111-120

2015.01.06 20:59

Kata korábban indult, mert egyedül akart menni, úgyhogy Jeremy-vel mi csak 8 óra után indultunk el a tegnapi tészta maradék elpusztítása után. Elég hamar nagyon meleg lett, de ez a kisebb gond volt, a nagyobb az volt, hogy nem sok árnyék volt séta közben, ahol meg volt egy kevés, biztosan foglalt volt más zarándokok által. Igazából ezen nem is akadtunk ki, ennyi séta után már egyáltalán nem zavart, sőt a bőröm is szinte teljesen rezisztens lett a napsütésre. Kényelmes tempóval haladtunk egész nap az A-231-es főút mellett, bár több kisebb falut érintettünk, de sokat nem időztünk egyik helyen se. San Nicolas-ban pihentünk egyet, mert Kata itt szállt meg, később Benedicte is beért minket, de ő is úgy döntött, hogy mára elég volt. Bennünk még volt egy kevés, ezért még kicsit még elbeszélgettünk velük, ettünk pár falatot, majd tovább indultunk Sahagun felé. Az úton már senki nem volt ilyenkor, megcsodálhattuk a meseszép naplementét is a sárga búzatáblák felett, amik ebben a fényben valahogy még sárgábbak voltak. Kilenc óra is elmúlt mire beestünk a szálláshelyre, érdekes, hogy bár törekszem arra, hogy általában máshol aludjak, de valahogyan mégis mindig ismerős helyekre tévedek be. Most viszont találkoztam egy holland zarándokkal, akit nagyon körbeálltak az emberek és kérdezgették, ugyanis mint kiderült, már 100 napja sétál. Tisztelettudóan köszöntem mindenkinek, majd csöndben el akartam sétálni, de a táskátlan Svájci haverom megismert és akkor már nem titkolhattam, hogy én bizony 111 napja taposom az európai Camino útjait. Az mondják mindenkinek jár 10 perc hírnév az életében, hát most ezt is megkaptam rendesen, de hogy ehhez még ajándék vacsora is jár azt nem gondoltam volna. Kaptam sült halat pár némettől meg rizst a koreaiaktól, francia savanyúságot, aztán spanyol gyümölcsöt meg egyéb desszertet is másoktól. Furcsa érzés volt, ez így nem megszokott, meg nem is éreztem annyira jól magam, mintha valami szerencsétlen lennék, akit mindenki megszán, de annyira kedvesen kínálgatta mindenki, hogy végül elfogattam. Úgy kell hozzá állni, hogy ez is egy energia, azzal, hogy adnak valamit azzal egy pozitív energiát indítanak meg, ezt nem szabad azzal lezárni, hogy nem fogadom el. Ezt követően az energiát természetesen valamilyen formában én is tovább viszem és másokon segítek és akkor ez az egész kerek lesz. Zarándokok közt persze ez amúgy is működik rendszerint, mindig mindent megosztunk egymást közt és ez így szép.

