91-100

2014.12.17 21:33

Éjszaka volt pár részeg, aki nem találta a sátrát és megpróbált hozzám bemászni, de miután megláttak, felfogták, hogy rossz helyen próbálkoztak. Lehet már eléggé ijesztő volt a szakállam. A zene miatt persze nem sokat tudtam aludni és kora reggel felkeltem, beszóltam a kanadaiaknak is, de ők megpróbáltak még aludni. Összecsomagoltam és elindultam az ismeretlen felé. Ami ez után következett, arra nem lehetett felkészülni! A város utcái háborús övezetre hasonlítottak, kirakatok betörve, szemetesek felgyújtva és kiborítva, üvegek és bokáig érő szemét mindenhol. Különböző sátrak mindenfelé, körforgalomba, parkokban, sőt még az össze-vissza parkoló autók ablakaiból is lábak lógtak ki. Pár bekómázott részeg fetrengett itt-ott, szerencsére el voltak magukkal foglalkozva. Gyorsan kapkodtam a lábaimat, hogy minél hamarabb kiérjek a lakott területről, mert ez az állapot nagyon nem volt szimpatikus. Jó két órát meneteltem már amikor Kevin egy francia srác beért, akit még a buliról ismertem. Együtt értünk el egy kis templomot a puszta közepén, ami remek menedékhely lett, mivel elkezdett szakadni az eső. Sok élelmiszerünk nem volt, ezért Kevin megpróbált tüzet rakni az épület mögött, mivel egy nagy adag tésztája volt, nekem meg paradicsomos szardínia konzervem és arra gondoltuk összerakjuk a két dolgot és egy finom ebédet készítünk. Mire megettük az eső is teljesen elállt, kicsit még pihentünk majd a nagy sárban tocsogva folytattuk zarándoklatunkat. Rövid időn belül térdig sárosak voltunk, de ez nem vette kedvünket, sőt nevettünk is rajta, annyira gáz volt, de aztán SMS-t küldött Arek is, hogy épp merre jár a sárban, lehet pár nap múlva összefutunk vele. Iszonyat retkesek voltunk már mire kezdett sötétedni, de semmi várost, vagy épületet nem találtunk, ezért egy sötét erdő melletti füves terepen találtuk meg a tábor helyét. Kevin sátra teljesen száraz volt, de az én sátram persze teljesen vizes volt és ugye meg se tudott száradni a nap folyamán, felállítottam és befogtam két koszosabb pólót, hogy azzal törülgetem át a nagyon nedves részeket. Sokat nem segített a dolog, de legalább nem folyt a víz belül. A matracomat beleraktam a speciális vízálló rétegbe és hálózsákkal együtt belemásztam én is, így talán nem leszek teljesen vizes. A táskámra is ráhúztam a saját esővétőjét és úgy raktam a lábamhoz, minden más cuccot fellógattam a sátor belső merevítőjére, talán így megszárad reggelre. Elég kényelmetlen lesz így aludni, de nem találtam jobb megoldást.

