31-40

2014.09.27 11:22

Persze hamar kiderült, hogy téves információ volt és a régi kórház helyén már pár éve négyemeletes lakóházak vannak. Itt találkoztunk Renata-val, aki szintén zarándok és nagyon szívesen lát vendégül más zarándokokat. Megosztottuk egymással a Spanyol földön történteket, majd miután jól megetetett minket, eltettük magunkat holnapra. Másnap kora reggel indultunk kifelé a városból. Kis bolyongás után visszakanyarodtunk a folyó mellé és itt sétáltunk egészen a Német határig. Amint átléptünk elkezdett szakadni az eső, mintha várt volna minket. A dolog érdekessége, hogy nagyjából 16 kilométer ez a szakasz és miután visszaértünk Ausztriába újból elállt. Nem is igazán érzékeltük, hogy másik országba voltunk, mert csak egy fenyőerdőn keresztül vezettek a jelzések. Egy kis falucskába találtunk egy fogadót, amin bizony hazánk zászlaja lobogott. Betértünk és nagy meglepetésünkre, nem csak a tulaj, de az egész személyzet is magyar volt. Két gulyásleves rendel! Felmelegedtünk, majd nagyjából száraz ruhába tovább indultunk. Pár perccel később egy sáros földúton ballagtunk, amikor megint rákezdett az eső. A gond az volt, hogy egy elég nagy szakaszon útlezárás volt és az elkerülő út egy sáros hegyoldalon ment lefelé, ahol fenéken csúszva is bonyolult volt a haladás. Már annyira mocskosak voltunk, hogy teljesen mindegy volt. Több mint két óra kellett mire elértünk egy hidat, aminek másik oldalán egy település látszódott. Elázva, fáradtan és nagyon sárosan mentünk be, első gondolatunk az volt, hogy a plébánián érdeklődtünk. A helyi pap rettenetesen faragatlan volt, szinte lecseszett minket, hogy mit képzelünk, semmi köze hozzá és hogy menjünk innen. Ez a nap eddig nem alakult valami fényesen, szerencsénkre a városházába dolgozok nagyon kedvesek voltak és elmesélték hol tudnánk aludni. Végül 24 euróért szálltunk meg egy privát motelben, ami elég drága volt, de vacsora, reggeli is járt a szobához, valamint minden koszos ruhánkat kimoshattuk és megszáríthattuk.

2014.09.27 11:23

Másnap nagyon nehezen akartunk kilépni az épületből, mert olyan felhőszakadás volt, hogy szinte látni se lehetett. Teljes vízálló felszerelésben hagytuk el a falut, de azért utoljára még csúnyán odanéztünk a plébániára. A környéken minden irányba már 3000 méter feletti hegyek magasodtak, emiatt van az, hogy az esőfellegek bent maradnak a völgybe és napokig is képes esni az eső. Pár óra alatt felértünk egy alacsonyabb hegyre, ami már a felhő határ felett volt, itt már hét ágra sütött a nap. Lepihentünk és megcsodáltuk a felhők által betakart völgyet. A látvány csodálatos volt, szinte mintha a világ tetején sétálnánk. Kis ereszkedő után egy nagy táblára lettünk figyelmesek, ami azt jelezte a túrázóknak, hogy ez már bizony Tirol. A jelzések innentől lényegesen sűrűbbek és szebbek voltak. Valahogy olyan érzésem volt, hogy innentől minden még jobb lesz, ezt arra alapozom, hogy sütött a nap, amire egy hete nem volt példa, valamint találtam egy ötöst a földön. A táj is sokkal szebb volt, régi várromok, vízesések és kristálytiszta patakok voltak minden felé. Olyan sokat nézelődtünk, hogy szinte elrepült a nap. Találkoztunk egy öreg természetjáróval, aki mesélt a környékről és megemlítette, hogy itt minden patakból lehet inni, itt a legfinomabb a víz a világon. Lehet kissé elfogult volt, mindenesetre tényleg nagyon finom a víz. Egy játszótéren pihentünk meg, ahol több kis házikó volt, amiben simán el tudnánk aludni. Gondolkoztunk is rajta, de végül tovább álltunk. Eddig is általában szerencsénk volt szállás ügyben és biztosan most is találunk valamit. A jó megérzés bejött, egy zárdában lett szállás természetesen teljes ellátással, ahogy azt megszokhattuk. Az ablakból kinézve az Alpok legmagasabb csúcsai is a szemünk elé tárultak.

