51-60

2016.10.02 18:31

A reggel elég hűvösen indult, de a kemény hegymenet miatt nem fáztunk egy csöppet se. Azt tudni kell, hogy Pireneusokon kissé el vannak tolódva az évszakok és ez a június eleje még tavasz közepének számit. A helyiek elmondása szerint a legideálisabb időpont az szeptember eleje és közepe, akkor a hóhatár is fentebb van és az idő se ennyire hűsös. Az egyik közeli magaslat környékén találtunk egy nagyon jóféle refugio-t, vagyis menedékházat, ami tökéletes lenne éjszakára, de még csak délelőtt van, így mentünk is tovább. Ezután tovább is felfelé mentünk az első magas csúcsig, ami már kétezer méter feletti, itt is volt egy épület, de ez már lényegesen lelakottabb volt. Az út ezután rendesen életveszélyes lett, mert egy keskeny párkányon haladtunk, balra sziklafal, jobbra mély szakadék. Ezt még fokozta, hogy volt pár tehén ezen az ösvényen, amiket nem tudtunk kikerülni, ezért lépésben kellett haladni, nagyon vicces szitu volt, a bocik féltek és próbáltak elölünk menni, de nem nagyon tudtak hova, vesztettünk is jó egy órát, mire elértünk egy olyan helyre, ahol volt elég hely kikerülni őket. Később vízesések mellett és hegyi patakokon kellett keresztül egyensúlyozni a köveken úgy, hogy egy rossz lépés és leeshettünk volna. Semmi kapaszkodó vagy kiépített dolog nem volt, ez már vad vidék, ide mindenki saját felelősségére jön, igazából tudtuk ezt, de ténylegesen megtapasztalni az teljesen más érzés volt. Félelmet nem éreztünk, bíztunk magunkban és persze egymásban. A nehéz táskával egyensúlyozgatás kicsit nehezítette a dolgokat, de épp ettől volt izgalmas. Az egyik pihenő alatt észrevettem, hogy mindkét sarkamról lejött a bőr, annyira izzadt a lábam, hogy megpuhult és elkezdett leválni. Fárasztó nap volt, nagyon sokat mentünk ma, de addig kellett haladni, amíg nem találunk alkalmas helyet, ahol legalább a sátrakat fel lehet állítani. Sötétedés előtt elértünk egy dombot, ahol egy út is volt és kiépített szálláshely, de majdnem húsz eurót kértek volna, ezért némi elemózsiát magunkhoz véve inkább felcsaptuk a sátrat nem messze onnan. Csodálatos kilátásunk volt minden irányba, sőt még a naplementét is megcsodálhattuk, viszont közben megállapítottuk, hogy ennyit nem kéne menni a nagy szintkülönbségek miatt, mert nagyon elfáradunk nap végére. Hamar elaludtunk.

2016.10.02 18:31

Éjszaka folyamán rettenetesen fáztunk, minden létező ruhát magamra vettem, de még ez sem bizonyult elégnek. Érdekes módon a sátrak teljesen szárazak voltak, valószínűleg azért, mert nem volt semmilyen víz a közelben. A sarkam rondább lett reggelre, ezért leragasztottam és úgy vettem fel a bakancsomat, valószínűleg a nap folyamán párszor újból kell ragasztani. A szálláson megittunk egy forró teát, hogy átmelegedjünk, majd elindultunk egy Py nevű kisváros felé, amiről a tulaj mesélt. Hamar leértünk a könnyű erdei utakon, dél körül már a városban egy padon fogyasztottuk az ebédet. Pihenni is akartunk, de kezdett csöpögni az eső és annyira borús volt az ég, hogy jó ideig esni fog, ezért inkább felöltözve továbbálltunk. A várost elhagyva egy újabb hegymenet következett, körülbelül egy kilométert kellett felfelé mászni három kilométer alatt. Piszkosul kemény volt. A kövek csúsztak, kézzel is kellett kapaszkodni sok esetben, teljesen sárosak és vizesek lettünk mire elértük a csúcsot. Fent viszont egy álomszép tó várt minket, szinte kérte, hogy üljünk le és pihenjünk. Az idő is pár percig napsütéses lett, de éppen csak annyira, hogy megettük az ebédünket. Egy kis hágón átkelve a hegy másik oldalán kezdtünk ereszkedni. Mantet egy picike falucska a hegy oldalában, mindössze húsz házikóból áll és két szálláshelyből, amit mindenképpen igénybe kellett vennünk, mert esőben semmiféleképpen nem terveztünk sátrazni. Természetesen az olcsóbb szállást választottuk, afféle farm volt sok féle állattal, volt itt kutya, macska, tyúkok, jó pár kecske is. A szálláshely maga egy nagy kör épületben volt, amely alatt istálló és persze sok-sok ló. Rajtunk kívül ma sem volt senki más, aki itt szállt volna meg, de ez már nem is meglepő. A mai táv nem volt sok, ezért holnapra megint egy hosszabb szakaszt tervezünk.