2014.12.17 21:34

Egy SMS-re riadtam fel, amit Arek küldött, hogy ma, ha minden jól megy, újból összeállhat a csapat. Ébredés után szomorúan tapasztaltam, hogy a hálózsákom és minden felszerelésem nedves, valahogyan nem sikerült megszáradni a dolgoknak. Természetesen az eső rendesen szakadt, nem is piszmogtunk sokat, lepöcköltem a csigákat a felső rétegről, majd gyorsan, ahogyan sikerült összecsomagoltam a sátramat. Kevin se volt szerencsésebb, neki is mindenéből csöpögött a víz. Az egy dolog, hogy vizes volt mindenünk, de ami ez után következett az volt a hab a Santiago-tortánkon, ugyanis az ösvény egy nagyon sárga és nagyon sáros vidékre vitt. Annyira puha volt a talaj, hogy 10 centit süllyedtünk a sárba minden lépésnél, így már érthető mért ültettek mindenhova a környékbeliek szőlőt. Az egyik kis faluban tartottunk pihenőt és jót mulattunk azon, hogy még könnyebb megismerni a zarándokokat, mert aki fülig sáros, az biztosan arról jött, mint mi. Délután kisütött végre a nap, amit már nagyon vártam, mert tarthatatlan állapotok voltak. Egy tisztáson végre minden kipakoltunk és kiterítettünk a fűre száradni, messziről úgy nézhettünk ki, mint akik szemétdombon laknak. Arek is befutott percekkel később, majd ő is kipakolta mindenét, mivel ő se úszta meg az éjszakát. Jót mulattunk az egész szituáción, de persze miután konstatáltuk, hogy lassan, de biztosan száradnak a ruhák. Ez egészen addig tartott, amíg fent megint úgy gondolták, hogy régen esett eső és talán nem árt egy kis zápor a száraz talajnak és szerencsétlen zarándoknak. Fénysebességgel összepakoltunk és beálltunk egy buszmegállóba, ezt gondolom fent meglátták és el is állították az esőt. Késő estig vándoroltunk, mert semmi alkalmas helyet nem találtunk, de végül egy kukoricakonzerv gyár hátsó udvarába találtunk alkalmas helyet. Kavicsos volt a talaj, elég nehéz volt leszúrni a sátor rögzítőit, de egy nagyobb kőszikla alkalmas eszköznek bizonyult, persze a kampók rendesen meghajlottak és kicsorbultak. Az egész környék eléggé elhagyatott volt, nem sok vizet zavarunk itt, de ha mégis probléma lenne, van egy francia tolmácsunk, éles késeink meg hosszú szakállunk!

2014.12.20 10:53

Atrocitás nélkül átvészeltük az éjszakát, mindössze a közeli településről hallatszó kutyaugatásra ébredtem fel párszor, ettől eltekintve egészen kellemeset aludtam. Természetesen ma is esett az eső, de már annyira megszokott volt, hogy ma szandálban mentem, mert mindenhogyan vizes lesz a lábam, de ez a lábbeli viszonylag hamar ki tud száradni. A terep ma nagyon könnyű volt, szinte végig kukoricaföldeken haladtunk keresztül faluról falura, persze mindezt aszfalton. Az eső miatt úgy határoztunk, hogy már a kora délutáni órákban keresünk valami szálláslehetőséget és ottmaradunk. Arzacq városa ideális helynek tűnt, pláne, hogy egy kemping várta az erre kószáló túrazsákosokat. Már épp elkészült a táborunk, amikor egy cserkészcsapat masírozott be az udvarba egy szamárral. Szerencsétlen állat szakadó esőben cipelte a srácok táskáját és a nagymérető sátraikat lassan már egy hete. Elbeszélgettünk velük és kiderült, hogy 200 Euro-ért bérelték a jószágot és azért kerekedtek fel, hogy különböző országból jött emberekkel találkozzanak és gyűjtsenek énekeket, erre teljesen ideális egy Camino út. Addig kérleltek, míg elénekeltem nekik a „Boci, boci tarka, se füle se farka” című közismert kis nótát, szerény véleményem szerint borzalmas volt, de nekik nagyon tetszett. A cserkés csapat után beérkezett a kanadai párocska is, akiket már pár napja nem láttam, valamint egy svájci úriember, akiről annyit illik tudni, hogy az mellett hogy a hazájából indult, gondolt egyet az első héten és minden felszerelését hazaküldte, mert hogy állítólag marha nehéz. Attól a pillanattól fogva mindössze egy hálózsákot és bankkártyát cipel magával, e volt talán a legextrémebb történet, amit az utam során eddig hallottam. A kempinghez tartozott két épület, az egyik zuhanyzó volt a másik afféle étkezőként funkcionált, amit rövid időn belül lefoglaltunk és hatalmas közös vacsoragyártásba kezdtünk. Kint ítéletidő volt, de bent a hangos nevetéstől nem lehetett hallani, egészen éjfélig tartott a esti program, majd végezetül a sok nevetéstől fájó gyomorral tértünk nyugovóra. Szegény csacsit még azért megpaskoltam sátorba mászás előtt.