2014.09.27 11:45

Ébredés után a nap fénye a szemembe sütött, aminek az elmúlt napok után roppantul örültem. Jókedvűen folytattuk zarándoklatunkat a hegyek irányába. A hófedte csúcsok látványával egyszerűen nem tudtunk betelni, ezt már csak az múlta felül, amikor a messzeségbe feltűnt egy kis falú a hegyoldalba. Ilyenkor mindig megbeszéltük, hogy itt akartunk élni, aztán mikor megláttunk egy másikat, akkor persze átértékeltük és újból megbeszéltük, hogy inkább itt. Egyik falucska szebb volt mint a másik, képtelenség dönteni. Sokszor annyira gyönyörködtünk a tájban, hogy volt, hogy elvétettük a jelet és majdnem másik hegyre másztunk fel. Olyan békesség és nyugalom van mindenhol, hogy egy terápiának is jó lenne. Az egyik ilyen nagyobb városka St. Johann in Tirol volt. Viszonylag korán értünk ide, alig múlt el délután kettő óra. Ezek a hegyi kis városkák egyszerűen tökéletesek voltak, kis díszes házikók mellett a szobrok, kutak, sőt még a jelzőtáblák is annyira illettek a képbe. A főterén kirakodóvásár volt, finom pékárukkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel és sok-sok kézműves portékával. Valahogyan olyan hangulata volt a városnak, hogy megszületett az elhatározás, hogy ma rövid nap lesz és nem megyünk tovább. Én hiszek abban, hogy minden okkal történik, ezért az se volt véletlen, hogy a közösségi házban volt külön zarándokoknak alvóhely, mivel maradni akartunk. A délután városnézéssel töltöttük, nem ártott egy kis pihenő, mivel mindennap elég nagy szintkülönbségek vannak. A térdem még mindig fáj, néha kicsit jobb, néha rosszabb, de alapjába véve tudok haladni vele.

2014.09.27 13:08

Kopogásra ébredtünk. A pap jött üdvözölni minket, mert megtudta, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket. Miután pár kérdésre válaszoltunk, sok szerencsét kívánt és átadott egy csomagot mindkettőnknek, amiben szendvicsek és gyümölcs volt, valamint 10-10 euró. Kicsit akadékoskodtunk, de ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjuk. Elbúcsúztunk és itt hagytuk ezt a csodaszép kis városkát. A mai út annyiból volt érdekes, hogy végig üres hotelek, éttermek, kocsmák és sífelvonók mellett haladt. Télen biztosan itt minden tele van síelőkkel, de így tavasszal szikrázó napsütésben teljesen elhagyatott minden, szinte már ijesztő volt. Hókotrók és lánctalpas hó szánok voltak letakarva az épületek mellett és persze teljesen üres parkolók. Világvége utáni kísértetváros benyomását keltette. Délután belefutottunk pár osztrák zarándokba, persze ők is csak pár napig járják az utat, de nagyon pozitívak voltak, zarándok vér van bennük is, annak ellenére, hogy hotelbe alszanak rendszerint. Elmondták, hogy a környéken nem sok lehetőség van, talán Wörgl-be, mert az egy nagyváros. Nem piszmogtunk sokat, elköszöntünk és nagy lendülettel a kérdéses város felé lépdeltünk. Késő délután értünk be, egyből a templomba mentünk, ahol nagy bánatunkra megtudtuk, hogy a pap valami nagy misszió keretében Afrikában van. A plébánia zárva, a gondnok meg nem itt lakik, szóval itt biztosan nem alhatunk. Két hotel van a városban, az egyikben 42 euró egy sima szoba a másik kicsit drágább, mindössze potom 60 euró. Kaját se tudtunk venni, de az egyik hotelben megszántak minket és csináltak a konyhán pár szendvicset a számunkra. Tovább kutattunk szálláslehetőség után. Rendőrségen is bepróbálkoztunk, de ott se jártunk sikerrel. Besötétedett. Kicsit kétségbe estünk, amikor az eső is elkezdett szakadni. Nagyon kilátástalan volt a helyzetünk. Szerencsére megpillantottam, hogy az egyik bár mellett volt a kertben egy kis faház gyerekeknek. Bemásztunk és próbáltunk elhelyezkedni, persze kevés volt a hely, ezért összekuporodtunk. A tetőszerkezet is hagyott némi kivetnivalót, mivel csöpögött a víz. A hálózsákomra terítettem a poncsómat és úgy próbáltam elaludni. Bálint is szerelt magának valami eső elleni berendezést. Sokat nem tudtunk aludni, elég kellemetlen éjszaka volt, eddigi talán legkényelmetlenebb.

