21-30
A változatosság kedvéért hajnál három órakor csörrentek meg az ébresztők, nagyon nehezen, de összekapartam magam. Ezeken a szállásokon nem kell azzal foglalkozni, hogy csendben legyél, ugyanis rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt. A hűtőszekrény fagyasztójából előhalásztuk a flakonokat, csomagoltuk pár szendvicset, majd leellenőriztük a zseblámpák állapotát, miután mindent rendben találtunk, kiléptünk az ajtón és megkezdünk a mai napot. Napfelkeltéig egy erdőn haladtunk keresztül egy apró ösvényen szépen libasorban, majd egy eléggé elhanyagolt töredezett aszfaltos mellékúton. Miután a látási viszonyok elfogathatóak lettek, feltűnt, hogy be van borulva az ég, ez azért nagyon érdekes számomra, mert mióta Spanyolországban vagyok egy árva felhőt se láttam. Sokat nevetgéltünk az úton, lehet ez a jókedv annak köszönhető, hogy a mai nap nem ment harminc fok fölé a hőmérséklet és árnyékban se kellett időzni. Szinte pihenés nélkül jutottunk el Carcaboso-ba koradélután, ekkor viszont már rendesen kisütött a nap és percek alatt érezhetően emelkedett a hőmérséklet. Minket ez már nem zavart, a helyi zarándokszállás légkondicionált volt és szimpla ágyak voltak mindenfelé, kész kánaán. A helyi bolt is tele volt minden finomsággal, mindössze a szieszta végét kellett kivárni és máris mindent be tudtunk szerezni a közösen elkészítendő vacsorához. Arek este előkerült, elmesélte az elmúlt pár nap eseményeit, hogy tett egy kis kitérőt pár napja, meg hogy nem tervez Salamanca után a via la Plata-n maradni. Ezzel persze semmi gond sincsen, pláne hogy mikor elmeséltük neki, hogy mi ezentúl hajnali indulás mellett döntöttünk, amit ő amúgy is utál, szinte adott volt a dolog, hogy nem megyünk már együtt. Sok érdekes történetünk volt az elmúlt hónapban, ezeket elmeséltük a spanyoloknak is, kellemes kis nevetgélős este volt, mondhatni, hogy a végén egy búcsúval zártuk le, de persze ki tudja mit hoz a jövő.
Tegnaphoz hasonlóan ma is három után indultunk meg, nagyjából az egész utam felénél járok és ez elég vegyes érzelmeket hozott elő belőlem, egyrészről örülök neki, hogy már csak a fele van hátra, mert bizony rengeteg erőfeszítésbe tellett eljutni idáig, viszont valahol meg sajnálom is, mert új tapasztalás és határaim feszegetése mindenképpen pozitív dolog. Kicsit lemaradtam és a sötétben sokat gondolkoztam, teljesen megbíztam az előttem haladó spanyolokban, egyrészről mert van könyvűk, kaptak egy kézzel rajzolt térképet is és amúgy is nagyon talpraesett emberkék. A mai nap nagy részben kopár tájon vonultunk keresztül, de a messzeségben már látszódtak a hegységek. Az időjárás is kedvező volt, a tegnaphoz hasonlóan ma is kissé borús volt az ég felettünk, igaz nem túl sokáig, mindenesetre ez nagyon kellemes sebességet biztosított nekünk egy ideig. Az utolsó kilométerek megint nehézre sikerültek, mert megint hét ágra sütött a nap, sőt talán még melegrekord is megnőtt, ezt onnan tudom, hogy hazulról is szivárgott némi információ, hogy hőségriadó van egész Európában. Amint beértünk a hegyek közé a városkában Ojer a baszk srác eldöntötte, barátnője pedig egyetértően bólogatott, hogy ők bizony nem bírják ezt tovább és Salamanca-ból haza mennek és majd ősszel fejezik be a Via la Plata-t. A végén teljesen egyedül fogok maradni, bár már több nap volt, hogy egyedül mentem, de ha ez így folytatódik, hogy mindenki feladja, tényleg egyedül megyek be Santiago-ba. A donativo-s szállást megtaláltuk, de kiderült, hogy érdeklődés hiányában tavaly véglegesen bezárt, ezért egy drágább szállásra mentünk, mivel más opció nem igen akadt, ennek is meg kellett találni a tulaját a városkában, mivel szintén zárva volt az épület. A tulaj nagyon furcsállta, hogy ilyenkor sétálunk, nem gondolta, hogy vannak ennyire beteg emberek, ennek persze hangot is adott viccesen, hogy szerinte mi nem vagyunk normálisak. Közben megkereste a kulcsot, gyorsan kinyitott mindent és megmutatta az épületet, ami nagyon rendben volt, légkondicionált szobák és minden, amire csak szükségünk lehet. Késő délután Arek is beesett, igaz tovább akart menni, de a jó társaságnak nem tudott ellenállni. Boltból beszereztünk minden hozzávalót az újabb közös vacsorához, elpusztítottunk mindent, majd nagyon gyorsan lefeküdt mindenki.