2016.10.02 18:32

A helyi kakas ébresztett minket, kinézve az ablakon láttuk, hogy masszív köd van és valószínűleg elég hideg is, ezt fél órával később meg is tapasztaltuk. A kis falúból kiérve egy kis föld utat követtünk, de egy folyó állta az utunkat, volt egy betonozott rész az átkeléshez, de ezen is legalább tíz centiméter magasan folyt át a folyó, biztosan áradás következtében. Nem volt más megoldás és hidat nem láttunk, levettük hát a bakancsunkat és mezítlábasan lépdeltünk át a közel öt fokos folyón. Nagyon hideg volt, de a vérkeringésünknek biztosan jól esett. A sarkam is ramaty, úgyhogy átvettem a kis lyukas futócipőmet, annak már úgyis mindegy, mentem már máskor is vizes cipőben. Az növényzet nagyon magas volt, legalább a térdünkig ért, így mindenképpen vizes lenne a lábam, de így legalább megkímélem a bakancsomat. Ahogyan haladtunk feljebb a hegyen egyre sűrűbb lett a köd, gyakorlatilag pár méter volt a látóhatár, ez igen megnehezítette a tájékozódást és a jelek követését. Saccra tíz kilométert mehettünk, amikor egy kis völgyben egy házikót pillantottunk meg, melyből füst távozott a kéménye tetején, szóval biztosan van otthon valaki. Kiderült, hogy ez is egy efféle menedékház, de itt van személyzet és konyha is. Rendeltünk két nagy adag rántottát mindenfélével, lehet, hogy a nélkülözés miatt éreztük azt, hogy ez a legfinomabb dolog, vagy tényleg nagyon ügyesek voltak a szakácsok. Jóllakottan tovább álltunk és szerencsére mire kiértünk a völgyből a köd is teljesen felszállt. Itt egy újabb kis tavat kerültünk meg, majd egy dombon megpihentünk. Az öröm nem tartott sokáig, mert megint lefelé kellett mászni vissza arra a magasságra, ahol még mindig köd volt, úgy látszik ez egy ilyen hideg és ködös nap. Tíz foknál nem volt melegebb, de úgy tűnik ez ilyen magasságban átlagosnak mondható az év ezen szakaszán. Látni nem láttunk, de hallottuk, hogy egy sebes folyó mellett haladtunk, ami nagyon nagy ívben kanyarodik mindenfelé, valószínűleg rövidebb lett volna az út, ha van valahol egy híd. Végül egy aszfaltos úton találtuk magunkat, ami egy Planés nevű falucskába vezetett minket. A köd lassacskán feloszlott és megpillantottunk egy nagyon modern épületet, amin a Gite d'etape felirat díszelgett. A tulaj egy öreg amerikai fickó, aki besokallt hazájától és ide költözött pár éve és megépítette ezt a szállást és speciális vegetáriánus ételeket készít és árul mindenkinek, azóta ezzel foglalkozik. Vacsoránk, szállásunk és vizes ruháink szárítása meg lett oldva. Több idősebb francia túrázó is ezen a helyen vendégeskedett, bár mindegyikük csak pár napot sétál a hegyekben, ritka, aki ilyen hosszabb utakat bevállal.

