41-46
Többfogásos reggeli után busszal mentünk vissza Santiago-ba, ahol Gábortól búcsúztunk el, miután kiváltottuk a jól megérdemelt compostelákat, majd a többiek elmentek a katedrálisba én pedig elterveztem, hogy jól meglepem Ágit, aki már kora hajnaltól közeledik Santiago felé. Valamennyire kitudakoltam telefonon, hogy merre jár, így ki tudtam kalkulálni, hogy nagyjából hat kilométert kell sétálnom visszafelé a portugál úton. Tavaly ugyanebbe az irányba mentem, így elég könnyű volt megtalálnom az utat, annak ellenére, hogy a város határáig nagyon nehéz követni őket. Nem volt az se meglepő, hogy rengeteg zarándok jött szembe velem, páran persze megkérdezték, hogy merre megyek, de ez is ismerős volt tavalyról. Ahogy elértem a következő falút, leültem egy buszmegállóba és vártam. Nem is kellett sokáig várni, nagyjából tíz perc és feltűnt bicegős Ági, aki miután rendesen megleptem, amit azóta is emleget, nagyon megörült nekem. A városba visszaérve bemutattam a csapatomnak, akik már egy bárban iszogattak, mi se akartunk kimaradni, ezért csatlakoztunk. Hamar eldőlt, hogy a szamurájok hiányát pótolni kell, ezért tiszteletbeli csapattagnak választottuk. Délután szétvált a csapat, páran elkísértük az újdonsült társunkat a szállására, a többiek vásárolni vagy éppen fodrászhoz mentek. Hat óra magasságában visszamentünk a szállásra, ahol megtudtuk, hogy egy nagy lengyel csapat miatt át kell költöznünk egy másik épületbe. Ez valamiért annyira lefárasztott mindenkit, hogy bealudtunk és csak este kilenckor ébredtünk fel. Visszamenni nem volt sok értelme, mert holnap indulunk Muxia-ba, ezért csak a kertbe mentünk le és borozgattunk. Lefekvés előtt mindenki összecsomagolt, hogy a reggeli induláshoz minden meglegyen.
Annak ellenére, hogy nagyon korán keltünk, csak kilenc óra után indultunk el Santiago-ból, ugyanis sok apró dolog összejött, ami miatt mindig minden kicsit megcsúszott. Lekéstük a buszt, kényelmes reggeli, több helyen kávé, elfelejtett, illetve otthagyott felszerelések, amiért visszamentünk, szóval hosszú a lista. Miután elindultunk és rendesen kiléptem, hogy utolérjem Ágit, aki a fájós térde miatt lassan halad, de el tudott indulni nagyon korán. Rengeteg embert hagytam le, szerintem simán elértem az öt kilométeres átlagsebességet, de ennek ellenére is csak Negreira előtt a kőhídnál értem utol. Megebédeltünk, majd a besétáltunk a városba, ahol szembesültünk az általános problémával, miszerint a municipal teljesen tele van, így marad a privát szállás keresés. Az egyikben volt hely rendesen, le is foglaltuk a többieknek a helyet, igaz ezt nem teljesen lehet, de lebeszéltem, hogy amint kezd tele lenni, kifizetem mindenkinek az ágyát, így akkor teljes a foglalás. Szerencsére erre nem került sor, mert sok hely volt és nagyjából másfél óra múlva beestek az éhes szamurájok. Sok új ismerősünk lett, lehet még csatlakoznak is páran hozzánk, szamurájokból sosincsen elég. Bevásároltunk és egy hatalmasat vacsoráztunk, részemről alig bírtam megmozdulni, próbálok mérsékletesen élni, de a ma este ez nagyon nem jött össze, annyira sok finomság volt az asztalon. Éjszaka kettő óráig tartott a nevetgélés, pedig viszonylag korán akartunk indulni reggel, szóval lehet nem fog a tervek szerint alakulni a dolog.