Ritka nagyot aludtunk a hűvös szobában, nem is indultunk nagyon el hat óra előtt. A kis csapat Nagy lendülettel indult meg, a változatosság kedvéért Arek is velünk jött, szóval teljes volt a helyi zarándok különítmény. A környék csodaszép volt, kicsit felfelé haladtunk majd egy hosszú zöld völgyben haladtunk, nagyon kellett már ez a változatosság az eddigi végtelen pusztaságok után. A következő városkában ettünk Churro-t, ami igazából tök olyan, mint nálunk a lángos, csak itt apró rudacska formája van, illetve mindenféle ízesítés nélkül árulják, de állítólag úgy finom, ha csokoládéba mártják. Magam részéről nem szeretem a csokoládét, ezért kihagytam ezt a gasztronómiai kísérletet. A várost elhagyva erdei úton haladtunk, szerencsére jó pár fokkal kevesebb volt, mint eddig, ezért nem esett nehezünkre a séta. Élveztük a friss levegőt és az árnyékos ösvényt. Miután persze elhagytuk a völgyet ismételten egy hatalmas végeláthatatlan pusztaság következett, ami csöppet letörte a hangulatunkat, de hát ha erre visz az út, akkor erre megyünk. A vizünk pont elég volt addig a pontig, ameddig a mai napot terveztük, ez pedig Fuenterroble nevű falú, ahol hallottuk, hogy egy nagyon kellemes szállás található. Legnagyobb meglepetésünkre egy csomó ember volt rajtunk kívül, azt nem tudom honnan és mikor jöttek, mert eddig nem találkoztunk senkivel, de mind egy is, most itt vannak és végre mondhatni rendes zarándokszállás hangulatom van. Mindenfelé bakancsok, túrabotok és rengeteg száradó ruhanemű lógott minden olyan helyen, amely egy picit is alkalmas erre. Voltak Európa minden szegletéből emberek, sőt rengeteg kerékpáros is, Arek találkozott egy Lengyel csapattal én pedig összefutottam Gáborral, akinek ez az első camino-ja, lehet ezért, de nagyon fájt a lába, bicegett is vele rendesen. A kedvünkért még a bolt kinyitott, így mindenféle finomságot össze tudtunk vásárolni. Este nagy történetmesélések voltak a szállás különböző részein, ugyanis ez nem egy összefüggő épület volt, hanem sok apró szoba és beugró egy nagy kertben, sőt volt még egy rész, ahol indián sátor volt felállítva. A spanyol pár akikkel az elmúlt pár napban sétáltam, holnap nagyon korán akar indulni és el szeretnének menni egészen Salamanca-ig, ahol befejezik a sétát, ezért vacsora után egy közös fotót követően elbúcsúztam tőlük. Részemről nem akarnék kettőkor kelni és ötven valahány kilométert menni, ennyire azért nem sietek, Salamanca megvár akkor is, ha egy nappal később érek be.
