151-158

2015.02.22 08:26

Szokásosan indult a nap, eltévedtünk, visszataláltunk majd a változatosság kedvéért újból eltévedünk. Innentől találtunk sárga és kék jelzést is, de mindkettő ellenünk dolgozott. Délelőtt volt egy közel 15 kilométeres szakasz, ami tökéletesen egyenes volt, bal oldalt nád, jobb oldalt pedig kukorica határolta. Ebéd után hosszan sétáltunk egy gáton, majd egy főútvonal mellett, sokszor rendesen le kellett húzódnunk, hogy a kamionok menetszele el ne vigyen. A terepet nem nevezném túl izgalmasnak, szerencsére viszont annyi történetet meséltünk egymásnak, hogy egyáltalán nem unatkoztunk. Délután olyan kánikula volt, hogy rendesen árnyékba kellett néha vonulni, mert attól féltünk, hogy hőgutát kapunk, igazából nem közérzetileg zavart, csak egyszerűen nem normális ilyen időben ilyen jellegű fizikai munkát csinálni egész nap. Árnyékban is 40 fok felett volt, ami jóval több, mint a megszokott, behúzódtunk egy magánreptérre és ott pihentünk meg és várunk, hogy enyhüljön az idő. Órákkal később Azambuja-ban kóvályogtunk és nagy nehezen eltaláltunk az idősek otthonához, ami persze egy domb tetején volt legalább további három kilométerre a camino útvonalától. Az egyik gondozó megmutatta, hogy hol tudunk lefürödni, majd az ebédlőbe kaptunk meleg vacsorát. Ezzel nem is volt gond, a baj csak az volt, hogy nagyon sok öregember szinte vegetáló állapotban volt, gyakorlatilag semmit sem tudtak maguk csinálni, csak ültek a tolószékekben az asztal körül. Be voltak szegények tolva az ebédlőbe és ennyi, ott aludtak egész nap, mondanom se kell, hogy nem éppen vidám hangulatú volt a vacsoránk. Gyorsan megettük, megköszöntük és átmentünk a másik épületben, ami számunkra volt kijelölve szállásként. Ez egy óvoda volt, tele játékokkal, kicsit furcsálltuk ezt a két erőteljes végletet és az épületet egymáshoz való közelségét, de nem filozofáltunk rajta sokat, inkább megágyaztunk a földön. Elalvás előtt én még kimentem kicsit, hogy netezni tudjak, majd olyan éjfél előtt nyugovóra tértem.

2015.02.22 08:27

Gyors reggeli után visszasétáltunk arra a pontra, ahol elhagytuk a jelzéseket és elhagytuk a várost az N-3-as autóúton. Vilanova-ig végig a főút mellett kellett haladni, kerülgettek a kamionok és a személyautók, egyáltalán nem nevezném biztonságos szakasznak, de hát nincs mit tenni, erre visz a jelzés. A könyv nem rossz, de sok esetben eléggé pontatlan, néha vannak elágazások és faluk is, amelyek egyáltalán nincsenek feltüntetve, még ha el is tévedünk, nem tudunk kiindulni a térképből, hogy mégis milyen égtáj felé kéne indulni. Délután is eléggé kiábrándító volt, végig ipari területeken ballagtunk át, mintha ezeket kötötte volna össze az út, érdekes volt. Ahogy közeledtünk Lisszabon felé, mintha a szemét mértéke is nagyobb, itt az ipari részeken szabályosan szemétdombok vannak az utak mellett. A-1-es autópályán átkelve leértünk a Tajo folyóig, amit a térkép tanulsága szerint végig követni fogunk Lisszabonig, itt véget értek az ipari létesítmények és egy egész kellemes kerékpárúton tudtunk menni egészen Alhandra-ig. A tűzoltóságon kaptunk egy valószínűleg öltöző szobát, mert szekrények és felakasztott egyenruhák voltak minden felé. A szállásért itt sosem kértek pénzt, de mégis pár óra múlva bejött egy rosszarcú tűzoltó és kért öt eurót mindenkitől, kezdetben nem volt gyanús, de aztán rájöttünk, hogy privát akció volt, mivel más tűzoltó nem tudott róla. Nem csináltunk nagy ügyet belőle, legyen boldog vele, később persze többször meglátok a városban, mindenféle cipővel seftelni, szóval megtaláltuk a helyi kópét. Volt egy spanyol srác is velünk a szálláson, aki viszont megára vette a dolgot és jelentette a tűzoltó parancsnoknak, de hogy később mi történt arról már nem tudunk semmit. Érdekes, hogy egész úton semmi ilyesmi nem történt, csak ebben az egy esetben, persze ez nem kifejezetten zarándok hely, meg egy ilyen belefér. Attilával is beszéltük, hogy nem az öt euró a baj, mert nem nagy összeg, hanem inkább a sunyiság és a magánakció természete. Este még alvás előtt kibeszéltük a témát, de azt hiszem túl tettük magunkat rajta és nyugodtan tudott mindenki aludni.