2016.10.05 13:36

Az éjszaka folyamán felköltöztünk a napaliba, mert rettenetesen horkoltak a nagyszobába, valamint korábban akartunk indulni ma reggel, mert a tervezetnél lényegesen lassabban haladunk. Időnk sajnos véges, mert Valentinnak munka ügyben záros időn belül távoznia kell, úgyhogy haladni kéne. Fél hét előtt már meg is reggeliztünk és menetkészen álltunk. Még a hajnali fényekben és vizes fűben szedtem a lábamat a lyukas cipőmben, keresgélve a GR jelzéseket. Furcsa volt, de nem azt találtuk meg, hanem egy kagylót és hivatalos caminos táblát, amit éppen kerettesztünk, picit elgondolkodtunk, hogy melyik úton is folytassuk ezt a nem mindennapi kalandot, de végül maradtunk az eredeti tervnél. A nap folyamán több használatlan sífelvonó mellett vitt az utunk, meglátogattunk egy kisvárost és egy újabb magas hegyet másztunk meg, majd a csúcsról induló folyót követtük szinte egész délután. Többször keresztezte az utunkat, emiatt sokszor kényszerültünk különféle akrobata mutatványokra, mivel hidak híján a köveken kellett egyensúlyozni. Pár angol fiatalba botlottunk a hegyen, akik Andorra irányából jöttek és ellenkező irányba tartanak, cseréltünk is pár hasznos infót. Carlit a hegy neve, amire felmásztunk délután, ez jóval kétezer méter feletti, ezért szeles és piszok hideg is volt. Van egy hatalmas tó itt, egy nagy gát, éttermek és szállodák, afféle turista hely, de természetesen akadt pár vándor is, akik napok óta a környéken mászkál. A gát tetején át lehetett kelni a tó másik oldalára, ahol további szállodák voltak, viszont a kilátás sokkal pazarabb. Kaptunk egy tippet egy közeli menedék házról, de nem bizonyult túl tisztának és pár órát kellett volna sétálni oda és vissza, úgyhogy maradtunk egy étterem mögötti kis barakkszerű épületnél. Egyedül voltunk megint. Befűtöttünk és alaposan rápihentünk a holnapi napra, mert a turista központba megtudtuk, hogyha a GR10-et folytatjuk, akkor holnap hóhatár fölé fogunk menni és az egyik legveszélyesebb hágón kell átkelni. Slusszpoén, hogy a meteorológiai előrejelzés szerint viharos szél és havazás várható a térségben.