2014.09.27 13:31

Kialvatlanul hajnap öt felé másztunk ki a kis faházból. Természetesen a hálózsákom és a táskám minden védelem ellenére vizes lett. Wörgl viszonylag egy új város, szinte nincsenek szép épületek, kifejezetten rondának találtam. Körülötte nagy ipari negyed és bevásárló központok. Jó pár óra volt mire újból erdős részre értünk. Az egyik pihenő helyen belefutottunk egy túrázóba, aki adott pár tippet, hogy merre tudunk egy picurkát rövidíteni és ezzel elkerülhetünk egy elég veszélyes és sáros szakaszt. Egy nagy gazos, vizes ösvényen haladtunk, amikor a szokásos esőt felváltotta egy kis jégeső. Magam részéről rettenetesen díjaztam, hát komolyan mi jöhet még? Annyira gyorsan kapkodtuk a lábainkat, hogy fel is törte a sarkamat a bakancs. Egy domb tetején találtunk egy nagy temetőt, kápolnát és egy kocsmát. Betértünk a kocsmába, ahol a helyiek úgy néztek ránk mintha valamiféle földönkívüli delegáció tagjai lennénk. Leültünk, kértünk egy nagy bögre meleg teát. Kicsit megnyugodtunk. Bálint kikérdezte a helyieket szállásügyben, de nem járt sikerrel, ezért tudtuk, hogy tovább kell indulnunk hamarosan. Fantasztikus dolog visszavenni a vizes ruhákat és lábbeliket. A nap vége az volt, hogy szakadó esőben beértünk Jenbachba, ahol megint csak nem találtunk alvóhelyet, viszont belefutottunk egy kedves fickóba, aki kocsival elvitt minket egy kolostorba, ami pár kilométerrel kijjebb van a várostól. Ez volt az első alakalom, hogy kocsival vittek minket, de igazából abban a helyzetben nem bántuk. Nem volt zarándokos, sőt egy kicsit csalás is, rosszul is éreztük magunkat, de annyi megpróbáltatás után hamar túltettük magunkat a dolgon. A kolostor nem volt ingyenes, de a sofőr elbeszélgetett a papokkal és kifizette nekünk a szállást. Nem akartuk ezt se elfogadni, de nem mondta meg mennyi volt, elköszönt gyorsan és lelépet. Hogy lehet ennyi kedves és önzetlen emberrel összefutni? Hát ez Camino! Hosszan elgondolkodva, csöndben tértünk nyugovóra.