2015.01.06 21:00

Korán reggel indultunk el együtt a nagy tömeggel, valahogy mindenki hét óra felé már útrakész volt. Az egész város persze üres volt, spanyolok nem reggel kelnek általában, leszámítva pár kávézót, akik kifejezetten a zarándokok miatt vannak nyitva, ezeknél persze megálltunk, mert velem ellentétben Jeremy kávéfüggő. Délelőtt a lányok utolértek minket a nagy pusztaságon, sőt még egy kis futóverseny is kialakult, mert a közeli falu határába már ők akartak előbb beérni, persze nem hagytuk magunkat. Az újból összeállt négyfős trió kis pihenő után nekivágott a Calzada Romana nevű szakasznak, ami azért híres, mert 19 kilométeren keresztül semmi sincs, se árnyék, se vízforrás se semmi. Ezt az utat anno a római légiók használták az Astorga-i aranybányákhoz és még mindig nagyon jó állapotban van, zarándokok közt csak római útként emlegetett részt sokan elkerülik a fent említett apróságok miatt, de persze nekünk ez egy kis kihívás volt és még szép, hogy erre megyünk. Nem sok vizem volt, mindössze két fél literes flakon, ami alapból is kevés, pláne, hogy pár óra múlva felfedeztem, hogy a második flakonból kifojt az össze víz a ruháimra. Meseta-n ez alapból nem nagy probléma, csak ráterítettem a táskámra kívülről a nedves ruhákat és negyed óra alatt megszárad minden, a gond ott kezdődött, hogy a víz fojt ki. Ezt marha nehéz lesz pótolni, szinte lehetetlen. A hőség kezdet már sok lenni, az egyik pólómat a fejem köré tekertem, mint egy igazi beduin és úgy vándoroltam át az egész pusztán. Kis csapatom minden tagja 100 méteres távolságra volt a másiktól, valahogy úgy éreztük itt jót tesz a magány, sokat lehet filozofálni, de persze segítségemre volt mindenki, amikor szomjas voltam. Viszonylag hamar átverekedtük magunkat a kietlen tájon, itt nem sok látnivaló van, mindössze kétszer álltunk meg lazítani. Reliegos-ban találtunk egy picurka szállást, korábban nem is gondoltam, hogy itt is van alvásra lehetőség, ettől függetlenül korrektül felszerelt volt. Este átbeszéltük a következő napok terveit és kiszámoltuk, hogy mennyi idő még Santiago-t elérni, valamint azt, hogy holnap nagy eséllyel már Leon-ba fogjuk az ebédünket elfogyasztani.

2015.01.06 21:01

Reggel befaltam egy kevés másnapos hideg virslit száraz kenyérrel, egész jó volt, azok az idők már elmúltak, hogy válogassak. Nagy igazságokra jöttem ám rá, például, hogy a két napos kenyér sokkal jobb, mint mondjuk a három napos. A lakmározás után felkerekedtünk és nagy sebességgel haladtunk, két kisebb falut is érintettük, míg elértük Leon határát. Egyik pihenő alakalmával 40 nap elteltével összefutottam Bálinttal, ami elég nagy meglepetés volt, nem gondoltam volna, hogy megint találkozunk. Pár órát jött velünk, közben dióhéjban megosztottuk egymással az elmúlt közel másfél hónap történéseit. Egy ideje már egyedül vándorol és nagyon élvezi, ezért Leon határában elköszönt és előre ment, kitudja fogunk-e még találkozni. A csapatommal elértük a nagyváros szélét, persze itt is egy elég hosszú ipar negyeden kellett keresztül vándorolni, mire elértük a kellemesebb látványt nyújtó központot. Hatalmas nyüzsgő város ez is, a lábaink is rendesen elfáradnak a sok beton miatt. Pár ismerős arc még hozzánk csapódott egy parki ebédelés erejéig, de utána elváltunk, mert a zarándokok nagy része Leonba tölti az éjszakát, ahogyan Benedicte is tette. Elköszöntünk tőle és hárman indultunk tovább a következő falúig, ahol kemény hat euróért találtunk szállást. A kis település, ami Leon egyik külvárosa és a nevében ott szerepel a Camino szó, roppant szimpatikus volt elsőre és másodjára is, sőt abban is biztos voltam, hogy teljes kényelemben fogjuk eltölteni az estét és az éjszakát is.