2016.10.05 14:00

A szállásunk nagyon finom meleg volt egész éjszaka, mindenünk tiszta és száraz lett, de ez sajnos nem volt elmondható a kinti körülményekről, az nedves, sáros és nagyon hideg. Ami viszont motivált minket az a felfedezés varázsa és a tudat, hogy ilyen tájba nem sok ember vág neki a hágónak. Alapból is kétezer méteren vagyunk és innentől csak felfelé vezet az út, ahol hamarosan az örök hó szintjére érkezünk. Bő egy óra alatt a völgy emelkedni kezdett és körülöttünk már kisebb-nagyon hófoltok jelentek meg. Ekkor persze nem tudtuk, hogy mi vár ránk, ha tudtuk volna, talán el sem indulunk. Havas sziklák és jeges patakok tarkították a völgyet, körülöttünk hatalmas hófedte hegyek tornyosultak. A talaj nagyon sáros volt, nagyon sokszor szinte bokáig merültünk, de ahogy haladtunk egyre előrébb egyre keményebb lett a talaj, a végén már fagyott volt. A hágó előtt ki kellett mászni a völgyből egy gleccseren keresztül, ami egyáltalán nem volt veszélytelen, botunkat mélyen beleszúrtuk és azokban kapaszkodva haladunk méterről méterre. Bakancsain sarkát is erősen kellett belevágni a hóba, mert ha megcsúszunk és akkor nincs ami megállíthat és meg sem állunk a völgy aljáig. A csúszással még nem is lenne nagy gond, de sok helyen éles sziklákat és üregeket láttunk valamint az a tény, hogy egyre meredekebb volt a gleccser, arra késztetett minket, hogy maximálisan tegyünk meg mindent az elkerülése érdekében. Az idő múlását nem figyeltük, csak azt éreztük, hogy egyre erősödik a szél és kezd nagyon hideg lenni. Egy csúcson átérve azt hittük, hogy ez volt hágó, de hamar észrevettük, hogy ez bizony csak az oda vezető ösvény volt és egy hegyi kis menedékház táblái szerint még legalább kétszáz méter a csúcs. A menedékház nem volt éppen komfortos, konkrétan egy kőbunker, amiben nincs semmi, de legalább nem esik ránk a jégeső, ami a megérkezésünk után kezdett szakadni. Vártunk egy keveset, de nem akart enyhülni, sőt a hegy felől bajjósló sűrű köd is ereszkedni kezdett. Összenéztünk, majd felfújtuk a pofánkat és megindultunk a hágó felé. Az itteni gleccserek különlegessége az volt, hogy alattuk sok esetben folyó volt, amit persze nem láthattunk a hó miatt, ezért mintha aknát kerestünk volna, lépésenként leszúrtuk a botokat és ha stabilnak bizonyult, akkor odaléptünk, ha nem, akkor egy kis kerülővel haladtunk tovább.  Nem lehetett tudni milyen mély üregek vannak, könnyen beeshettünk volna és akkor a szakadékok alja alított volna meg, szabályosan sok esetben életveszélyesnek ítéltem a helyzetet. Itt vagyunk, nem messze a céltól, visszafordulás nem opció. A szakadó jeges eső ráfagyott a szakállamra és a ponchómra, de a nagyobb gond a köd volt, ami miatt egyáltalán nem lehetett megtalálni a jelzéseket vagy egyáltalán tájékozódni. Viccesen afféle sarkkutatónak éreztem magam, annyira kilátástalan volt a helyzet. Volt egy pont, amikor egy szikla mellett álltunk, körben fehérség és elképzelésünk nem volt merre kéne menni, de egy pár hasonló táskás kalandor körvonalai megjelentek a ködben. Nagyon megörültünk nekik, megosztottunk sok tippet és tapasztalást egymással, majd a garantáltan jó irány felé követtük egymás lábnyomait. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor megláttuk kirajzolódni a hegyek tetejét és a hágót, valamint a csúcsot jelző köveket. Tengerszint felett majdnem két és fél kilométerrel még sosem voltam, valószínűleg így érezhették magukat a Himalája megmászói is először, vagyis bizonyára hasonlóan. Na jó, lehet, hogy ez eltörpül az a teljesítmény mellett, de nekem nagyon is jóleső érzés volt és szerettem volna kicsit magasztalni a dolgot, a sok kellemetlenség miatt. Gondolok itt a beázott bakancsra a hidegre, ködre és a viharra, valamint arra, hogy túléltük. Hatalmas megkönnyebbülés volt, visszanéztem volna az eddigi útra, de sajnos semmi nem látszott belőle. Pár fotót azért készítettünk, majd elkezdtünk a hegye másik oldalán ereszkedni. Gondolom nem meglepő, hogy ez a rész se volt veszélytelen, mert meredek volt, hatalmas éles sziklákon kellett mászni, sőt néha ugrálni is. A nehéz táskákkal nem volt egyszerű mutatvány, de leküzdöttünk minden feladatot. Bármennyire is óvatosak voltunk, egyszer sikerült derékig becsúsznom két szikla közé és lehorzsolni a lábamat és eltörni mindkét botomat, el lehet képzelni milyen erőhatásoknak lehettek kitéve. Lejjebb ereszkedve egy újabb gleccsert értünk el, de nem volt annyira meredek, így a leggyorsabb megoldást választva seggen csúsztunk le az aljára, ezzel közel ötven métert megspóroltunk. A hóhatárt lehagyva egy újabb völgyben találtuk magunkat. A köd felszállt, így elénk tárultak a magas fenyvesek és patakok és tavak. Innen még jó két óra séta volt mire elértük a menedékházat, ahol az el nem múló eső elöl kicsit behúzódtunk és átmelegedtünk kandalló mellett. A városka nem volt messze, csak jóval alacsonyabban, deaz elemózsiánk fogyóban volt, ezért kisvártatva továbbálltunk. Pár izgalmas dolgot tartogatott a lefelé út is, gondolok itt csúszós kövekre, szűk kavicsos ösvényekre, szakadékokra, meleg forrásokra és párás melegre. Mire leértünk a településre, már egy szál pólóban izzadtunk, annyira meleg lett, de ennek is nagyon örültünk a fenti megpróbáltatások után. Az első gite-be beestünk, nem érdekelt az ára, sőt még vacsorára is befizettünk, úgy gondoltuk a mai nap után ezt maximálisan megérdemeljük.