Sajnos reggel felfedeztem, hogy még mindig nem száradt meg a tegnap vásárolt kínai törölköző, ugyanis tegnap előtt valószínűleg valaki más táskájába végezte, ezért kénytelen voltam venni egyet, pedig már három utat megjártam vele és nagyon szerettem. Funkcionális volt és nem két fillérbe került, de úgy tűnik ez az út most az elengedésről és a nélkülözésről szól. Este lett egy új társunk, egy német srác, akivel a megüresedett helyet igyekeztük pótolni, ugyanis hat szamuráj az bizony nem hét szamuráj és csak annyian vagyunk ütőképesek. A csapat hatékonyságát az is kicsit mérsékelte, hogy a mai napon viharos szél volt, bár eső nem esett, de azért kellemetlen volt, de magam részéről kicsit örültem a változatosságnak, legalább melegünk nem lesz, volt részünk bőven már belőle. Az útibbi pár napban jól bevált szokás szerint minden egyes bárban elfogyasztottunk egy pohárka felest, ez úgy rendesen jól esett minden alakalommal. A környék a szokásos kép fogadott, szeszéjes időjárás, dús növényzet, sok helyen eukaliptusz erdő és persze a Galíciára jellemző épületek és magházak. Elégé lassan mentünk, nagyon jól elbeszélgettünk, a többiek le is hagytak minket, de pár órával később beértünk őket, bár felesleges volt sietni, ugyanis ők is csak vártak, mert a szállás tele volt. Nem volt mit tenni, ezért átmentünk a privát szállásra, majd berendezkedtünk a külön szobába, amit megkapott a csapat. Volt egy kis bolt is, ahol vettünk pár kiegészítő tápanyagot magunkhoz, de többnyire a saját kajánkat éltük fel, mivel most már nem kell takarékoskodni, vagy cipelni olyan sok mindent, mert holnap, ha minden jól alakul elérjük végre az óceánt.
Viszonylag korán indultunk el, de nem haladtunk túl jól, kicsit talán már mindenki fáradt volt, sokszor megálltunk pihenni és persze inni. A jó hangulat ettől függetlenül töretlen volt, megállás nélkül ment a hülyeség. Délelőtt még elég hideg volt, de ahogyan a nap szöge egyre élesebb lett, úgy szökött fel a hőmérséklet is, dél körül már elérte a harminc fokot. Dumbria előtt megálltunk annál a körforgalomnál, ahogy elágazik az út, készítettünk pár képet, figyeltük, hogy a legtöbb ember Finisterre felé indul, de minket ez egyáltalán nem zavart, már korábban eldöntöttük, hogy mi csak azért is a másik irányba indulunk. Kora délután megpillantottuk az óceánt, de nem indultunk direkt abban az irányba, mert meg akartam mutatni nekik a híres barlangot, ahol tavaly jó pár éjszakát eltöltöttem. Kicsit átalakult a táj az apály-dagály miatt, de még így is nagyon tetszett mindenkinek, jó másfél órát elidőztünk itt és csak az után indultunk tovább Muxia irányába. Delphin albergue-be szálltunk meg én és Ági, de sajnos csak nekünk volt hely, így a többiek a municipal-ban találtak alvó alkalmatosságot. Mindenki rendbe szedte magát, majd délután találkozunk és együtt elmentünk a falú közepébe, ahol az évente megrendezésre kerülő tenger ünnepén hömpölygő tömegben igyekeztünk elvegyülni. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, mindenféle tenger gyümölcse, iparos portékák és tradicionális galíciai muzsika, de a fő attrakció egy 305 kilogrammos kardhal volt, amit feldaraboltak, megsütöttek és mindenkinek szétosztogattak a parton. Délután még kinéztünk a kövekhez és meglestük az újjáépített templomot, ami ugye tavaly karácsonykor leégett egy villámcsapás következtében. Az ünneplés se maradt el, koccintottunk amikor csak lehetett, úgy érzem méltó lezárása lett ennek a kis túrának, holnap még lesz egy napunk lazulni, de este már vissza kell menni Santiago-ba, mert a repülő nem fog ránk várni. A szálláson megnéztem a lehetőségeket és találtam egy gépet, ami holnap indul, éppen az amivel Ági is hazautazik, szóval nem is nagy gáz, hogy így alakult. Sajnos meló miatt sietni kell haza, mert így is több nap telt el, mint amennyit előre kiszámoltam és már nagyon hiányolnak. Most még utoljára kiélveztem a naplementét a világ végén, ettünk, ittunk, szórakoztunk és persze sokat nevettünk, igazából nem is tudom, hogy lehetett volna jobb ez a nap.