2015.01.08 22:50

Még a nap se kelt fel, amikor már úton voltunk, valahogy kidobott minket az ágy, na persze így is szinte utoljára hagytuk el a szállást. Nem sokkal a kis falu elhagyása után összefutottunk Rékával, aki a mai nap folyamán velünk végig tartott. Voltak pillanatok, amikor körbenézve, mintha afrikai szavannán lennénk, csak az oroszlánok és pár elefánt hiányzott a képből. Mai napi célunk Hospital volt, tudtuk, hogy ott vannak magyar önkéntesek és csupa jó dolgot hallottunk a helyről. Tavaly valahogyan elsétáltam mellette, valószínűleg nagyon korán értem a városkában és simán tovább sétáltam. Idén be volt tervezve az ott alvás, meg is találtuk a helyes elsőre és kiderült, hogy három honfitársunk is itt teljesít szolgálatot. A nagyobb meglepetés az volt, hogy tudtak rólam és nagyon várták, hogy mikor érek ide. Bepakoltunk és kiugrottunk a boltba, mert elég sok összetevő hiányzott az esti palacsintakészítéshez, gyakorlatilag az összes alapanyag. Persze rajtunk kívül elég sokan akarták a konyhát használni, ezért szinte sorba kellett állni, kimentünk a kertbe, hátha később nagyobb esélyünk lesz. Kényelembe helyeztem magamat és napi naplóbejegyzés írásába kezdtem. Egy óra múlva már annyira éhesek voltunk, hogy beálltunk a sorba és 30 perccel később csak odajutottunk a tűzhelyhez. Jómagam nem vagyok egy nagy konyhatündér, de mentorom Kata személyében jó tippeket adott és így hasznosan tudtam segíteni neki az elkészítésben. A nagy ötletem az „extrém” gyümölcs joghurtos-lekváros palacsinta kezdetben nagy ellenállásba ütközött, de végül mindenki belátta, hogy nem is olyan nagy hülyeség. Természetesen mind elfogyott.

2015.01.10 19:12

A mai nap érdekesen indult, Kata korábban elindult, mert ma egyedül akart sétálni, Réka marad még egy napot Hospitalba, így Jeremy-vel ketten indultunk neki a mai napnak, na persze csak az után, hogy elfogyasztottunk egy nagy adag friss rántottát. Elbúcsúztunk a kedves vendéglátóinktól és kiléptünk az utcára, ahol már sok zarándok lépdelt. A mai séta Astorga-ig az autópálya mellett haladt, körülbelül 16 kilométer hosszan. Hamar elértük a város határát, ahol egyik pihenő alakalmával összefutottam a pandás-csapattal, a két Nórival és Andrással. Utólag kiderült, hogy ez se volt véletlen, ugyanis szóba került a naplóm, amit gondoltam előkapok és megmutatok benne pár dolgot. Meglepetésemre nem találtam meg a táskában, végiggondoltam és eszembe jutott, hogy bizony Hospital-ban maradhatott a kertben, ahol este írtam. Ilyen még nem történt az elmúlt 115 napban. Kicsit rástresszeztem, de gondoltam ez is csak egy megoldandó feladat. Első ötletem az volt, hogy Dukát Csillát hívom fel, aki a Magyar Szent Jakab társulat vezéregyénisége, aki biztosan ismeri az önkénteseket a városba. Elérhetőségeket megkaptam, majd ezt követően újabb hívások után sikeresen le is beszéltem velük mindent. A napló meg van, csak 15 kilométerre visszafelé a helyzetemtől. Két opció volt, vagy visszasétálok, vagy elmegyek Astorga-ba és visszabuszozok. A második lehetőség mellett döntöttem, a városban feltöltöttem a telefonom, majd elbúcsúztam Jeremytől és dél körül buszra szálltam. Húsz perc múlva már a szállás felé ballagtam, egy dolog járt csak a fejembe, mégpedig az, hogy a többiekkel azt beszéltük meg, hogy Santa Catalina-ba találkozunk, ami elég messze van innen, de az hogy busszal menjek az teljesen kizárt. A kedves önkéntesek megint megleptek, ugyanis miután a kezem közé kaparintottam a naplót, kaptam egy nagy adag gulyáslevest meg útravalónak egy szendvicset. Másodjára is elköszöntem tőlük, majd másodjára is kiléptem az utcára, most viszont egy árva lelket nem láttam. Az órára pillantottam, délután kettő óra volt már, rendesen ki kell lépnem és nem sokat pihenhetek, ha emberi időben oda akarok érni. Furcsa volt ugyanott sétálni, folyamatos deja vu érzésem volt, annyi különbség volt, hogy iszonyatosan felmelegedett az idő, szerintem közel 40 fok lehetett. Pihenés nélkül megállíthatatlanul egyhuzamban letoltam az egész távot és úgy este fél nyolc felé estem be a faluba. A többiek már vártak, sőt még helyet is foglaltak nekem, ugyanis mostanában tele vannak a zarándok fogadók. Kifújtam magam és lefürödtem. Vacsora előtt megnyírtam kicsit a bajuszomat, mert már komoly problémát okozott evésnél és legalább nem mondják rám, hogy úgy nézek ki, mint egy rozmár. Fáradtan süllyedtem bele az ágyba, még a hangos olasz szobatársak lármája se zavart, pár perc múlva már az igazak álmát aludtam.