2016.10.11 16:07

A tegnapi fárasztó napot kipihentünk rendesen, viszonylag későn keltünk és épp a reggelinket fogyasztottuk, amikor Valentinnak érkezett egy hívása, hogy munka miatt minél előbb vissza kéne térnie. Nagyon tetszett a hely, maradtunk is volna, de nem volt mit tenni, ha mennie kell, hát mennie kell. Egyedül biztosan nem folytatom az utat, mert felelőtlenség, ezért úgy határoztunk, hogy félbehagyjuk és jövőre innen folytatjuk. A kellő tapasztalat összejött, még funkcionálisabb felszereléssel és inkább a nyár végi vagy ősz eleji hónapokban térünk vissza. A fő utcára leérve első dolgunk volt a vonatpályaudvar meglátogatása, de sztrájk miatt zárva volt. Ugyan így jártunk a buszpályaudvaron is, kicsit kilátástalan lett a helyzet. A helyi iskolában megtudtuk, hogy a legközelebbi nagyváros több mint kétszáz kilométerre lévő Toulouse, de gyakorlatilag az egyetlen megoldás perpillanat az a stoppolás. Kértem egy papírt és ráírtuk a város nevét, majd kiálltunk az város szélére az út mellé, hátha felvesz miket valaki. Nagyjából egy óra múlva jöttek is a megmentőink egy anyuka és lánya személyében, akik pont oda tartottak, ahová mi is el szerettünk volna jutni. Délre a városban voltunk, kicsit körbenéztünk, majd a buszállomáson vettem egy jegyet Bayonne-ba. A busz délután négy órakor indult, de Valentin nem járt ilyen jól, neki csak másnap reggelre lett jegy, így kénytelen volt egy olcsóbb hotelben kibérelni egy szobát éjszakára. Elkísért a buszig, elbúcsúztunk, de még utoljára megbeszéltük, hogy jövőre ugyanitt. A buszon sokat agyaltam, végül arra jutottam, hogy visszatérek a kezdetekhez, vagyis sétálok picit Pamplona-ig, majd elérek valahogyan Leon-ba és onnan indulok meg északnak a San Salvador úton. Jó öt órás buszozás után elértem Bayonne-t, de a kisvasút ami St. Jean-ba vitt volna tovább, az se járt a sztrájk miatt és a legközelebbi lehetőség holnap reggel egy busz. Nem volt mit tenni, keresnem kellett egy szállást éjszakára, de csak nagyon drága megoldásokat találtam első körben, végül kaptam egy tippet, miszerint egy kocsma felett van pát kiadó szoba. Odamentem, összeismerkedtem egy német zarándok párral, akik ugyanazzal a busszal mennek holnap, valamint a nagyon jó fej kocsma tulajdonossal, aki a nem működő internet miatt meghívott pár felesre. A szoba nem volt éppen luxus kategória, de nekem tökéletesen megfelelt, pláne így négy-öt feles után. Felmentem, letusoltam és bedőltem az ágyikóba. Holnap, ha minden jól alakul visszatérek negyedszerre St. Jean pied de Port-ba.