Reggel nyolc órakor a megbeszéltek szerint a csapat egy bárban találkozott a felkelő nap első fényénél. Alaposan megreggeliztünk, majd egy hosszú búcsúzási procedúra következett, ugyanis a társaság nagy része folytatja az utat Finisterre-be, de sajnálatosan Áginak meg nekem holnap kora reggel indul a gépünk vissza Európa szívébe. A hét szamuráj közös útja itt befejeződött, de feledni sose fogjuk egymást. Búslakodva tértünk vissza az albergue-be, de ott annyi kedves ember volt, hogy rögtön jobb kedvünk lett. Délelőtt bevásároltunk ezt-azt, majd újból lementünk a sziklákhoz és azoktól is búcsút vettünk, bár szinte biztos vagyok benne, hogy még párszor meg fogom látogatni ezt a helyet a jövőben. Fél három után indult a busz, ami elvitt minket Santiago-ba, ahol nagy nehezen meg némi helyi segítséggel visszakeveredtünk a katedrális elé a térre, ahol, mint akik most érkeztek, kényelmesen leheveredtünk a földre. Megállapítottuk, hogy ez az egyetlen hely ahol ezt anélkül teheted meg, hogy bármit is gondolnának az emberek körülötted. Pár kellemes órát eltöltöttünk itt, megebédeltünk a földön, majd ejtőztünk is egy keveset, később nyakunkba vettük a várost, feltérképeztünk pár olyan helyet is, ahol még nem jártunk, majd elköltöttük az utolsó euróinkat is ajándékokra. Remek kis délután volt, rengeteg jó képet csináltunk, ennyi időt még sosem töltöttem a városban, mint idén. Este tízkor az utolsó busszal megérkeztünk a reptérre, kerestünk egy kényelmes helyet, ugyanis az éjszakát itt kell tölteni, de már nagy gyakorlatunk van ebben, szinte már élvezzük is a dolgot, van egy hangulata. Ági elaludt, de én nem nagyon tudtam, próbáltam mindenféle pozícióban, de valahogy nem jött álom a szememre.
Az éjszaka folyamán belebotlottam egy amerikai srácba, aki szintén nem tudott aludni, szóval hajnalig lett társaságom, legalább nem unatkoztam. Három órát sikerült aludnom hajnalban, nem volt sok, de mivel már nem sétálok sokat, így nem nagy probléma. Ébredés után reggeliztünk majd elsétáltunk a kapuig, ahonnan majd a gépünk indul. A gép nyolc órakor szállt fel és körülbelül egy órával később már landoltunk a Madrid-ban, itt el kellett töltenünk négy és fél órát a következő gépig, amivel végérvényesen hazajutunk Magyarországra. Letelepedtünk egy padra, ebédeltünk, és átbeszéltük, az elmúlt hetek eseményeit. Sok tanulságot vontam le, megannyi új élmény ért, úgy érzem rendesen kitoltam a teljesítőképességem határait. Megtettem több mint ezer-kétszáz kilométert nagy viszontagságok közepette, fogytam pár kilót, de betekintést kaptam Andalúziába és Extremadurába és persze megtapasztaltam, hogy milyen negyvenhat fokban túrázni. A maga nevében ez egy nagyon különleges út, nagyon szélsőséges, össze sem lehet hasonlítani más utakkal, persze lehet azért látom ezt így, mert a legnagyobb hőségben vágtam neki, mindenesetre más utakon eddig egyszer sem fordult meg a fejembe, hogy feladjam, de itt többször is. Roppant büszke vagyok magamra, hogy végigmentem, persze ez nem egy teljesítményként kell megítélni, de annyi megpróbáltatás után van egy kevés ilyen jellegű érzés is bennem. Alázatot és tiszteletet is tanultam és rengeteg hasznos dolgot magammal kapcsolatosan, gondolok itt mind funkcionális, mind szellemi dolgokra, amiknek nagy hasznát vehetem a jövőben. Minden camino építi az ember jellemét és úgy gondolom minden út más és mást ad nekünk, amitől jobbá válunk. Nagy megtiszteltetés volt, hogy a hetedig szamurájként együtt mehettem csodálatos emberekkel egy csapatban, sőt még együtt is értük el a célunkat. Az már csak egy slusszpoén, hogy Ágival egy gépre sikerült jegyet szerezni hazafelé, igaz messze ültünk egymástól, de ne legyünk telhetetlenek. A repülő végül négy óra körül landolt Budapesten, ahol már vártak a szüleim, hogy hazajutassanak, utólag is nagyon köszönöm nekik. A kocsiban meséltem pár dolgot az útról, de persze teljes képet ők is csak akkor fognak kapni, ha majd elolvassák a naplómat.