2015.02.22 11:12

Nem lett semmi az esetből, teljesen elhagyatottnak tűnt a tűzoltóság, amikor reggel elhagytuk az épületet, mindössze a portán intet utánunk a portás. Éjszaka nagy felhőszakadás lehetett, mert minden csupa víz volt, biztonság kedvéért előhalásztuk az esőkabátot, és lazán felraktuk magunkra. Nem is váratott magára sokat, percekkel később nagy erővel szakadni kezdett, ilyen hirtelen jött eső volt, olyan, mint egy zivatar, de az volt a különbség, hogy ez nem akart elállni. Picit enyhülni látszott, de aztán megint rákezdet, a másik város előtt egy híd alatt vártunk körülbelül fél órát, hátha kiesi magát, de aztán meguntuk és mégis elindultunk. Szandálom persze csurom víz volt, annak már teljesen mindegy, csodálom, hogy egyáltalán eddig is kihúzta, szinte már csak egy milliméter van a sarkából, de most már csak azért is elmegyek vele Lisszabonig. A kerékpárút egy nagy kerülőt tett és egy mocsaras táj felett pallókból épített sétáló úton követtük a szokásosan ellenkező irányba mutató festet jelzéseket. Az égen percenként szállt el egy gép felettünk, így egyre biztosabbak voltunk benne, hogy bizony közeledünk Lisszabon felé. Délutánra kicsit jobb idő lett, az eső elállt és a nap is kikukucskált néha a felhők mögül, épp amikor egy völgybe sétáltunk romos épületek között. Rengeteg elhagyatott épületet láttunk, gondolom annyiba kerül a lebontás, hogy inkább otthagyják őket. Egyszer azért itt is eltévedtünk, felmentünk egy dombra teljesen feleslegesen, mert a zsákutca volt, de legalább nagyon finom szőlőt ettünk menet közben. Az elővárosba beérve órákon át épületeket kerülgettünk, de végül elénk tárult a Vasco de Gama híd, amiről köztudott, hogy elég egyedülálló a maga 17 kilométer hosszúságával. A sétálóúton elértük a külső kerületet Moscavide-t, ahol a korában kinézet ifjúsági szállást is található, majd egy kis keresgélés után sikeresen meg is találtunk. A koszos sáros ruháinkat elvittük egy helyi mosodába, megadjuk a módját, hogy másnap szépen tisztán és kívánatosan érkezzünk be a fővárosba. A vacsora is minőségi volt, Attila készített egy nagy adag makarónit, persze abba is volt minden finomság, jól tele is ettük magunkat, alvással biztosan nem lesz gond.