Hajnalban szinte mindenki lelépett, mert mire felébredtünk már egy árva lélek nem volt a szálláson. Az út hosszú kilométereken keresztül nagyjából egy öt fokos emelkedőn haladtunk, nem volt nagy kihívás, a nap is nagyon hangulatos fénnyel árasztotta el a sárgás száraz növényzetet. Visszacseréltem a bakancsomat az újra, úgy voltam vele, hogy a régiben így is már benne van közel három-ezer, nem akarom teljesen leamortizálni. Az új bakancs kezdetben megint kényelmetlen volt, de délutánra teljesen hozzászoktam én is meg a lábam is. Mai nap is hasonló volt a korábbiakhoz, ez azt jelentette, hogy nem volt semmi falú, vagy víz újratöltési lehetőség, amíg el nem értük a szállást. Menetközben találtunk egy elágazást, ami szerint van egy hosszabb és egy rövidebb út és ezen utak két különböző városkába mennek, majd picivel később érnek össze megint. Elég sok, valószínűleg zarándokok által festett nyíl jelezte a hosszabb utat, hogy arra érdemes menni mindenképpen, de mi valamiért, vagy csak azért is a másikat választottuk, úgy gondoltuk az jobb lesz. Ennek az lett az eredménye, hogy bár kettő óra felé beestünk a szállásra, de rajtunk kívül nem volt ott senki, szóval mindenki más a másik útvonalon mehetett és nagy eséllyel a másik településen állt meg. A szállás nem volt nagy, mindössze három emeletes ágy volt benne, de annyira meleg volt, hőmérő szerint negyvennégy fok, hogy teljes egyetértésben lemondtunk a további sétálásról. Délutáni szunyókálás nagyon jól esett, este egy nagy adag vegyes zöldség-salátát készítettünk, szerencsére Arek is vegetáriánus, így sosincs nagy vita a menüvel kapcsolatban. Este rutinszerűen megírtam a naplóm ma bejegyzését, majd a regényem fejlesztésével is volt időm foglalkozni.
Mivel ma nem nagy a kitűzött táv, ezért szépen kényelmesen vettük fel a tegnap falnak támasztott vonalat. Egy egész órát se sétáltunk amikor egy domb tetejéről a felkelő nap fényében megláttuk Salmanca-t, ahogy a nagy sárga puszta közepéből feltűnik. Tudtuk, hogy messze van még, de ilyenkor olyan csalóka, úgy néz ki mintha egy óra alatt oda lehetne érni, de persze még legalább három. Dél előtt már a nagy keresztnél voltunk a város határában, ami fontos történelmi pont, ugyanis itt volt egy nagy csata 1811 júliusában ahol a Spanyol és Portugál mellett Angol és Francia hadsereg is részt vett. Lassan tovább indultunk és egy laza fél óra múlva már a forgalmas város utcáin haladtunk egészen az óvárosi részig, itt persze ámultunk és bámultunk, mert mindenfelé hatalmas díszes épületek, templomok és a nagy katedrális. Megkerestük a zarándokszállást, betettem a táskámat, majd Arek-et elkísértem a buszpályaudvarra, ugyanis itt véglegesen elválnak utjaink, mivel ő ma Zamora-ba alszik, utána felsétál Astorga irányába. Én még nem döntöttem el, hogy merre megyek, majd akkor fogom, ha az elágazáshoz érek. Buen camino köszönés és nagy ölelés után felszállt a buszra én meg elindultam vissza a város másik végébe a szállásra. Menetközben rengeteg képet készítettem, voltam vásárolni meg miután találtam ingyen wifi-t kicsit neteztem meg persze posztoltam. A szálláson egyedül voltam, de az önkéntes nagyon aranyos volt, bezárta az épületet és estefelé a város nevezetességeit is körbemutatta. Este hatalmas meglepetés ért, hirtelen eleredt az eső, igaz egy kis zivatar volt, szakadt pár percig aztán elállt, mindenesetre kicsit felfrissítette a levegőt. Holnap egyedül vágok neki az útnak, de reményem szerint csak vannak olyanok is akik innen indulnak, mindegy ezen kár agyalni, holnap minden kiderül…vagy beborul?