2014.09.27 17:05

Nagyon szép napnak ígérkezett a mai, ahogy megindultunk kisütött a nap és lágy szellő simogatta arcunkat.  Ez egészen addig volt kellemes, amíg orkán erősségűvé nem vált, utána már annyira nem kultiváltuk. Körülbelül 1100 méter tengerszinti magasságon voltunk egy dombon, legalábbis a sok magas hegy között dombnak tűnt. Innen tökéletes kilátás volt Innsbruckra, bár még elég messze volt, de jó volt előre látni a mai célállomást. Leereszkedtünk egy kerékpárútig és azon mentünk egészen a város határáig. Az egyik téren messziről kiabálva üdvözölt minket egy másik zarándok, odajött, kérdezősködött, beszélgettünk, majd elmesélte merre van a turista iroda. Egész könnyen megtaláltuk, de persze zárva volt. Egyik templom körül mászkáltunk, amikor egy idősebb férfi lépet oda hozzánk és megkérdezte, hogy honnan indultunk. Miután elmeséltünk az elmúlt 36 napunk történetét dióhéjban, nagyon örült nekünk és megosztotta velünk, hogy nem is olyan messze van egy magyar diákotthon. El is mentünk a címre, de szögbe rúgtunk, mert konkrétan kijelentették, hogy csak itt lakok lehetnek az épületen belül. Konkrétan nem is hallottak a Camino-ról és hogy mi is ez, szerintem azt gondolták, hogy csavargók vagyunk. Hiába próbáltunk elmesélni, nem nagyon érdekelte őket. Szerencsére az egyetlen német anyanyelvű leányzó, aki itt lakott már végigcsinálta az északi utat Spanyolországban. Beinvitált minket a szobájába, főzött teát és az interneten keresett nekünk szállást, mivel itt biztos nem aludhatunk. Neki nem lenne gond, de van házirend, amit nem lehet megkerülni. Miután lett egy cím, nagy ölelkezős elbúcsúzás után telefonszámot cseréltünk. Kiléptünk az éjszakába és gyors léptekkel a megadott címre siettünk, ahol konkrétan egy kisebb buli volt. Egy tucat fiatal ült az asztalnál és töménytelen mennyiségű alkohol segítségével jól érezték magukat. Bekopogtunk az ablakon és szinte nem is kérdeztek semmit, csak simán beinvitáltak. Megmutatták a pihenő szobát, ahol simán elaludhatunk erre az éjszakára. Kaptunk vacsorát és persze szabad rájárást az alkohol készletre. Az asztalnál persze kiderült, hogy kik is vagyunk, jó hajnalig elbeszélgettünk, sőt az egyik srác Florian, fel is ajánlotta, hogy holnap, ha maradnánk még egy napot, nála simán megoldható.

 

2014.09.27 17:05

Reggel szinte ki lettünk paterolva, mert mint megtudtuk, nem lehetett volna itt aludni, mert hogy ez egy iskola. Összeszedtük magunkat és sűrű elnézést kérések közepette távoztunk. Florian csak délután három felé végez az egyetemen, csak akkor mehetünk hozzá, szóval addig városnézés volt a program. Nagyon rendbe van ez a város, a központját rendesen bejártuk. Hamar elrepült az idő. Miután összefutottunk Floriannal, elmentünk a lakására, ahol három másik egyetemista lakótársa van. Nagyon jó fej volt mindenki, együtt főztünk, néztünk vicces videókat és persze megittuk az összes italt a kamrából. Így négyen nagy snowboard-osok és sok videót készítettek már, sőt  az is kiderült, hogy konkrétan a sok hó miatt laknak itt. Mosni is tudtunk. Remek kis pihenőnap volt, remélem holnap már a térdem se fog annyira fájni. Holnap tisztán és pihenten tudunk elindulni.

2014.09.27 17:08

Reggel nyolckor a srácokkal együtt indultunk meg a központ felé, ahol reményeink szerint megtaláljuk a jelet, ami kivezet majd minket a városból. Ők az egyetemre mentek, mi pedig Santiagoba. Az eső rendhagyó módon persze ma is szakadt, elején számoltam az esős napokat, de mára már belefáradtam. A jelzést megtaláltuk, majd majdnem három egész órán át mentünk az autópálya és a folyó közti bicikli úton. Ezen a környéken rendesen odafigyeltek a zarándokokra, mivel nagy táblák, nyilak, sőt pecsételő állomások is voltak. Az egyik táblán még meghirdetett donativo-s szálláshely is volt, alatta meg akkora sárga nyíl, hogy szerintem az űrből is látni lehet. Mivel egész nap esett és nagyon nem volt hangulatunk vizesen sétálni, így csak a hirdetett szálláshelyig mentünk el. Kora délután elfoglaltuk a helyünket, majd egyesével kimentünk a kisboltba, mert az épületet éppen renoválták és elég sok rosszarcú munkás mászkált fel alá minden szobába. Nem mintha nem bíznánk bennük, de nem bízunk bennük. Persze semmi gond nem volt, a tulaj is nagyon rendes forma volt, mutatott fotógyűjteményt is a sok itt megszálló vándorról. Délután beesett egy furcsa Lengyel zarándok, aki állítása szerint majd csak Le-Puytól fog konkrétan sétálni, addig meg stoppal, busszal. Késő este még egy magyar párral is találkoztunk, akik itt a faluba laknak, kicsit elbeszélgettünk velük, majd nagyjából 10 után elköszöntünk és vízszintesbe helyeztük magunkat. Ma kicsit rápihentünk a tegnapi pihenő napra.