2014.12.21 10:48

Indulásnál megfogyatkozott a csapat, mert Kevin és a cserkészek egyszerűen nem bírtak felkelni, viszont én annyira megörültem a reggeli napsütésnek, hogy kipattant a szemem és már Arek-el úton is voltam. Pár francia földműves jóember próbált minket eltéríteni a járt ösvényről, mert szerintük vannak rövidebb megoldások, de mi kötöttük az ebet a karóhoz és csak azért is a jól bevált kagylókat követtük. Az elmúlt pár napban többször figyelmesek lettünk kis fa táblákra az út mellett, amit egy bizonyos alkimista rakott ki, aki egy híres donativos szállást reklámoz ezzel, persze az írás francia a nyelvű, de úgy vettük ki, hogy okos idézetek lehetnek rajtuk. Arra persze nem jöttünk rá, merre lehet ez a bizonyos szállás, de valószínűleg meg fogjuk találni, amint itt az ideje. A nap folyamán a távolban megláttuk a Pireneusok hegyvonulatait, hatalmas öröm volt, ezek szerint már tényleg nagyon közel vagyunk Spanyolországhoz és ahhoz, hogy lassan négy országot hagyjunk magunk mögött. A lapos vidék kezdett átalakulni, most már hatalmas sziklák tarkították, melyek árnyékában tehenek legelésztek a zöld domboldalakon. Festői tájban gyönyörködtünk égész délután, egészen addig, amíg fekete viharfellegek árnyékoltak be. Piszok nagy mákunk volt, hogy nem esett az eső, mert így lehetőségünk volt kiszárítani a sátrakat teljesen. Ruháim nagyon mocskosak voltak, de legalább szárazak és ez megadta az elégséges komfort érzetemet, nem is vártam többre. Az igényeink az enni-innivalóban és a száraz ruhában tökéletesen kimerültek, esetleg még megemlíthető egy védett sátorhely éjszakára. Estére ezek a kis kérések hibátlanul teljesültek, találtunk egy tisztást egy erdő közepén, majd a lenyugvó nappal együtt mi is nyugovóra tértünk.

2014.12.21 15:47

Gyors ébredés után elfogyasztottuk az össze élelmiszerünket reggelire, így a nap első legfontosabb faladata pótolni a hiányzó készletet, találtunk egy erre alkalmas boltot a legközelebbi falucskába. Lényegesen nehezebb táskákkal vártunk neki az útnak Navarrenx felé, mivel megtudtuk egy kedves zarándoktárstól, hogy bizony az alkimista ott lakik. Séta közben volt egy kis afférom egy kaukázusi-medve hibrid kutyussal, aki valamiért elhatározta, hogy mindenképpen meg kostól. Kezdetben messziről hallottam, hogy ugat, de ez megszokott volt, így nem nagyon figyeltem rá. Ez a hang viszont egyre hangosabb lett és mire hátranéztem már vicsorogva rohant felém könnyed 100 kilogrammos testsúlyával. Na, most én vasággyal és a teljes felszerelésemmel se közelítem meg ezt a tömeget, nem is beszélve a fogazatáról, így a bottal hadakozva és hangosan üvöltözve hátráltam előle. Többször is próbált elkapni, de ügyesen védekeztem, végül pár kilométer múlva felhagyott az üldözéssel. Ezt követően az adrenalin még percekig dolgozott bennem. Nagy léptekkel beértem Arek-et és elmeséltem neki a kalandomat, de nem érezte át, hogy mekkora baj volt, valószínűleg arra gondolt, hogy biztosan eltúlzom. Persze ezt fotóval se tudtam alátámasztani érthető okok miatt. Mialatt beértünk Navarrenx-be teljesen lehiggadtam és visszaváltoztam nyugodt zarándokká. Az alkimista házát kis keresgélés után megtaláltuk és pár kopogás után végül kinyílt az ajtó. Az épület fantasztikus volt, tele festményekkel, szobrokkal és kismillió saját kezűleg készített dísztárgyakkal. Lepakoltunk a szobánkba, lezuhanyoztunk és alaposan körbenéztünk mindenhol. Olyan volt az egész épületben a hangulat, mint valami mesében, emiatt persze az is érthető, hogy egész sok zarándok tartózkodott itt, de mint utólag megtudtuk ezt a helyet mindenki szereti és visszajárnak ide a népek. A tulaj háromfogásos vacsorát készített nekünk az átriumban, majd együtt zenéltünk és énekeltünk szinte kifulladásig. Azt hiszem ezt a nyugalmat és hangulatot megérdemeltem a mai nap után.