Reggel hét órakor indultam meg a városból kifelé, vagyis csak indultam volna meg, ugyanis nem volt egyszerű a jelek megtalálása, a város még éppen ébredezett, elvétve találkoztam pár járókelővel, akiktől útbaigazítást kértem. Igazából szinte egyenes volt az út, de jelek hiányában nem tudhattam biztosan. Egy nagy körforgalomban megláttam a táblát, hogy Zamora merre van, gondoltam nem nagyon lövők mellé, ha az arra tartó főút mellett haladok, ez pár perc múlva ki is derült, hogy okos ötlet volt, ugyan is találtam egy kissé kopott sárga nyilat. Jó három órán át sétáltam különböző ipari létesítmények mellett, de érintettem két kisebb falut is, majd a másodikban feltöltöttem minden palackomat, ugyanis a tájékoztató tábla alapján a következő huszonhárom kilométer alatt semmi sincs, a gond ezzel mindössze az, hogy tizenegy óra van és csak most kezdődik az igazi hőség. Nagy dilemmában voltam, itt nincs szállás, meg amúgy is korán van, sziesztázni meg nincs értelme, elmegy vele a nap meg hat óráig nem hűl a levegő, ha meg elindulok akkor az rettenetesen durva lesz. Kicsit vacilláltam, majd aki mer, az nyer alapon ráléptem a földes útra. Nagyjából egy óra múlva az autópálya alá értem, ahogy egy furcsa tábla köszöntött, rövidebb út balra víz nélkül, jobbra kicsit hosszabb, de vízzel. Ekkor még tele volt szinte minden flakonom, így balra fordultam, majd kiderül jó döntés volt-e. Nyílegyenes autópálya melletti földes szervizúton ballagtam hosszú órákon át a gatyarohasztó melegben, szerencsére elég sűrűn volt afféle átjáró az út alatt, ahova behúzódhattam a nap elöl, amikor már elviselhetetlennek ítéltem. Lassan haladtam, a vége felé már negyed óránként hűsöltem, de végül hat óra magasságában letértem az út mellől és egy kis faluban találtam egy albergue-t, ami már napközben is hirdette magát. Aranyos kis épület egy kedves öregasszony a tulaj, persze semmi közös nyelven nem beszéltünk, de nem is volt rá szükség, láthatólag nem az első eset, hogy külföldi zarándok jár itt. Külön szobát kaptam, van wifi és persze teljesen egyedül vagyok ismét. Este filmet néztem a telefonon, majd a világ aktuális nagy dolgait is áttekintettem. Nehéz nap volt, lehet a holnapi még nehezebb lesz, emiatt gyorsan igyekeztem elaludni, hogy rendesen kipihenve nézzek a holnapi nap megpróbáltatásai elé.
Napfelkelte előtt már kiértem a falucskából és egy vasút vonaltól nem messze lépdeltem a szokott irányba. A legnagyobb meglepetésre négy spanyol túratáskás emberkével találkoztam, afféle „turigrino” fajtából, mivel egyiken se volt tíz literesnél nagyobb táska, gondolom csak egy-két napot sétálnak, mindenesetre becsülendő, hogy ilyen időben és épp ezen a helyen teszik ezt. Az ilyenkor szokásos Buen Camino-s köszöntés után lehagytam őket, majd percek múlva már visszanézve se láttam őket. Kilenc körül reggeliztem egy nagy fehér sziklán, majd továbbindulva felértem egy kis dombra, ahonnan csodálatos volt a kilátás a végtelen búzamezőre, ami közepén persze ott volt végig a jelölt út. Nagy sóhaj, felnéztem a napra, átpergett pár dolog az agyamon, újabb nagy sóhaj, majd megindultam. Tizennégy kilométeren át a búzán kívül semmi nem látszott, ez elég nagy baj volt, ugyanis ez a növény nem sok árnyékot képes adni a szerencsétlen itt bóklászó zarándoknak. Nem volt annyira érdekes a táj, hogy sokat időzzek, ezért