigazítás után megtaláltuk az ösvényt lefelé. Ahogy haladtunk egyre mélyebbre felfedeztünk egy kis folyót, vízesést és a város víztározóját is, furcsa látvány volt felnézni a szakadék aljáról a magasban, ahol az épületek sorakoznak. Nem sűrűn járnak erre emberek, néhol igen veszélyes volt az út, sok helyen leszakadt az út része, még viccelődtünk is, hogy ez egy kisebb Caminito del Rey. Nagyon sok idő elment nézelődéssel, ezért úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk a következő városig, így is már lassacskán dél volt. Setenil de las Bodegas-ban szálltunk le a buszról, érdekesség, hogy a kis település épületeinek harmada a sziklába van építve, gondolom ez is az egyik megoldás a meleggel szembeni védekezésre, ez mellett köztudottan egész Andalúziára jellemző a fehérre festett épületek, ami ugyancsak ezt a célt szolgálja. Sokat nem időztünk itt, felsétáltunk az aszfaltra és megindultunk. Nagyjából kilenc kilométert mentünk a déli hőségben, persze árnyék sehol, ezért pihenés nélkül le is toltuk gyorsan a távot. Piszok fárasztó ilyen melegbe sétálni, sosem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni. Torre Alháguime-ban sétáltunk, amikor hirtelen megállt egy autó mellettünk és két kedves spanyol leányzó segített nekünk tájékozódni és vízhez jutni. Angoljuk nem volt tökéletes, de azért jó pár órán át elbeszélgettünk, közben egy afféle idegenvezetést is kaptunk a falucskában. Délután indultunk tovább Olvera irányában, ahonnan a lányoktól kapott információ szerint egy nagyon érdekes útvonal indul, ez pedig a Via Verde. Erről azt kell tudni, hogy a múltszázad végéig egy vasútvonal volt, de mára nem használják, így felszedték a síneket és kerékpárúttá alakították. A kicsit több mint harminc kilométeres szakasz szinte teljesen vízszintes, ezt persze úgy oldották meg, hogy rengeteg kisebb alagút van a dombok és kisebb hegyek alatt, némelyik ezer méter hosszú. Egy nap alatt nem tudunk végigmenni, mert ránk sötétedik, de mindenesetre elindultunk és egészen sötétedésig sétáltunk. Hatóságilag tilos a környéken sátrazni, de azért megkockáztattuk, mivel más opció nem igazán van. Az egyik alagút előtt felkapaszkodtunk oldalt a dombra és a tetején találtunk egy „fogjuk rá” lapos kis részt, nagy nehezen sikerült felalítani a tábort a kemény talajban mire teljesen ránk sötétedett. A mai nap sok érdekességet láttunk, roppant tartalmas volt, igaz volt benne stoppolás, buszozás is, de ez még mindig nem a camino, ezért megbékéltem a dologgal, de az biztos, hogy Sevilla után bármilyen is az időjárás, csak gyalog fogok haladni.
Nem aludtunk túl jól, eléggé kavicsos és kemény volt a tavalyi, valamint a felszerelésem is eléggé limitált volt a tavalyi úthoz képest, idén még matracot se hoztam. Korán felkeltünk, még napfelkelte előtt visszakóvályogtunk az Via Verde-re, hogy nehogy kiszúrjanak a rendőrök, ugyanis este egy kutyát sétáltató pártól megtudtuk, nagyon szigorú pénzbírságot is kiszabhatnak az illegális kempingezőknek. Nem volt gond, a délelőtt hamar elment, probléma csak ebéd után kezdődött, ugyanis ekkortájt kezd exponenciálisan melegedni az idő. Szerencsére sok alagút van az úton, ahol kicsit megpihenhetünk az ágyékban és huzatban, persze a köztes készeken szinte végigrohantunk. Félúton járhattunk, amikor balra megpillantottunk egy hegyet, amit már egy ideje keresgéltünk a figyelmeztető táblák miatt, ugyanis ezen a hegyen keselyük élnek, akik simán megcsipegetnek, ha véletlenül elalszol a környéken. Igazából csak a csúcs körül láttunk pár keselyűt körözni, közelünkbe nem jöttek még véletlenül se. A negyven fok feletti hőmérséklet miatt, meg persze amiatt, hogy ötödik napja nem sikerült fürödni, kicsit kellemetlenül éreztem magam, combom belső része kipattogzott és a talpam is eléggé foltos volt. Az első pár napban tapasztalt izzadás, amin éreztem, hogy sós, mostanra szinte csak víz