2014.12.21 21:26

Annyira nagyot aludtam, hogy kilenc óra is elmúlt mire magamhoz tértem, kényelmesen lesétáltam és megreggeliztem a népekkel. Azon is gondolkodtam, hogy egy pihenő napot eltöltök itt, de hamar kiderült, hogy a tulaj ma zárva tart, mert valami családi programja van elég messze innen. Egy tucat kipihent zarándok pontban tíz órakor hagyta el az objektumot és indult meg Spanyol föld irányában. Laza városnézés után még gyorsan bevásároltunk és utolértük a csapat elejét, akik már a várfalon kívül ballagtak, ugyanis az egész város egy teknős alakú várfallal van körbevéve, ami bizonyára elég komoly védelmet biztosított a régmúltban. Mai utunk már rendes kihívással kecsegtetett, mert lassan a Pireneusok lábánál járunk. Tettünk egy kis kitérőt az őrült konzervgyárosnál, aki a gyára körül nagyjából két tucat kamerát üzemeltetett és a kihelyezett becsület kasszás konzerveit amint valaki megközelíti, tüstént kivágódik az épületből és figyeli mi a páciens szándéka. Gyorsan vettem egyet, majd elfutottunk, mert az ürge rendesen klinikai eset volt. Azt gondoltuk naivan, hogy ezzel véget érnek a furcsaságok, de igazából csak ezzel kezdődtek. A főút mellett sétáltam, amikor egy kisebb teherautó állt meg mellettem és a két bent ülő jómadár elég ijesztő mosollyal invitált meg a kis kommunájukba, hogy nekem feltételül oda kell mennem, mert hogy az milyen jó lesz és csak alig öt kilométer letérő a caminoról. El akartak vinni kocsival, de miután diplomatikusan visszautasítottam és elmeséltem, hogy én csak gyalogosan haladok és nem tudom pontosan merre. Elmentek, de pár óra múlva megint rám találtak a városba és vigyorogva mutatták, hogy hozzájuk merre felé kell fordulni. Nincsen üldözési mániám, de ez már kicsit durva volt. A várost elhagyva egy kertben megláttam a táskátlan svájci haveromat, aki jóízűen lakmározott pár helyi öreggel. Megláttak és persze behívtak és engem is megkínáltak. Nagyon kedvesek voltak, elbeszélgettünk meg finomat ettünk, ezzel még nem is volt baj, csak akkor rémültem meg amikor kiderült, hogy az épületből telefonon szóltak az autós mosolygósoknak, hogy én itt eszem náluk. Na, ez több volt a soknál, udvariasan felpattantam és nagy sebességgel elviharzottam. A svájci srác is jött utánam miután számára is világossá vált, hogy valami nem kerek. Biztos, hogy nem rossz emberek, csak ha nagyon rámenősen erőltetnek valamit az nekem roppant gyanús és inkább elkerülőm az ilyen szituációt. Pár órával később beértük Arek-et aki egy fa alatt ülve pihent éppen és rágcsált valami gyümölcsöt és a térképet bújta, ugyanis a GR 65 ezen része a nagy áradások miatt le van zárva. Egész Franciaországba a piros-fehér GR 65-ös jelzést követtük és most, hogy nem lehet, rendesen át kellett gondolni, hogy hogyan tovább. Találtunk egy alternatív utat, de ez jó pár kilométeres kerülő volt, de mindenképpen vissza akartunk térni a jelzett ösvényre még a mai napon, ezért késő estig meneteltünk. Majdnem besötétedett, amikor megláttuk az első kagylós jelet egy fa törzsére festve. A jó irányba haladva nem messze innen volt egy kis romtemplom, ami tökéletes menedéknek bizonyult, falai épek és a tetőszerkezete is viszonylag elfogatható volt, valamint a mellette lévő kis temető oldalába is találtunk vízlelőhelyet. Elrendeztük az alvóhelyeket és eldőltünk, mint a rohadt nád! Altatni egyikünket se kellet.