jól megtoltam és nagyjából öt kilométeres átlaggal kora délutánra beestem Zamora-ba. Átkeltem a folyó felett a hídon, közben gyönyörködtem az szemben lévő épületekben, amik szinte a folyó fölé nyúlnak egy vonalban. Kis keresgélés után megleltem a helyi szállást is, beléptem és az előtérben egy rakás túrabot és bakancs fogadott. Az épület mega nem új, sőt nagyon is régi, de viszont fel van teljesen újítva, bár sok helyen meghagyták az eredeti falakat, szóval keverednek a korok. Négy nagy szint, lent van a konyha és a mosókonyha, felette két szinten a szállások, külön szobák és ezek mindegyike négyfős és legfelül a bejárat és a recepció. Voltak mindenféle népek, összesen tizenegy zarándokot számoltam, de hogy ők mikor sétáltak, arra nem jöttem rá, hogyhogy nem találkoztam velük eddig. Volt pár furcsa fazon is, az egyik tusolás közben mindenképpen rám akart nyitni, dörömbölt, kiabált, nem értettem mi nem várhat pár percet. Elegem lett és kinyitottam a kabin ajtaját, ö meg elmutogatta, hogy a tusfürdőjét keresi. Mondtam, hogy itt bizony nincs, ezután lépet kettőt balra és a másik zuhanyozó emberke ajtaját kezdte verni. Ezen érthetetlen események és mosás után felkerekedtem és jól megnéztem magamnak a várost meg a várat, valamint kértem egy jó térképet a környékről a turista irodában. A pecsétjeim is szépen gyűltek, két hely maradt a credencialban, de már beszereztem egy újat, ami majd az elágazás urántól lesz hasznosítva. Holnap valószínűleg elérem azt a pontot ahol el kell végre döntenem, hogy folyatatom az utat észak felé tovább Astorga-ig, vagy nyugat fel fordulok és felfedezem a Camino Sanabres által tartogatott kihívásokat.
Ébredés hat óra húsz perckor, gyors összepakolás, majd irány a lenti szintre a konyhába, ahol rendesen előkészített reggeli fogadta az ébredőket. Tegnap este kibeszéltük az ezt a térséget érintő szélsőséges időjárási körülményeket és az ezzel járó problémákat, ezért az emberek nagy része már elindult jóval korábban, mert igyekszik mindenki még dél előtt elérni a következő szállást. Pirkadat előtt már én is a városból tartottam kifelé, kicsit hasonlított is a helyzet Salamanca-hoz, ugyanis itt se voltak egyértelmű jelzések. A várost elhagyva egy autóút mellett kellett haladni, majd jött egy olyan szakasz, ahol rendesen össze-vissza voltak a jelek, sőt még a hivatalos jelzések is, ha éppen találtam egyet az is rossz irányba mutatott. Valószínűleg más is eltévedt itt, mert sok lábnyomot találtam, amik szintén minden irányba haladtak. Szerintem jó öt kilométert kerülhettem, mire meglett a rendes követhető ösvény, ami elvitt egy autópálya irányába, azon átkelve egy újabb véget nem érő pusztaság következett, de ezen már nem is nagyon lepődtem meg. Valahogy a hőség sem zavart már annyira, persze folyt rólam a víz egész nap, de ennyi nap után úgy éreztem kezdek hozzászokni. A ma szállásom egy apró kis faluban volt, donativo-nak volt hirdetve, de öt eurót kértek el érte, ezzel nem is volt gond, azzal már igen, hogy nem volt semmi bolt a környéken, csupán csak egy kocsma, de az rettenetesen ellenszenves helyi lakosokkal volt tele. Nem foglalkoztam velük sokat, gondoltam pihenéssel töltöm akkor a nap végét, visszaballagás közben elhatároztam, hogy majd akkor fogom meghozni a döntést, amikor az útelágazáshoz érek, addig kár ezen rágódni.