2015.02.22 20:18

Bőséges reggelit követően összeszedtük a ruhákat és összecsomagoltunk, kiszedtem a bakancsomat a táska aljából és egy videó felvétel után ünnepélyesen belehajítottam a kukába, majd a túrabotomat is betámasztottam a szekrény mellé. Elhagytuk a szállást és a régi világkiáltás miatt felhúzott rengeteg díszes épület közt haladtunk Lisszabon központja felé. Kísérteties volt ez a sok lakatlan épület, magas felhőkarcolók és pavilonok minden mennyiségbe és sehol egy árva ember, szinte csak mi voltunk az egész kerületben. Jó három óra múlva értük el az óvárost, ahol persze már nyüzsögtek a turisták, nagy táskás embereket nem láttunk, de összefutottunk Gabival, aki önkéntes volt Finisterre-ben. Terve szerint elrepül Porto-ba és onnan sétál vissza Santiago-ba, ezért odaadtam neki az útikönyvet, én is kaptam, most tovább adom, hátha ő is majd átadja valakinek, ez így szép, utazik a könyv is. Leegyeztettük, hogy holnap megnézzük az Oceanariot, ahol Európa egyik legnagyobb akváriuma található. Miután még jártunk pár kört a városban az egyik McDonalds-ban ettünk egyet, azt megünnepelve, hogy sikeresen teljesítettük a kitőzött célokat. Alapjába nem szoktam ilyen helyen enni, de most így 154 nap után kifejezetten jólesett. Sé katedrálist és a vár megtekintése után beszereztünk egy turista térképet, majd egy hosszú parkon és a fél városon keresztül sétálva megkerestük a legolcsóbb ifjúsági szállást. Lepakoltunk, majd busszal elmentünk a város másik oldalára, ahol a híres Belém torony és a nagy felfedezők emlékműve található. Sötétben értünk vissza a központba, még egy picit hallgattuk a fesztiválról kiszűrődő zenét, majd el akartunk menni egy boltba vásárolni, de persze minden zárva volt, ezért a mai nap után stílusosan egy Burger King-ben vacsoráztunk. Elalvás előtt még átfutott a gondolat az agyamon, hogy holnap az utolsó nap Portugáliába, el se hiszem, hogy vége van, biztosan kell még egy kevés idő, hogy rendesen megemésszem.

2015.02.22 23:53

A tegnapi szálláson is járt reggeli a szobához, de most annyi változás volt, hogy konkrétan megmondták, hogy maximum két kis méretű zsömlét lehet elvenni, ami nem volt valami sok, pláne nem a mifélénknek, de ez van, ezt kellett szeretni. Ettől eltekintve egész rendes hely volt, még azt is megengedték, hogy a poggyászok közé berakjam a táskámat. Attila még marad pár napot, szóval ő még nem jelentkezett ki a szobából. Gyorsan megettük, majd kisétáltunk a metróig, most már úgy voltunk vele, hogy sok idő elmenne a sétával és szeretnénk inkább hasznosan eltölteni az időt. A metróval az Oceanario-ig mentünk, ahol Gabival találkoztunk, majd együtt megvettük a jegyeket és a következő pár órában megcsodáltuk a tenger élővilágát. Nagyon érdekes volt, készült jó pár fotó is, szerintem abszolút megérte azt a 13 Eurót. Délután váltunk el, majd kis vásárolgatás és nézelődés után visszamentünk a szállásra, kivettem a táskámat és az emeleti pihenő szobában legyártottam magamnak egy rakás szendvicset. Miután minden kész volt elmentünk keresni egy boltot, ahol ki tudtam nyomtatni a repülőjegyemet, találtunk is az aluljáróba egy számítástechnikai boltot és a tulajt, egy indiai fickót, aki bár nem értett se a nyomtatóhoz, se a számítógépekhez, viszont piszok drágán tudtam nyomtatni. Ez követően laza egy óra alatt lesétáltunk a kikötőig, ahol még utoljára megcsodáltam a várost és persze készítettem pár képet. Zarándokokhoz méltóan elköszöntem Attilától, majd a metróval elgurultam a reptérig. Este 20 óra volt mire kiértem, a gépem csak 23 órakor indul, szóval volt időm bőven körbenézni és becsekkolni meg persze a poggyászomat is feladni. Ettem két szendvicset, közben töltöttem a mobilomat és néztem az embereket, furcsán nem néztek rám, de azért kilógtam az átlagos emberek soraiból a viharvert ábrázatom és ruházatom miatt, de egyáltalán nem zavartattam magam emiatt. Éjfél előtt felszálltam a gépre és középen a négy ülés hely egyikén foglaltam helyet, kiderült, hogy senki sem ül mellettem ezért kényelmesen keresztben elfeküdtem. A gép lassan kigurult a futópályára és gyorsítani kezdett, angolul bemondták, hogy durván két óra 50 perc az út és, ha minden a tervek szerint alakul, akkor Budapesten landolok.