2015.01.10 22:25

Mai nap is más időpontba indult mindenki, előre megbeszéltük, hogy mindenkinek kell egy kis egyedüllét és elmélkedés és ennél ideálisabb hely nincs is a mai napnál, ugyanis elérkeztünk a spanyol út egyik fontos állomásához a Cruz de Ferro-hoz, ahol ugye mindenki lerakhatja a kövecskét, ami jelképez számára valamit. Erre a helyre századok óta hordák a kavicsokat és egyéb fontos tárgyakat, ennyi idő alatt szabályosan egy kisebb domb alakult ki a vaskereszt körül. Ennél a pontnál persze összevártuk egymást, lepakolta mindenki, amit kellett, kicsit csendben is voltunk, megadtuk a helynek a kellő tiszteletet, majd nagy nevetgélés közben megebédeltünk. Jeremy magyar tanulása egészen jól halad, mindennap tanítunk neki valami új szavakat és mondatokat, ez rendszerint persze sok vicces párbeszédhez vezet. A másik nagy esemény, hogy a mai nap bandukolás közben megalakult a „Fellowship of the Stamp”, aminek tagjai persze mi hárman voltunk, ezt a dolgot még köbe is vészük és otthagytuk az egyik jelzőkőnél az utókor számára, lehet egyszer nagy értéket fog képviselni. Egy általam tavaly látogatott aranyos kis szállást lőttünk be a mai nap célállomásaként. Cruz de Ferro-tól nagyjából 10 kilométere található picike falu neve El Acebo. Itt egy donativos hely van, ahol vacsora és reggeli mellett esti beszélgetés és közös program is van. Sok férőhely nincs, de az utolsó három hely mintha minket várt volna. Kora délután beértünk, így sok időnk volt, a közeli bárban iszogattunk egyet, közben természetesen posztoltam is a közösségi oldalamra. A kertben kimostuk a ruháinkat és felkészültünk a holnapi napra. Közös vacsora után kimentünk megnézni a naplementét, ami csodálatos esti program, pláne, hogy innen a hegy tetejéről úgy tűnik, mintha két hegy mögé bukna le és mintha az utolsó pillanatokban szív formájú lenne, de lehet, hogy ezt csak én látom így, mindenesetre mindenki el volt varázsolva a látványtól. Az úton egyébként is, de itt főleg úgy érezheti magát a zarándok, hogy az égvilágon semmi baj sincs és minden tökéletes.

2015.01.11 10:33

A reggeli lekváros kenyerek elfogyasztása után erős ködben kezdünk botorkálni lefelé a hegyről. A terepet tovább nehezítette, hogy meredek volt az ösvény és apró kavicsos, amin elég könnyű volt elcsúszni. A ködöt elhagyva nagyon szép völgy rajzolódott ki előttünk és az aljában már látni lehetett Ponferrada-t. Viszonylag hamar leértünk, szinte szökdeltünk a sziklákon, sok zarándokot leelőztünk, szinte a napi turnus előtt értünk be a város központjába. Terveztünk egy városnézést meg persze a központba fekvő vár megcsodálását, de elég borsos ára volt, így ezt a részt kihagytuk, így maradt a város feltérképezése. Itt összefutottunk megint a pandás csapattal, akikkel folytattuk az utat egészen Cacabelos-ig, ahol van egy 70 kabinos zarándokszállás. A pandás csapat onnan kapta a nevét, hogy van egy kis testvérük, aki nem jöhetett velük az útra, de megkérte a testvéreit, hogy legalább egy plüss pandát vigyenek magokkal és azzal fotózkodjanak. Ez a panda már igazi híresség volt, több kép készült vele, mint egy igazi sztárról, sőt még pár képen én is feltűnök. Nem volt rossz a hely, de még volt bennünk, így tovább indultunk a megszokott felállásban hárman. Estefelé értük el Villafranca-t, meglepetésünkre Péter és Marian is itt volt és már nagy vacsorakészítésben voltak, gyorsan csatlakoztunk is a projekthez. Esti nagy megbeszélés után arra jutottunk, hogy holnap mindenki külön utakon megy, mert három lehetséges útvonal is van és én most ott szeretnék menni, ahol nem jártam tavaly, ha még találkoznunk kell, úgyis összefúj minket a szél valahol.