A nap még nem kelt fel, amikor elértem az elágazáshoz, megálltam és picit leültem gondolkodni. Pár hete még biztos voltam benne, hogy Astorga felé megyek és a könnyebb utat választom, de mostanra úgy vélem hozzá edződtem az itteni körülményekhez és így lesz teljes az élmény. Minél nehezebb valami, minél több kihívás van benne, annál büszkébb leszek magamra, hogy végigcsináltam. Nem szokásom meghátrálni, ezért most se fogok, átpörgettem sok mindent pro és kontra, aztán határozottan nyugat felé fordultam Ourense irányában. Korábban hallottam, hogy ezt a szakaszt a Via la Plata-n sétálok csupán harminc-negyven százaléka válassza, de csodálatosan szép útvonal, hiba lenne kihagyni. Az első pár óra elég könnyűnek bizonyult, lankás dombok és erdők, majd egy hosszú híd után letértem élesen balra és a tó mellett egy sziklás oldalfalon kellett keresztül mászni. A szűk ösvényen sok növény volt, pár karcolást is sikerült összeszedni, ezek csak azért volt kellemetlen mert nap égette felületeken még érzékenyebb a bőr, persze ez pillanatra nem szegte kedvem, valahogy új lelkesedéssel indultam meg, lehet azért mert ez egy relatíve új útvonal, mindenesetre teljesen másmilyen volt a hangulatom. Élelmiszerrel nem álltam túl jól, mivel tegnap nem volt semmiféle töltőállomás, így ma két napos kenyeret ettem magában, ami nem is volt olyan rossz, ha belegondolunk, például sokkal jobb, mint a három vagy négy napos kenyér. Szerpentines autóútvonalat keresztezett sokszor a jelzett ösvény, de kitartóan egy irányba haladhatott mindenki, aki itt sétált. Na de hol van az a mindenki? Sehol. Nap végén dobtam egy hátast amikor Tábara-ba beérve ráleltem a szállásra, ahol már legalább egy tucat zarándok fogadott, volt köztük mindenféle nemzetiségű, sőt még Gáborral is itt volt, akivel pár napja találkoztam. A szállást vezető fickó egy nagyon kedves ember, mindenkinek kimosta a ruháit, majd nagy vacsorafőzésbe kezdett, amit közösen egy hatalmas kerekasztalnál fogyasztottuk el, sőt utána még pálinkát is kaptunk. A hangulat fantasztikus volt, igazi családias zarándokos, mindenki mindenkivel minden nyelven beszélgetett, keresztbe tolmácsoltak és mutogattak, ahogy ezt megtapasztalhattuk egy ilyen jelegű helyen. Magam részéről ezeket a szállásokat csípem a legjobban. Négy kör pálinka után nagy boldogan sóhajtottam és konstatáltam, hogy igenis jó ötlet volt, hogy erre fordultam.
Reggel hat órakor zenés ébresztőre keltünk, majd a sok finomsággal megterített asztal mellett törülgettük a csipás szemünket. Teleettük magunkat, majd hét óra felé elindultunk Gáborral, akinek bár eléggé fáj a térde, de ennek ellenére egészen jól tudott haladni. Felajánlottam neki a túrabotokat, nekem úgyis csak védelmi szerepet töltött be kutyák ellen, de itt nem volt még rá szükségem. Legalábbis ekkor úgy gondoltam, de délelőtt volt egy kisebb falka, ami bepróbálkozott, de nem volt semmi komoly, határozottan lehagytuk őket, azok meg úgy gondolták zaklatnak inkább másokat. Persze napközben megint nem láttunk senkit se, nem tudom hova tűnhetnek el az emberek mindig. Ezt már megszoktam, viszont azt még nem, hogy már egészen kellemes errefelé az időjárás, szinte egész nap lehet haladni. Dombra fel, majd le, utána ugyanez egy kisebb hegyre. Kora délután megpihentünk egy folyóparton, ahol a környék apraja-nagyja töltötte a jól megérdemelt hétvégét. Pár óra séta után beértünk egy kis falúba, ahol öregek mutogatták, hogy merre van az albergue, igazából nem akartunk itt megszállni, de annyira kedvesen tessékeltek minket, hogy végül is elmentünk az épületig. A nagy meglepetés, hogy ez egy önkiszolgáló szállás, van hat szimpla ágy és korrekt fürdőszoba meg egy szép pecsét is, de senki, aki felügyelne minket, igazából nincs is rá szükség, nem olyan fajta népek vagyunk mi. Berendezkedtünk, megvacsoráztunk és naplót írtunk. A lenyugvó nap sugarainál még leugrottam kicsit edzeni is, egész jó kis napot tudtam magam mögött.