 

2014.12.22 00:23

Kellemes éjszaka volt, rendszerint mindig sok réteget kell magamra venni, hogy ne fázzak, de most egyáltalán nem ébredtem fel. Nagyon lelkesen kerekedtünk fel, mivel ma biztosan elérjük St. Jean-t és becsatlakozunk a sok száz friss zarándok közé. Viccelődtünk is, hogy milyen érdekes lesz látni a sok frissen indulót, akik vadonatúj felszerelésben, széles mosollyal az arcukon a kezdeti élmények feldolgozásával foglalatoskodnak. Persze az is biztosan az ki fog derülni, hogy honnan indultam, akkor meg aztán lesz elképedés és meglepetés. Őszinte büszkeséggel töltött el a tudat, hogy egészen idáig eljutottam, ez persze messze van az alázatos zarándok érzésektől, de így a határ küszöbén mégis ezt éreztem. Valahogy úgy álltam a Spanyol szakaszhoz, hogy ez egy afféle levezetés lesz az utamnak, mivel ismert terep, lényegesen egyszerűbb minden és rengeteg olyan ember lesz körülöttem, akit így látatlanul is szeretek. El is határoztam, hogy innen visszafogok a tempóból és úgy haladok, ahogy alakul, inkább töltöm az időmet új zarándokok megismerésével. Igazat megvallva, nem sokat voltam teljesen egyedül, de mindig kevesen voltak körülöttem, most már igazán szeretnék tömeget látni és együtt mozogni sok száz vándorral. Nagyon vártam már ezt a napot, úgy gondolom, hogy ez lesz nekem az egyik legnagyobb határátlépés, emiatt persze rendes tempóval haladtam, le is hagytam a többieket, pedig rendszerint a középmezőnybe szoktam tartózkodni. Az elmúlt pár hétben az átlagosnál sokkal több eső esett a környéken, ennyi csapadék rendesen kiakasztja a statisztikai mutatókat, ez annyira szokatlan volt, hogy utakat sodort el a folyó és földdarabok szakadtak le. Egész nap az áradások pusztításának nyomait kerülgettük, persze sok út lezárás is volt, ami késleltette a kitűzött korai érkezésünk időpontját. Nagy sár, kidőlt fák keresztezték az utunk, de nem volt az az elemi erő, ami megállíthatott volna. Délután négy óra felé láttuk meg a táblát, majd Szent Jakab híres kapuját, amin keresztül a városba juthattunk. Gyorsan becsekkoltunk az első szálláslehetőségre, majd a zarándokirodába kiváltottam az új igazolványt, utána körbejártunk a városba és bevásároltunk pár apróságot. Tavaly nem volt idő körbe nézni, így most teljesen más oldalát láttam a városnak, persze készült pár jóféle fotó is. Este jó pár emberrel találkoztunk, de annyira új volt mindenki, hogy a legtöbben saját magukkal foglalkoztak, de ez normális dolog, visszaemlékezve én is ilyen voltam, majd a későbbiekben mindenki nyitottabb lesz. Holnapi program átkelés a Pireneusokon, biztos kemény dió lesz, ezért igyekeztem korán lefeküdni, hogy rendesen ki tudjam pihenni magam.