2016.10.11 16:07

A busz a vonatállomástól indult reggel hét óra után a Pireneusok felé, nagy ívben került, sok mellék utat érintve, de a hegyek miatt érthető, emiatt legalább három óra volt az utazás. Rajtam kívül elég sok zarándok volt kénytelen ezzel a közlekedési eszközzel célba érni, a vonathiány miatt. Mindenki lelkes volt, hogy senkit nem zavart. Tíz óra is elmúlt mire meg tudtam indultam felfelé, nagyon kellett sietnem, mivel a szállásom le volt foglalva a magyar albergue-ben, az pedig még majdnem negyven kilométer. Nagy tempóban haladtam széles mosollyal az arcomon, csak úgy faltam a kilométereket, érthető módon a GR10 után nagyon könnyűnek tűnt a hegymenet. Élveztem minden egyes percet. Találkoztam egy magyar párral is, kicsit beszélgettünk, de hamar lehagytam őket, sőt gyakorlatilag a nap folyamán mindenkit. Pár óra alatt fent voltam a csúcson, ahol picit megpihentem, megszárítottam a lábam és megebédeltem, majd ugyanolyan lendülettel mentem is tovább. Három óra előtt megérkeztem Roncesvalles-be lecsúszva a sáros lejtőn. Nem is nagyon álltam meg, pontosan négyszer voltam már itt, de azért a híres kilométer táblánál elkészítettem a kötelező fotót ennek emléket állitva. A hegyről leérve elállt az erős szél és a nap is kisütött, kellemes tavaszi időjárásban sétáltam. Természetesen mindenki csak Roncesvalles-ig ment, nem is lepett meg, hogy teljesen egyedül bandukoltam délután. Elkapott pár kisebb zápor, de ettől eltekintve eseménytelen volt az út. Bizkarette-be beérve Corazón Puro albergue-be vágódtam be, ahol Barbara és István már tárt karokkal várt, sőt miután megtudták, hogy vegetáriánus vagyok, külön menüt készítettek nekem. Kellemes családias hangulat volt, sokat beszélgettünk velük és egy idős amerikai házaspárral, akik szintén itt szálltak meg éjszakára. Ők holnap kezdik az utat, de Pamplona felöl jöttek, így kellett nekik egy köztes szállás. A lenyugvó nap fényében még megcsodálhattunk egy dupla szivárványt, de sajnos nem tartott, sokáig mert hamar eleredt az eső, ami kitartott egész éjszaka. Nem bánom, remélem kiesi magát és holnap reggel verőfényes napsütésben indulhatok el.

2016.10.12 14:04

Kényelmesen, kipihenten keltem, közösen reggeliztünk a nappaliban, majd megkaptam Istvántól a kinyomtatott vonatjegyemet is, ami holnapra szól Leon-ba. Utólagosan is nagyon hálás vagyok nekik. Barabarával is beszélgettem jó kilenc óráig és tőle is kaptam egy kis ajándékot, egy nagyon szuper fabotot, ugyanis az még nagyon hiányzott a felszerelésből, mivel elpusztult mindkettő a Pireneusokban. Az éjszakai nagy esőzés miatt mindenhol sár volt és persze az időjárás se lett jobb, ugyanolyan borús és szeles idő volt, mint tegnap. Zubiri után találkoztam pár zarándokkal, akik szintén Pamplona-ba sétálnak, kicsit beszélgettem velük, de a rossz idő miatt gyorsabban akartam haladni, áztam már idén éppen eleget. Az út nagyon ismert volt, minden kanyar után pontosan tudtam, hogy mi következik, emiatt az út is gyorsabbnak tűnt és igazából az is volt, mert fél öt felé beértem az óvárosba. Első dolgom a CaminoTeca meglátogatása volt, ide mindig betérek, amikor erre járok, nagyon jóban vagyok Anitával és Istvánnal a bolt tulajdonosaival. Elbeszélgettünk hosszasan, sztoriztam nekik az elmúlt hetek történéseiről, de ideje volt szállást találnom, nehogy beteljenek a jobb helyek. A Jesus Maria albergue-be vágódtam be megint, ez egész jó áron van és szinte az óváros közepén helyezkedik el. Várost nézni ráérek holnap délelőtt is, mert a vonat csak kora délután indul, ezért ma csak bevásároltam és visszamentem a CaminoTeca-ba csevegni. Estére kaptam egy vacsorameghívást tőlük, aminek nagyon-nagyon örültem, de a végén annyira sokat sikerült enni, hogy rendesen majdnem rosszul voltam, nem is volt gond az alvással.