2015.02.23 23:33

Kényelmesen végigszundikáltam az egész utat, mindössze egyszer keltettek fel, mert felszolgálták a vacsorát. Három óra után landoltam Ferihegyen, kisvártatva felvettem a csomagot és kisétáltam a reptérről, ahol már apám várt kocsival, ugyanis korábban felajánlotta, hogy elvisz egy darabon, de nem haza. Tervem szerint még sétálok egy kicsit és stílusosan gyalog akarok érkezek haza. Apám képes volt hajnalba kelni, hogy ebben a kis tervben segítségemre legyen. Ahogy haladtunk a kocsival és bámultam a sötét várost, egyáltalán nem tudatosult bennem hol vagyok, valahogyan egybefojt minden, mintha még mindig külföldön lennék. A célállomás Vértesszőlős volt, ahol a főút melletti boltban közösen elfogyasztottunk a reggelit, majd kaptam jó magyar forintot és egy kis útravaló péksüteményt is. Együtt indultunk el a jelzésen visszafelé, de az előember telepnél végül elbúcsúztunk és nekivágtam a maradék közel 100 kilométernek a házunkig. A hajnali ködös erdőben sejtelmesen ragyogott a nap első sugara, nagyon hangulatos volt. Az elmúlt hetekben visszafelé követtem a camino jelzéseket, így itt se okozott problémát, bár tény, hogy párszor itt sikerült eltévedni. Tarjánban megint kértem pecsétet, mint az utam elején, de most annyi különbség volt, hogy közel egy órát tartozottam a városházán és egy kis élménybeszámolót tartottam az utamról, mert jött pár kérdés és olyan válaszokat kaptak, hogy utána jött a többi. Egész nap sétáltam, de csupa ismerős tájakon, kezdtem nagyon élvezni a dolgot, volt egy furcsa hangulata, hogy ennyi idő után újból itt járok, néha olyan érzésem is volt, mintha hazáig is sétáltam volna, ehhez persze az is hozzájött, hogy mivel sötétben indultam el, olyan volt, mintha Lisszabónból sétáltam volna és már itt járok. Nem tudom ez mennyire érthető, nem tudom jobban leírni, de remélem azért nagyjából érthető. A táj nagyon másmilyen volt most, le volt minden aratva, egyik hosszú szakaszon el is készítettem egy képet, ami azóta elég híres lett. Közel 40 kilométer séta után Zsámbéktól pár kilométerre újból találkoztam Spanyolországi útitársammal Katával, aki meglepetésszerűen gondolt egyet és elém jött. Nagyon-nagyon megörültem neki, kellemes meglepetés volt, arról nem is beszélve, hogy nem üres kézzel jött, hozott csokit és egy flakon igazi finom magyar házi pálinkát is. Jó egy óra séta után beértünk Zsámbékra, ahol meg a másik Kata és Kinga várt minket, kocsival Telkire mentünk, ahol Kinga családjánál voltunk vendégül látva. Kingát se láttam Muxia óta, nekik azóta jó pár nap eltelt, nekem meg úgy éreztem, hogy hosszú hónapok, persze ezt is meg sok mindent átbeszéltünk. A vacsora és a vendéglátás első osztályú volt, annyira jó érzés volt magyarok közt lenni és hazai ízeket érezni. Kata zenélt, pálinkát is ittunk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, de hogy mikor kerültünk vízszintesbe, arról halovány lila sejtelmem sincs.