volt, már kellemetlen izzadságszagunk se volt, amit ittunk azt egy az egyben izzadtuk is kifelé, nagyon furcsán kezdem érezni magam. Nem volt igazából kellemetlen, csak érdekes, valahol az öntisztulás egy formája volt ez, de azért nagyon vágytam már egy kiadós tusolásra. Az alagutak fogyni kezdtek, egyre hosszabb szakaszok voltak a napon, karomon és lábamon folyamatosan égő érzés volt, szinte csak vonszolni tudtam magam, ekkor volt az első gondolatom, hogy talán ez az egész nem is volt olyan jó ötlet és lehet, hogy inkább haza kéne menni. Délután hét óra felé értünk Poerto Serrano-ba eléggé lepusztult állapotban, leültünk egy bárba inni valami nagyon hideget és kis tanakodás után eldöntöttük, hogy ennek itt a vége és inkább busszal tesszük meg a fennmaradó kilométereket Sevilla-ig. A bár tulajától kaptunk egy tippet, hogy nagy eséllyel a sportcentrumban le tudnánk fürödni, de alvás lehetőség biztosan nincs a városban, ezért marad a vadkempingezés valahol a felun kívül. A busz holnap reggel tíz órakor indul, szóval addig vissza kell érnünk. Kis keresgélés után meg is lett a sportcentrum, ahol nagyon szívéjesen fogadtak minket, elmeséltük az elmúlt pár nap kalandjait, majd kinyitották a zuhanyzó ajtaját és hagytak minket, hogy megtisztuljunk. Hát ennyire talán még sosem örültünk egy zuhanyzónak, mondjuk életemben sose voltam hat napot mosdatlanul. Jó fél óra múlva végeztünk, kinyitottuk az ajtót, kimentünk, de legnagyobb meglepetésünkre három fegyveres rendőr várt minket. Na, most aztán végünk van, gondoltam. Az egyik spanyol rendőrnek hihetetlen jó amerikai akcentusú angolja volt, hamar megtudtuk, hogy semmi baj sincs, mindössze a bár tulaja mesélte el a történetünket és azt hogy nincs hol aludnunk, ezért gondolták megkeresnek minket, mert tudnak egy megoldást erre a kis problémára. A helyi pap már egyszer elszállásolt korábban is pár kóbor lelket egy üres eladásra szánt épületben és biztosan most is tud segíteni. Így is volt, megtaláltuk a papot, elvezetett minket egy épületbe és otthagyta a kulcsot. Bútor, víz, ablak nem volt, de már nem is volt ezekre szükségünk, ami kellett az egy kis hely ahova ledobhattuk a hálózsákot és egy nagyot aludhattunk.
Nagyon mélyen aludtam, csak a beállított ébresztőre keltem fel, gyorsan összepakoltunk, reggeliztünk és kiballagtunk a buszmegállóhoz. Menetidőben másfél óra volt az út az autópályán mire elértük Sevilla külvárosát, innen jó négy kilométer volt a központ és a bazilika, ahonnan hivatalosan a Via la Plata indul. Úgy éreztük megérdemlünk egy kis kényelmet, ezért egy közeli hotelbe mentünk és ott vettünk ki egy nagy kétágyas szobát. Azon nevettünk, hogy más „normális” ember pihenten érkezik és innen indul el másnap, nem pedig a nyolcadik napom esik be lestrapálva hullafáradtan. Zuhany, kajálás, délutáni alvás volt a program. Estefelé kimozdultunk várost nézni, szereztünk credencialt, várostérképet a nevezetességekhez, mondjuk Arek már több ízben volt itt, de azért ő se tudta pontosan mi merre található. Sevilla egy hatalmas nyüzsgő város, de nagyon hangulatos sok-sok látnivalóval. Délután elváltunk, mindenki ment a dolgára, én egy internet kávézóból postoltam, mert jó ideje nem volt rá alkalmam, majd másodszor is elmentem a szupermarketbe, mert akarok készíteni szendvicseket holnapra, valamint lecseréltem és bővítettem a vízkészletemet. Furcsa módon egy darab zarándokkal nem találkoztam, mondjuk akikkel beszéltem, mindenki arról számolt be, hogy a nyári hónapokban nem jellemző, hogy nagyon járják a Via la Plata-t. Hmmm, remek lesz gondoltam magamban. Este még egyszer feltöltöttem pár képet, majd tizenegy felé visszaindultam a hotelbe, ahol észrevettem, hogy konkrétan a hotel utcájában megy a jelzés, sőt meg is örökítettem az első hivatalos jelet. Minden készen áll a holnapi indulásra, még egy nagyot alszok és holnap indulhat az idei évi Caminom!