2016.10.14 12:38

Mire én is feltápászkodtam, már alig voltak a szálláson, a nagy átlag már rég elindult, de ez megszokott dolog. Nyolc órakor zárt a szállás, addig kihasználtam az időt. Tegnap szerzett várostérképpel a délelőtt folyamán bejártam az óváros minden szegletét, majd készítettem egy kis video vlog félét, amit fel is töltöttem a közösségi oldalra. CaminoTeca-ba megint visszamentem dél körül és a vonat indulásig ott voltam. Az állomás nem volt messze, negyedóra séta, szerelvény megkeresése és már indultunk is. A táv nagyon nagy, gyalogosan is több mint két hét, de még ezzel a gyors vasúttal is négy és fél órát vett igénybe. Sok olyan várost is érintettünk, ami rajta van a camino vonalán, de nem sok mindet láttam a vonatról, bár párszor a domboldalakon felfedezni véltem pár túrazsákos vándort. Az út végén Leon nagy pályaudvarán kötöttem ki, de ötletem se volt merre kell menni, de a mobilom offline GPS alkalmazásával megtaláltam a katedrálist, onnan már képben voltam. A zarándokszállások mind egy szálig tele voltak már, egy órát elcsesztem azzal, hogy végigfutottam őket. Jöttek a hostelek, de itt sem jártam sikerrel, ezért kénytelen voltam a hoteleket is meglátogatni. Három, négy csillagos helyeken se volt hely, végül megtudtam az egyik recepción, hogy az egész városban nincs egyetlen hely se már és már körbe is ment a hálózaton, hogy minden tele. Állítólag valami nagy városi ünnep is lesz holnap, ami miatt három-négyszer annyi turista érkezett. Bevásároltam két napra, a katedrális előtt megvacsoráztam és készítettem pár szendvicset is holnapra. Este hét óra volt, nem volt más ötletem, így hát visszamentem arra a térre, ahonnan a San Salvador indul és gyors léptekkel megindultam észak felé, abban bízva, hogy sötétedés előtt csak elérek egy szállást valahol a városon kívül, vagy maximum sátrazok valahol. Kezdetben egy folyót követtem, majd hosszan egy forgalmas autóút mellett vezettek a jelzések. Jó kedvem volt, még a nap is kisütött és kellemes időjárás volt, sok futó és kutyát sétáltató embert láttam a város határáig, emiatt nem éreztem úgy, hogy bármi gond lenne, biztos voltam benne, hogy minden jól fog alakulni. Több mint tíz kilométer megtettem mire kiértem a lakott területekről, de nem volt se szállás, se alkalmas sátorhely, így még körülbelül öt kilométert haladtam, mire találtam egy kis tisztást a földút mellett, egy sor magas bokor mögött. Ez teljesen ideális hely. Volt pár ház a messzeségben egy domb tetején, de onnan biztosan nem látott rám senki. Alapszabály, hogy senki ne tudja, hogy ott vagyok, így biztosan nem lesz semmi gond éjszaka. Nekiláttam gyorsan felállítani a sátrat, már majdnem kész voltam, amikor egy halk morgó hang ütötte meg a fülem. Megfordultam és egy hatalmas kaukázusi kutyát pillantottam meg nagyjából három méterre tőlem, olyan halkan jött ide, hogy fel se tűnt. Annyira meglepődtem, hogy pár másodpercig meg sem mozdultam, óriási kutya volt, szerintem legalább hetven kilogramm. Jómagam se vagyok sokkal több, így felmérve a lehetőségeket, ráeszméltem, hogy esélyem se lenne, ha rám ugrana. Ezt felismerve rendesen megrémültem, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy lassan lenyúljak a táskához és a csomagolt szendvicsemet odaadjam a kutyának. Boldogan fogadta, lefeküdt és megette, utána kérdően nézett rám. Békésnek tűnt, de nem tudtam miféle jószág és nem tudtam azt se mennyire idegesítené fel, ha a sátramat elkezdeném bontani, ezért arra jutottam, hogy lassan bemászok és próbálok csendben lenni, hátha akkor elmegy valamerre. Bentről felhúztam a cipzárt és síri csendben vártam. Hosszú percek teltek el, de hallottam, hogy még mindig kint van és ásítozik, amivel nem is lett volna baj, de egyre több kutyaugatást hallottam a környékről. Ezek a hangok egyre közelebb jöttek, mikor kezdett sötét lenni, de még mindig nem mozdultam. Hallottam, hogy pár kutya erre jött és hangosan morog, ugat, majd elfut, de pár perc és megint visszajött. A nagy kutya mellettem is folyamatosan mélyen morgott. Ekkor már nagyon féltem, nem értettem mi folyik kint. Hallottam ugatásokat, morgásokat, futkosást ide-oda, fájdalmas nyüszítést is, mintha harcolnának, egyszer még neki is vágódott egy kutya a sátram szélének, majd nyüszítve elrohant. Rendesen meg voltam rémülve, mi van, ha ezek megérzik a szagomat és kiszednek a sátorból. Fél óránként ránéztem a telefonomra, de rohadt lassan telt az idő. Lámpát nem mertem kapcsolni, csak összekuporodva feküdtem a hálózsákomban, bízva abban, hogy egy darabban megélem a holnapot.