2014.12.22 23:01

A hajnali órákban már mindenki a szokott módon felkelt, tett-vett és csörgött mindenféle zacskókkal, persze voltak lámpások és maradt pár hangosan horkoló ember is. Ez most nagyon szokatlan volt, szinte még élveztem is, mosolyogva néztem a plafont és hagytam, hogy az emlékek elárasszák a gondolataim. Másokat ez biztosan idegesítene, de engem 97 nap után kifejezetten szórakoztatott. Végre visszatértem oda, ahonnan indultam, ami tavaly egy nagy út kezdete volt, az mostanra csak egy rövidke szakasz lett. Arek furcsán viselkedett reggel, rákérdeztem, hogy mi a gond. Kiderült, hogy neki egyáltalán nem tetszik ez a sok ember és inkább elsétál Madridba egy ismerőséhez, majd onnan délre valami munkát keresni. Természetesen semmi gond ezzel, elfogadtam és sok sikert kívántunk egymásnak, de persze a város határáig még együtt mentünk, de onnan ő rendesen kilépett, terve szerint eléri Pamplona-t két nap alatt. Emlékezetes útitárs volt, majdnem 500 kilométert ballagtunk együtt, visszagondoltam a sok-sok kalandra, miközben a városból kiérve a hegyek felé közeledtem. Teljesen más szemmel néztem a tájat, megfontoltabban és figyelmesebben, azt mondanám, hogy testileg és lelkileg egyaránt jelen voltam. Még a terep sokkal könnyebbnek tűnt, mint gondoltam, mondjuk az Alpok után ez nem is csoda, szinte felrohantam a hegyre és sorban előztem le mindenkit. Tavaly elromlott a telefonom, ezért most az akkorit is pótoltam, így elég sok fotót készítettem. A Spanyol határnál pihentem egy picit, elfogyasztottam az ebédemet majd séta tovább. A lejtőn is hamar leértem, körülbelül 13 órára már Roncesvalles-be voltam, nem akartam tovább menni, mert ide mindenki eljön és itt biztosan nagy buli lesz. A másik fantasztikus dolog, hogy volt mosógép, amire egyből lecsaptam, persze egy alakalom nem volt elég, annyira retkes volt mindenem, de a harmadik mosásra már minden illatos volt. Nagyon sokan voltak, az új szárny teljesen tele volt, mindenki nagyon elfoglalt volt, de én nem siettem, kiültem az épület elé és elkezdtem írni a naplómat. Egy srác ült mellettem, aki ismerős volt tegnap estéről, mintha egy szobába lettünk volna a szálláson. Hollandiából jött a neve Jeremy volt, elbeszélgettünk, persze annak is hamar híre ment, hogy hány napja vagyok úton, ezután persze sok ember kérdezgetett, én voltam mondhatni a Camino sztárja arra az estére.