2014.09.27 22:50

Ébredés után kicsit nyújtottam a lábam, mert a térdem a sok pihenés ellenére se lett jobb, de nem hagyom, hogy elvegye a kedvemet az úttól. Érzem, hogy itt kell lennem és ezt kell csinálnom. Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy kis próbatétel. Az is próbatétel, hogy minden nap esik ez a fránya eső. A sok mély gondolat után indultunk neki a mai távnak, persze ezek a gondolatok végig kisérték a mai napomat. Az út ma nem volt annyira vészes. A szokásos sáros erdei utak mellett volt egy nagy fennsík is, amin rengeteg tehén legelt. Szegények lehet, hogy napok óta itt áznak és tömik a fejüket. Mi bezzeg egésznap sétálunk, ázunk és tömjük a fejünket. Pár kis falú, városka és folyó tarkította a monoton sétánkat. Ma se terveztünk sokat menni, amint majd találunk valami szállás félét, beköszönünk és jól ottmaradunk. Kora délután megláttuk egy hatalmas kolostort, ami biztosan szívesen lát majd minket. Természetesen a sejtésünk beigazolódott és tárt karokkal vártak a helyi egyház képviselői. Szokásos teljes ellátást kaptuk vacsorával. Hihetetlen, hogy így lehet caminozni Ausztriába. Este naplóírás közben láttam meg, illetve számoltam ki, hogy a holnapi nap folyamán át fogjuk lépni a bűvös ezredik kilométerünket.

2014.09.27 22:53

A kolostor vezetőségével együtt fogyasztottuk el a reggelinket. Az egyik monk jelezte, hogy ma nem esik az eső, viszont a hőmérséklet nem igen fog 10 fok fölé menni. Itt a hegyekben még nagyon tavasz eleje van. Felvettük hát a legmelegebb ruhánkat, szűkség is volt rá, mert irtó nyirkos volt a reggeli időjárás. Lélegzetelállító a látvány, ahogy a köd mögül fel-fel bukkannak a hegységek. Minden fotó amit készítettem, olyan volt, mint egy képeslap. A hegyek egyre magasabbak körülöttünk, sőt még friss hóesés nyomai is látszódtak. Ma különösen sok volt a hegymenet, amit rendesen érzett is a térdem. Miután leértük az Ins folyóhoz egy kicsit megpihentünk, megebédeltünk, majd analizáltuk a táblát, ami szerint innen legalább három alternatív útvonal is létezik. Azt tudtuk, hogy nem messze van egy Imst nevű város, ami mellett van egy zárda, így hát egyértelműen azt az utat választottuk, ami oda vezetett. Kivételesen nem jártunk szerencsével, konkrétan azt mondták, hogy nincs lehetőség itt alvásra, mert nincsenek berendezkedve erre. A szánk széle lefelé hajlott, de nem adtuk fel a dolgot. Elmentünk a központba a turista irodába és kértünk egy térképet, valamint információt, hogy hol lenne mód megszállni. Persze pénz kérdése minden, de amennyiért tudtak volna helyet, az nekünk nem felelt meg. Elhatároztuk, hogy elmegyünk a következő városig, ami még 6-7 kilométer, talán ott lesz valami. A járdán kerülgettük a pocsolyákat, amikor egy nagy terepjáró állt meg pont mellettünk. A sofőr letekerte az ablakot és arról kérdezett merre megyünk, mert hogy elvinne minket egy darabon. Ezt persze visszautasítottuk, de csak nem adta fel. A történet vége az lett, hogy meginvitált minket a lakására, ahol a kis családjával él itt a városban. Hihetetlen milyen alakokkal hoz össze minket a sors. Kisfia is hazaért az esti edzéséről, nagyon közvetlen kissrác volt. A felesége is egy földre szállt angyal volt, olyannyira, hogy este még neki állt főzni nekünk. Kiderült, hogy korházi nővér és hogy egy csomó betege volt, aki mesélt neki a zarándokokról. Kaptam tőle egy elasztikus térd fixálót, ami majd állítólag nagyon jó lesz a térdemnek. Családias hangulatba telt el az este. Elalvás előtt még utoljára kinéztem az ablakon és a hatalmas hófedte csúcsokat bámulva azon tűnődtem, vajon a fájós térdemmel át tudok-e majd kelni az egész út legmagasabb és legveszélyesebb részén az Arlberg-hágón.