A puha ágyikóból nehéz volt kikelni, mire összeszedtük magunkat már tíz óra is elmúlt, igaz, hogy ez nem egy tipikus első napos indulás, de azt hiszem az elmúlt pár nap fényében tökéletesen érthető. Talán a tökéletesen kipihenve jelző kissé túlzás, de mindenesetre nagy lendülettel vágtunk neki a mai etapnak. A városból kifele szépen követtük a jeleket egészen a következő pihenőig, utána egy picit eltévedtünk, de hamar visszataláltunk a jelzet útra, ahol pár kilométer múlva elértük Santiponce-t, ahol jómagam egy órácskát töltöttem, mert egy réges-régi római gladiátor arénát tekintettem meg, közben Arek előre ment, de egész hamar utolértem, még az ipar negyed elhagyása előtt. Ami ez után következett az eléggé letörte a lelkesedésemet, ugyanis egy nyílegyenes mezőgazdasági terepen egy teljesen árnyékmentes földes út vezetett a végtelenbe. Azt se láttam hol a vége, persze ekkor már délután három felé járt, ami a legmelegebb időszak, de nem volt mit tenni el kellett indulni. Piszkosul meleg volt, szerintem negyven fok felett, folyamatosan innom kellett, meg persze folyt rólunk a víz. Lihegtem, mint a lovak, nagyon kilátástalanak látszott, csak arra koncentráltam, hogy rakosgassam egymás után a lábamat és szép dolgokra gondoljak, egyszer csak vége lesz ennek a szakasznak. Jó két óra séta után egy idősebb túratáskás olasz párt vettünk észre, akik feküdtek az út szélén, a nő sírás, a férfi meg elájulás közelében volt. Annak nem volt értelme, hogy megkérdezzük, hogy jól vannak-e, ezért vizet ajánlottunk, de az meg volt náluk, ezért próbáltunk lelket önteni beléjük. Nagy nehezen kinyögték, hogy már hívtak egy taxit, hogy visszavigye őket Sevilla-ba és hogy lassacskán itt kell lennie, ezért ne aggódjunk, menjünk csak tovább. Sok mindent nem tehettünk, elköszöntük és folytattuk utunkat. Hat óra is elmúlt mire elértük a következő ember lakta települést, nem gondoltam volna, hogy sikerül, de megérkeztünk. Beestünk az albergue-be, ember sehol, csak egy kulcs meg egy üzenet, hogy reggel távozás után a postaládába legyünk kedvesek bedobni. Elfoglaltuk a legkényelmesebb ágyakat, berendezkedtünk, az ügyes-bajos dolgok után leültem az asztalhoz és vacsorázás közben körbenéztem az üres szobában. A mai napi konklúzió az, hogy nézzük a dolgok jó oldalát, az biztos, hogy szabad ágy mindig lesz számunkra, ugyanis az első zarándokok, akikkel találkoztunk a Via la Plata-n, azok is visszafordultak.
Még spanyol mércével is mérve viszonylag korán reggel nagy kirakodóvásár volt, mindenki kipakolta a portékáját és a városka apraja-nagyja nyüzsgőt és vásárolgatott. Mi is betankoltunk pár friss dolgot, ki tudja milyen lesz a mai nap és hogy találunk-e egyáltalán boltot. A piac másik oldalán már egy halottas menet volt, na az nem volt annyira vidám. Miután átverekedtük magunkat a tömegen meg egy hídon kiértünk a lakott területről és folytattuk az utat egy ritka fákkal tarkított pusztaságon. Ezt úgy értem, hogy teljesen sík terület és elvétve akad egy-egy kisebb fa, de persze azok is küzdenek az életbemaradásért ezen a száraz vidéken. Rengeteg döglött állatot és levedlett kígyóbőrt láttunk mindenfelé, nagyon furcsa érzésem volt, olyan embertelen volt az egész, mondjuk nem is láttunk embert egészen délutánig. Ki az hülye, aki ilyen hőségben bármit is csinálna a puszta közepén? A belőtt víz mennyiség (8liter) elegendőnek bizonyult, még marad is egy kevés mire találunk valamilyen víztöltő helyet. Az első pár napon tapasztalt izzadás mostanra normalizálódott, talán a szervezetem kezdi megszokni a klímát, még az is lehet, hogy a végén élvezni fogom ezt a hőséget. Délután három órára értük el az albergue-t, ahol meglepő módon a háromfős önkéntesen kívül két idősebb spanyol zarándokkal is találkoztunk, persze nem beszéltek más nyelven, de legalább nem voltunk egyedül. Vásárlás, evés, mosás után kiültem a teraszra és megírtam az elmúlt pár nap történéseit a naplóba, utána tanulmányoztam a térképeket a falon, melyből kiderült, hogy holnap a legközelebbi szállás több mint harminc kilométer, emiatt bizony korán kéne kelni, de ez persze nem gond, mert akkor még nincs gatyarohasztó meleg. Este tíz felé takarodó volt, kis elmélkedés után hallottam meg, hogy a két zarándoktársunk bizony elég hangosan horkolnak, így nem volt más megoldás, minthogy elővettem a kedvenc viasz fül dugómat és ezt követően teljes csendben az igazak álmát aludjam.