2015.01.11 21:17

Tavaly a Camino Dragonte utat választottam, de most úgy voltam vele, hogy maradok az eredetin és azon jutok el legalább O’ Cebreiro-ig. Egyedül keltem egész korán, valahogy kiment az álom a szememből és még fel se kelt a nap, amikor sok ismeretlennel nekivágtunk. Mivel többet sétáltunk, mint egy átlagos zarándok, szinte 80-90%-ban cserélődnek körülöttünk az arcok, de ennek is megvan a varázsa, így sokkal több embert ismersz meg. Borús idő volt, néha erős szellő fújdogált, de nem vette el a kedvem, tudtam, hogy közeledek Galicia-hoz, ahol köztudottan eléggé szeszélyes tud lenni az időjárás. Előző évben a sok esős történet ellenére megúsztam a dolgot, szinte végig hét ágra sütött a nap. Olyan lesz az idő, amilyen lesz. A terep kezdetben lapos volt, de már látni lehetett a közelgő hegyvonulatokat, bár sok kis kitérő volt, ahol sok apró falut érintettem, de végül valahogyan mindig visszajutottam a főút mellé. A környezet is teljesen megváltozott, mivel elhagytam a Meseta-t, itt már sziklás hegyek és sűrű erdők voltak mindenfelé, a főút is mély kanyonokban haladt. Lassacskán elértem La Faba-t, ami egy kisebb hegy tetején van, utána jön O’ Cebreiro ami további felfelé sétát követel meg a vándoroktól. A hegycsúcs előtt látni lehetett a táblát, ami jelezte ez már bizony Galicia. Felérve persze nem félt megmutatni igazi arcát, mert köd, eső és viharos szél várt minket, ahogy annak lennie kell. Az itteni szállás persze tele volt, így tovább indultam Mariannal és Péterrel, akikkel még kicsivel a falu előtt találkoztam. Egészen a következő kis helyig mentünk, ami konkrétan egy hegy tetején lévő házikóból és étteremből állt. Nagyon vizesek voltunk, fáztunk, ezért bementünk és rákérdeztünk van-e lehetőség itt tölteni az éjszakát. Természetesen volt, sőt még Katának és Jeremynek is foglaltunk szállást, valamint még egy Kata is csatlakozott hozzánk. Nagyon remélem holnapra eláll az eső és száraz körülmények közt tudjuk folytatni vándorlásunkat.

