55. Auberge du Carlit – Mérens-les-Vals 30km (1180) Június 13.

A szállásunk nagyon finom meleg volt egész éjszaka, mindenünk tiszta és száraz lett, de ez sajnos nem volt elmondható a kinti körülményekről, az nedves, sáros és nagyon hideg. Ami viszont motivált minket az a felfedezés varázsa és a tudat, hogy ilyen tájba nem sok ember vág neki a hágónak. Alapból is kétezer méteren vagyunk és innentől csak felfelé vezet az út, ahol hamarosan az örök hó szintjére érkezünk. Bő egy óra alatt a völgy emelkedni kezdett és körülöttünk már kisebb-nagyon hófoltok jelentek meg. Ekkor persze nem tudtuk, hogy mi vár ránk, ha tudtuk volna, talán el sem indulunk. Havas sziklák és jeges patakok tarkították a völgyet, körülöttünk hatalmas hófedte hegyek tornyosultak. A talaj nagyon sáros volt, nagyon sokszor szinte bokáig merültünk, de ahogy haladtunk egyre előrébb egyre keményebb lett a talaj, a végén már fagyott volt. A hágó előtt ki kellett mászni a völgyből egy gleccseren keresztül, ami egyáltalán nem volt veszélytelen, botunkat mélyen beleszúrtuk és azokban kapaszkodva haladunk méterről méterre. Bakancsain sarkát is erősen kellett belevágni a hóba, mert ha megcsúszunk és akkor nincs ami megállíthat és meg sem állunk a völgy aljáig. A csúszással még nem is lenne nagy gond, de sok helyen éles sziklákat és üregeket láttunk valamint az a tény, hogy egyre meredekebb volt a gleccser, arra késztetett minket, hogy maximálisan tegyünk meg mindent az elkerülése érdekében. Az idő múlását nem figyeltük, csak azt éreztük, hogy egyre erősödik a szél és kezd nagyon hideg lenni. Egy csúcson átérve azt hittük, hogy ez volt hágó, de hamar észrevettük, hogy ez bizony csak az oda vezető ösvény volt és egy hegyi kis menedékház táblái szerint még legalább kétszáz méter a csúcs. A menedékház nem volt éppen komfortos, konkrétan egy kőbunker, amiben nincs semmi, de legalább nem esik ránk a jégeső, ami a megérkezésünk után kezdett szakadni. Vártunk egy keveset, de nem akart enyhülni, sőt a hegy felől bajjósló sűrű köd is ereszkedni kezdett. Összenéztünk, majd felfújtuk a pofánkat és megindultunk a hágó felé. Az itteni gleccserek különlegessége az volt, hogy alattuk sok esetben folyó volt, amit persze nem láthattunk a hó miatt, ezért mintha aknát kerestünk volna, lépésenként leszúrtuk a botokat és ha stabilnak bizonyult, akkor odaléptünk, ha nem, akkor egy kis kerülővel haladtunk tovább.  Nem lehetett tudni milyen mély üregek vannak, könnyen beeshettünk volna és akkor a szakadékok alja alított volna meg, szabályosan sok esetben életveszélyesnek ítéltem a helyzetet. Itt vagyunk, nem messze a céltól, visszafordulás nem opció. A szakadó jeges eső ráfagyott a szakállamra és a ponchómra, de a nagyobb gond a köd volt, ami miatt egyáltalán nem lehetett megtalálni a jelzéseket vagy egyáltalán tájékozódni. Viccesen afféle sarkkutatónak éreztem magam, annyira kilátástalan volt a helyzet. Volt egy pont, amikor egy szikla mellett álltunk, körben fehérség és elképzelésünk nem volt merre kéne menni, de egy pár hasonló táskás kalandor körvonalai megjelentek a ködben. Nagyon megörültünk nekik, megosztottunk sok tippet és tapasztalást egymással, majd a garantáltan jó irány felé követtük egymás lábnyomait. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor megláttuk kirajzolódni a hegyek tetejét és a hágót, valamint a csúcsot jelző köveket. Tengerszint felett majdnem két és fél kilométerrel még sosem voltam, valószínűleg így érezhették magukat a Himalája megmászói is először, vagyis bizonyára hasonlóan. Na jó, lehet, hogy ez eltörpül az a teljesítmény mellett, de nekem nagyon is jóleső érzés volt és szerettem volna kicsit magasztalni a dolgot, a sok kellemetlenség miatt. Gondolok itt a beázott bakancsra a hidegre, ködre és a viharra, valamint arra, hogy túléltük. Hatalmas megkönnyebbülés volt, visszanéztem volna az eddigi útra, de sajnos semmi nem látszott belőle. Pár fotót azért készítettünk, majd elkezdtünk a hegye másik oldalán ereszkedni. Gondolom nem meglepő, hogy ez a rész se volt veszélytelen, mert meredek volt, hatalmas éles sziklákon kellett mászni, sőt néha ugrálni is. A nehéz táskákkal nem volt egyszerű mutatvány, de leküzdöttünk minden feladatot. Bármennyire is óvatosak voltunk, egyszer sikerült derékig becsúsznom két szikla közé és lehorzsolni a lábamat és eltörni mindkét botomat, el lehet képzelni milyen erőhatásoknak lehettek kitéve. Lejjebb ereszkedve egy újabb gleccsert értünk el, de nem volt annyira meredek, így a leggyorsabb megoldást választva seggen csúsztunk le az aljára, ezzel közel ötven métert megspóroltunk. A hóhatárt lehagyva egy újabb völgyben találtuk magunkat. A köd felszállt, így elénk tárultak a magas fenyvesek és patakok és tavak. Innen még jó két óra séta volt mire elértük a menedékházat, ahol az el nem múló eső elöl kicsit behúzódtunk és átmelegedtünk kandalló mellett. A városka nem volt messze, csak jóval alacsonyabban, deaz elemózsiánk fogyóban volt, ezért kisvártatva továbbálltunk. Pár izgalmas dolgot tartogatott a lefelé út is, gondolok itt csúszós kövekre, szűk kavicsos ösvényekre, szakadékokra, meleg forrásokra és párás melegre. Mire leértünk a településre, már egy szál pólóban izzadtunk, annyira meleg lett, de ennek is nagyon örültünk a fenti megpróbáltatások után. Az első gite-be beestünk, nem érdekelt az ára, sőt még vacsorára is befizettünk, úgy gondoltuk a mai nap után ezt maximálisan megérdemeljük.