2015.02.26 21:53

Bár normális időpontba keltünk, de a jó társaság miatt csak dél körül indultunk tovább, igazából nem hajt semmi se, haladunk, ahogyan haladunk. Busszal visszamentünk Zsámbékra, majd megkerestük az első jelzést és azt a szokott módon követtük visszafelé. A Töki egyenes most nem tartogatott semmi meglepetést, még egyszer meg is álltunk pihenni és ettünk Kinga csomagolt szendvicsei közül. Pátyon szembesültünk vele, hogy az erdő vadászat miatt le van zárva, ezért a főúton kényszerültünk menni egy darabon, de egyáltalán nem mondható biztonságosnak, szóval az első adandó alkalommal megálltunk a buszmegállóba. Leültünk és kényelmesen megvártuk a buszt, ami elvitt Budakeszire. Párszor eltévedtünk, de szerintem csak a beszélgetés miatti figyelmetlenségből adódóan, a jelzések kifogástalanok voltak, azt leszámítva, hogy minden jel a másik irányból volt látható. Normafán ettünk a kötelező rétesből, majd elkezdtünk ereszkedni Budapest felé. Itt már Judittal beszéltem telefonon, aki kísért minket öt napon át az induláskor és most elvileg elém tud jönni, ha nem érünk túl későn a városba. Kissé belehúztunk, de már elkezdett sötétedni, emiatt jó párszor rossz irányba fordultunk, emiatt csak 21 óra után értünk az alagúthoz, majd a nulla kilométerkőhöz, ahonnan anno 157 napja elindultunk. Nagy meglepetés volt, ugyanis egy egész nagy csapat fogadott, sőt még egy kis énekkel is készültek a tiszteletemre, nagyon meghatódtam. Sokan induláskor is itt voltak és ahogy kellett az első pecsétem után most megkaptam Csilláéktól az utolsót is a zarándok útlevelembe. Kiderült, hogy Judittal való telefonos egyeztetés volt az információszerzés, hogy ugyan merre járunk és mikor érkezünk meg az kiindulóponthoz. Ennél jobb visszaérkezést el se tudtam volna képzelni, minden tökéletes volt. Köszönöm szépen mindenkinek, aki ott volt és képes volt órákat várni. Mivel késő volt lassan elbúcsúztunk és elindultunk át a hídon a pesti oldalra, természetesen gyalog. Astorián elköszöntem az egyik Katától, akivel ugye nagy csak Spanyolországban sétáltam együtt, de az utolsó két napon is, ő Egerben lakik, úgyhogy kell még utaznia egy keveset. A másik Katával pedig a Keleti pályaudvarig sétáltam, de már elég késő volt, így felajánlotta, hogy éjszakára lenne egy hely egy messziről jött zarándok számára.

2015.02.28 12:13

Kipihentem ébredtem, kaptam finom reggelit, majd kitekintettem az ablakon és láttam, hogy szakad az eső. Az utolsó napomat nem hagyom, hogy elrontsa a rossz idő, ez van, ezt kell szeretni és akkor én szeretni fogom, nagyon sokszor eláztam az elmúlt hónapok alatt, de akkor se szerettem meg az esőt, viszont nem zavar annyira, inkább csak egyszerűen elfogadom. Kata még esőben is képes volt lekísérni a sarokig, de onnantól egyedül leselkedtem neki a hátralévő kilométereknek. Teljes vízálló felszerelésem ellenére elég hamar beázott a bakancsom, mondjuk ez várható volt. Az utcákon sétálva úgy néztek rám az emberek, mint valami földönkívülire, mondjuk ekkora szakállal és egy bottal a kezembe, teljesen fekete ponchóba bugyolálva meg is lehet érteni. Őrs vezér tér után elmentem a Rákos-patakig, amit követve majdnem hazáig tudok sétálni, azzal persze nem számoltam, hogy a patak csak egy része van gondozva, a többi részén derékig érő növényzet van, ami a sok eső miatt teljesen vizes. Dél előtt már annyira vizes volt a lábam, hogy cuppogott minden lépésnél, de ez már apróság volt, tudtam, hogy pár óra és otthon vagyok. Megállni nem tudtam sehol, mert annyi szúnyog körözött körülöttem, hogy életveszélyes lett volna, kicsit úgy éreztem, hogy utoljára még kapok egy próbatételt, hogy biztosan emlékezetes legyen az utolsó nap. Dél körül lefordultam a patak mellől és a városközponton sétáltam keresztül. Nagyon furcsa érzésem volt, olyan átszellemült állapotban voltam, hogy idegennek éreztem a környéket, mintha ez is csak egy nagyváros lenne, amin csak keresztül kell haladnom. De nem, itt az út vége, elégnek kell hogy legyen, ezt nem lehet öröké csinálni bármennyire is szimpatizálok most az ötlettel. Lábaim teljesen rendben vannak, gyakorlatilag bármennyit tudnék még sétálni, testileg és lelkileg a végtelenségig tudnám folytatni a vándorlást, nincsenek többé határaim! Képes lennék rá és ennek tudta elegendő most, éppen ezért kell most abbahagyni. Ezek a gondolatok kergetőztek a fejemben, amikor befordultam az utcánkban. Még pár lépés és elértem a kerítésünket, ekkor már teljes csent volt bennem. A kaput kinyitottam és beléptem az udvarra. Felmentem a lépcsőn és megnyomtam a csengőt. A családom már várt. HAZAÉRTEM!

THE END ?