2015.01.13 20:28

Az idő borús volt egész nap, de eső nem esett, valószínűleg annyira nem akartam, hogy ezért nem esett. Áztam én már éppen eleget. Öt kilométer bemelegítő séta után beértünk Triacastela-ba, ahol egy kicsit megpihentünk és feltöltöttük készleteinket. Ez a város után a legtöbben Samos irányába mennek, de mi maradtunk a rövidebb úton, ami így utólag kiderült, hogy remek választás volt, mert találtunk egy kis kommunát az erdőben, ahol nagyon kedves emberek voltak, szerintem, ha egyedül lettem volna biztosan maradtam volna pár napot. Egy lerobbant házat újítottak fel éppen és minden segítséget szívesen vettek volna, talán ha jövőre is erre járok, akkor maradni is fogok. Nem sokkal ez után egy alkimista házat találtunk, ami nekem elég hasonló volt, mint Franciaországban, itt is sok-sok érdekességet láttunk, amivel rendesen tele volt a ház. Pár órát elidőztünk itt, de már kezdett késő délután lenni, ezért tovább indultunk. Hét óra is elmúlt mire beértünk Sarria-ba, ahol meg egy nagyszabású kerékpár verseny volt éppen, emiatt szinte a fél város le volt zárva. Ez az a város, amiről köztudott, hogy 100 kilométerre van Santiago-tól és a legtöbb zarándok innen indul, mert ha ezt a szakaszt leigazolja, akkor jogosult a Compostella-ra. Ez persze azt is maga után vonja, hogy hihetetlenül sok zarándok van innentől kezdve, gyakorlatilag lehetetlen szállást találni, vagy egyébként egyedül sétálni, mert szinte egymást érintik az emberek. Főként a nyári hónapokra jellemző ez, de a zarándokok közel 40%-a innen teszi meg az utat. Estefelé meg főleg esélytelen szállást találni, ezért még egy laza hat kilométert letoltunk a következő lehetőségig, de ott se ment egyszerűen. Körülbelül a nyolcadik helyen volt két szabad ágy, ami Katának és Jeremynek elégséges is volt, nekem volt sátram így nem csináltam nagy problémát belőle, megkérdeztem a tulajt, hogy lehetne-e a kertben felalítanom az éjszakai menedékem. Kedves ember volt, nem csak hogy megengedte, de még a zuhanyzót is használhattam, így tisztán másztam be este a sátramba.

2015.01.13 22:44

Reggel Kata ébresztett, gyorsan összecsomagoltam a sátrat, majd bementem megreggelizni a többiekkel, mert elég hűvös volt. Világosban indultunk meg a sok turigrino közt. Ez a név a peregrino és a turista keresztezéséből jött létre, turigrino az, aki pici táskával sétál pár napot és mindig előbb odaér és elfoglalja a szálláshelyet azoktól, akik már hetek óta sétálnak. Én teljesen elfogadom, hogy vannak, akik ennyit bírnak, vagy ennyi idejük van, de azért ez néha igenis bosszantó tud lenni. Dél körül beértünk Porto Marin-ba, ami egy nagyon hangulatos kis városka, a főtéren bámészkodtunk, majd egy parkba rendesen megebédeltünk, majd kis ejtőzés után fojtattuk a sétánkat. Ma valahogy nagyon fáradt voltam, szinte kimerültség határán voltam, lehet, hogy ez azért van, mert több mint 40 napja nem tartottam pihenőt? Lehet. Lassan haladtunk, Jeremy előre is ment, de Kata velem marad, sőt még akkor is mikor felalítottam a sátrat, hogy meg tudjon száradni a napon, persze az is szempont volt, hogy elég durva vízhólyagjai voltak szegénynek és rendszeresen kezelni kellett. Természetesen minden szóba kerülő szálláshely tele volt, szinte az esélytelenek nyugalmával ballagtunk tovább. Egyik helyen végül szerencsénk volt, vagyis Katának, aki ott is maradt a szálláson, mert csak egy ágy volt és a lábával kényelmes és higiénikus helyen kellett tartózkodnia. Én és Jeremy átsétáltunk a másik faluba, ahol végül is nagy meglepetésünkre egy teljesen teli szálláson megkaptuk a mozgássérülteknek fent tartott kis szobát. Persze áthívtuk estéra a harmadik csapattagot, közösen az asztalunknál megvacsoráztunk, majd 21 óra magasságában le is feküdtünk aludni. Annyira fáradt voltam, hogy szerintem percek alatt beájultam, lehet, hogy ez a kimerültség meg fog maradni. A többiek is mondták napközben, hogy nagyon látszik rajtam a fáradtság, mindenesetre valamikor kéne legalább egy pihenőnapot tartani, mert ezt így hosszú távon nem lehet csinálni, mert az egészségemnek se tesz jót.