Tegnap a kimerítő nap után egészen kilenc óráig aludtunk, de úgy éreztem nagyon rám fért. Egy hídon átkelve visszatértünk az autóútra, ami tovább vitt befelé a kanyonba, a tó másik oldalán a sziklafalon persze látszott végig az út, amiért idejöttünk, meg a sok apró emberke is a magasban. Készítettem egy videóblogot, meg sok-sok képet, de nem fájdítottam tovább a szívem. Elhagytuk a Caminito del Rey-t, talán majd egyszer sikerül feljutni. Délelőtti órákban, amíg a nap alacsony szögben sütött egy csodaszép völgyben sétáltunk, bár az útépítés miatt volt némi elterelés és lezárás, de ezek nem nagyon zavarta a tapasztalt túrázókat. A völgyből kiérve egy kis városkába álltunk meg vásárolni és sziesztázni, ahogyan kell. A francia úton nem igazán értettem, vagy gondoltam szükségesnek a sziesztát, de itt Andalúziában szinte magától értetődő, itt egyszerűen nem lehet megmaradni a napon. A helyi gyógyszertár hőmérője is negyven fokot mutatott árnyékban. Nem haladtunk sokat ma, ezért gondoltuk mégiscsak elindulunk és majd stoppolunk a városból kiérve, de pechünkre egy árva autó sem jött órákon át. Tizenkét kilométer után elfogyott az összes vizem és a tábla tanulsága szerint még legalább nyolc kilométer a következő település. Ez igazából nem sok, de ebben az időben teljesíthetetlen víz nélkül. Öt litert ittam meg az elmúlt tizenkét kilométer alatt, tehát, bár nem voltam sose túl jó matematikából, de legalább még három literre lenne szükségem. Próbáltunk gyorsabban menni, de nem nagyon tudtam…elfáradtam. A nap rendületlenül tűzött és kezdet az egész szituáció kellemetlen lenni, nagyon kiborultam. Arek megosztotta velem a maradék vizét, de neki sem volt már túl sok. Minden egyes apró fánál megálltunk pihenni, hihetetlenül kilátástalannak tűnt a helyzetünk. Minden lelkierőnket összeszedtünk és a maradék négy kilométert, a mai napig se értem hogyan, de egyben letoltuk, közben persze egy szót se szóltunk közben, csak a célra koncentráltunk. El Burgo-ba érve a legelső kútnál legalább két liter vizet ittunk, majd kidőltünk a fűre és megállás nélkül locsoltuk magunkat. Többször bekentem magam a nap folyamán naptejjel, de biztos voltam benne, hogy leégett a karom és a lábam. Azt hiszem az eddigi legkeményebb napot tudtam magam mögött. Miután visszanyertük az erőnket és megvacsoráztunk elindultunk a közeli hegynek felfelé, mivel a városban nem volt lehetőség aludni. Estefelé felértünk a csúcsra, de már annyira szürkült az idő, hogy jó száz méterre az úttól bementünk az erdőbe alkalmas táborhelyet keresni. Annyira érdekes volt az erdő, erre biztosan nem járnak emberek, látszott a növényzeten. Sötét volt mire elkészültünk, volt pár érdekes nesz és zörej, de nem nagyon foglalkoztunk vele, annyira fáradtak voltunk. Elaludtam. Az éjszaka közepén éjfél körül viszont hangos horkantásra ébredtünk, mintha valami vaddisznó ólálkodna a tábor körül, összeszólalkoztunk, hogy el kéne ijeszteni, de úgy tűnt a hangokból, hogy tovább állt. Pár perc múlva viszont kifejezetten úgy hallottam, hogy a sátram mellett van, kicsomagoltam magam és lámpával a kezemben lehúztam a zipzárt és kinéztem. Olyan látvány fogadott amire egyáltalán nem számítottam, szinte a vér is megfagyott bennem. Egy hatalmas vörös szemű albínó vaddisznó nézett velem farkasszemet, mintha maga a vadon szelleme jelent volna meg a hívatlan betolakodók előtt. Másodpercek teltek el, sokkolt a dolog, nem tudtam mitévő legyek.