2016.10.15 14:31

Éjfél elmúlt, de a kinti zajok nem szűntek meg, sőt erősödtek. Úgy hallottam, hogy falkákba futkostak a kutyák és mintha harcoltak volna, lehet alfa választás zajlott én meg pont ott reszkettem a közepében. Nem jött álom a szememre, fél óránként megnéztem a hálózsákban a telefonom, hogy mennyi az idő, de nagyon lassan leltek az órák. Lábam elzsibbadt többször is, próbáltam minél halkabban fészkelődni, de pár ugatás és morgás a sátor mellől meggyőzött, hogy inkább hagyjam a vészkelődést. Ilyen szintű félelmet még nem éreztem soha, de nem az intenzitása viselt meg, hanem inkább a hossza, mintha soha nem akarna véget érni. Teltek az órák lassan, nagyon lassan. Hajnal körül az egyik falka odébb álhatott, mert már csak pár kutyát hallottam morogni, de azok is kezdtek elcsöndesedni. Megéltem a reggelt, nagy kő esett le a szívemről, kicsit kinyugtoztam, majd rettenetesen lassan és nyugodtan elkezdtem felöltözni és összepakolni mindent. Mikor kész lettem, az egyik kezembe vettem a botot a másikba kinyitott késemet, felhúztam a sátor zipzárját és aki mer az nyer alapon gyorsan kiugrottam a sátor elé. Két kutyát pillantottam meg a sátor mellett, meg egy harmadikat harminc méterre, aki éppen távolodott. A tegnap esti nagy kutya ugyanott feküdt, mint este, csak sok nyálas folt volt a bundáján és jó pár véres seb a lábain, rám nézett és vakkantott egyet. Ekkor esett le az egész dolog! Ez a kutya valószínűleg egész éjszaka engem védelmezett! Hihetetlen! Mellette ült egy kis fekete kutyus, bizonyára ő lehetett segítsége, elmosolyodtam, megsimáztam a buksijukat és az összes szendvicsemet odaadtam nekik. A nagy lakmározás közepette összeszedtem a sátramat, felapplikáltam a zsákomra, majd lassú léptekkel visszalépdeltem a földes útra. A kutyák nem követtek, nincs már együtt dolgunk, maradtak a helyükön. Mindig is hittem az őrangyalokban, több ízben meg is tapasztaltam, üzenem annak, aki nem hisz, hogy igenis léteznek. Felmásztam egy dombra, majd egy hegygerincen folytattam az utat egy kis erdőig. Csodálatos volt az idő, napsütés, kellemes hőmérséklet, de valahogyan nem tudtam kiélvezni, mert ahogy az adrenalin nagy része távozott belőlem, úgy lett úrrá rajtam a kimerültség és a fáradtság. Egy kis folyóhoz leérve, leültem egy farönkre és aludtam egy órát a fák árnyékot adó lombja alatt. Dél körül sok kisebb falucskán haladtam keresztül, de embereket nem nagyon láttam, bizonyára nem egy sűrűn lakott vidék ez. La Robla viszonylag nagyobb település, volt zarándokszállás is és egy nagyobb supermarket is, aminek roppantul örültem, fel kellett tölteni a készleteket, mert ugye a kajám nagyrészt odaajándékoztam a testőreimnek, a másik, hogy holnap vasárnap van. A szálláson a tulajjal való kommunikációmat segítette egy magyar fickó, aki jó barátja és már több éve kint él a családjával, úgyhogy mindent sikeresen elrendeztünk, sőt még oda is szóltak a holnapi szállásra, hogy érkezem. A vizes és enyhén büdös sátramat kiterítettem a kerítésre abban bízva, hogy holnapra kiszárad, majd kihasználva a lehetőségeket, kimostam minden ruhámat. Nagy meglepetésemre a hűtőben volt egy csomó kaja, az egyik valami főtt étel lehetett, a dátum szerint tegnapelőtti, de nem tűnt rossznak, ezért megmelegítettem és befaltam az egészet. Húzós két napot tudhattam magam mögött, megnyugodva és átértékelve a tapasztald dolgokat megírtam a naplómat és elég hamar bedőltem az ágyikóba. Holnapi terv negyven kilométer, foglalt szállásom van, ezért bármilyen is a terep, oda kell érnem, mert azt hiszem egy darabig most nem akarok sátrazni.