2014.12.22 23:02

A nagy zarándok tömeggel együtt hat óra magasságában indultam el szakadó esőben, sok arcon láttam, hogy kényelmetlen nekik a szituáció, de én egy pici mosollyal reagáltam a dolgot. Az egyik kis boltban furcsa dolgok történtek, egyrészről nem akartak bagette-t adni, ez még oké, de az, hogy tökéletesen összekevertek valakivel, aki nem fizetett korábban, az már több volt a soknál. Spanyolom nem az igazi, ők meg persze angolul nem tudtak, így legalább tíz perc magyarázkodás után tudtam csak elhagyni a helységet üres gyomorral. Nem baj, itt azért csak nem halok éhen, legalább is a középkor óta ez most precedens értékű lenne. Ismerős tájakon haladtam, sok kedves emberrel találkoztam, de valahogyan mindenki más sebességgel haladt és annyira sokan voltunk, hogy nem verődtek össze csapatok. Délután azért összefújt a szél pár holland zarándokkal, akikkel együtt mentünk be Larasoaña-ba, gondolkodtam, hogy megyek tovább, de nagyon jó hangulat volt. Sergio főzött nekünk makarónit, ő Kolumbiából származik, ő afféle hangulatfelelős lett, úgyan is ömlik belőle a hülyeség. Hagyományosnak mondható nemzetközi vacsorázás zajlott, borfogyasztással és hangos nevetgéléssel kisérve. Arek és Kevin is küldött sms-t arról tájékoztatva, hogy merre járnak, valamint Attila és Bálint helyzetéről is megtudtam pár apró információt, miszerint ők még Franciaországban vannak, körülbelül jó egy hét járásnyira mögöttem. Jeremy rákérdezett a vacsora után, hogy hány napja vagyok úton, ezt hirtelen nem tudtam megmondani, így a naplómat hívtam segítségül. Felcsaptam az aktuális oldalon és szembesültem vele, hogy ez a 99. napom és holnap lesz a jubileumi 100-as!

2014.12.23 10:31

Eléggé későn ébredtem, mire kényelmesen elkészültem rajtam kívül már senki se volt a szálláshelyen. Séta közben hirtelen eleredt az orrom vére és nem akart elállni, nem jöttem rá minek köszönhettem ezt, nem szokott ilyen történni, most már aztán tényleg hajléktalanak néztem ki, méghozzá olyannak, akit ráadásul jól meg is vertek. Tavalyi térd sérülésem helyszínén is tartottam egy kis megemlékezést, de sokat időzni nem akartam, mert be kell érni az új cimboráimat. Az első találkozás Sergio-val volt, akivel együtt értünk be Pamplona-ba, de ott szétváltunk, mert lefoglalt szálláshelye volt, búcsúzásul kaptam tőle egy eredeti Kolumbiai karkötőt, aminek nagyon örültem, mivel sok kis csecsebecsét kaptam és nagyon jó lesz a jövőben ezekre ránézve visszaemlékezni. Az utcán bokáig állt a szemét, több fős takarító brigádok dolgoztak mindenfelé, ugyanis ma hajnalra ért véget a méltán híres bikafuttatós ünnep a San Fermin. A mocsokban lépdelve besétáltam a központba, majd beugrottam a magyar boltba, a Caminoteca-ba, ahol majdnem négy órát töltöttem a tulajjal beszélgetve, így már biztos voltam benne, hogy maximum csak este találkozok a többiekkel, bár az is könnyen meglehet, hogy mindenki eltölt jó pár órát a városba, sőt az se kizárt, hogy itt maradnak éjszakára. A nagy városokat nem igazán kedvelem, ezért továbbálltam, de tavalyról beugrott, hogy egy kellemes kis szállást találtam Pamplona után pár kilométerre, ezt a helyet egy máltai rend üzemelteti. Meglepetésemre az egész csapat ott volt, pedig korábban nem beszéltük le a dolgot, de ez csak a kisebb meglepi volt, a nagyobb az, hogy mivel tudták, hogy jubileumi nap ez nekem, így egy kis ünnepséggel készültek. A hátsó kertben ment a sütés, főzés és a nagy előkészültek, persze nekem nem hagyták, hogy segítsek, sőt kifejezetten parancsba adták, hogy üljek le és szépen várakozzak. Hoztak mindenféle édességet, bort és rengeteg egyéb finomságot, asztalköszöntőt mondtak, én meg csak hüppögtem a megtiszteltetéstől, nem vagyok nagyon érzelgős típus, de itt küszködtem a gombóccal a torkomban, annyira meghatódtam. Fantasztikus lezárása volt ennek és  az elmúlt 100 napnak egyaránt.