59. Pamplona – Leon - Larbajal de la Legua 16km (1267) Június 17.

Mire én is feltápászkodtam, már alig voltak a szálláson, a nagy átlag már rég elindult, de ez megszokott dolog. Nyolc órakor zárt a szállás, addig kihasználtam az időt. Tegnap szerzett várostérképpel a délelőtt folyamán bejártam az óváros minden szegletét, majd készítettem egy kis video vlog félét, amit fel is töltöttem a közösségi oldalra. CaminoTeca-ba megint visszamentem dél körül és a vonat indulásig ott voltam. Az állomás nem volt messze, negyedóra séta, szerelvény megkeresése és már indultunk is. A táv nagyon nagy, gyalogosan is több mint két hét, de még ezzel a gyors vasúttal is négy és fél órát vett igénybe. Sok olyan várost is érintettünk, ami rajta van a camino vonalán, de nem sok mindet láttam a vonatról, bár párszor a domboldalakon felfedezni véltem pár túrazsákos vándort. Az út végén Leon nagy pályaudvarán kötöttem ki, de ötletem se volt merre kell menni, de a mobilom offline GPS alkalmazásával megtaláltam a katedrálist, onnan már képben voltam. A zarándokszállások mind egy szálig tele voltak már, egy órát elcsesztem azzal, hogy végigfutottam őket. Jöttek a hostelek, de itt sem jártam sikerrel, ezért kénytelen voltam a hoteleket is meglátogatni. Három, négy csillagos helyeken se volt hely, végül megtudtam az egyik recepción, hogy az egész városban nincs egyetlen hely se már és már körbe is ment a hálózaton, hogy minden tele. Állítólag valami nagy városi ünnep is lesz holnap, ami miatt három-négyszer annyi turista érkezett. Bevásároltam két napra, a katedrális előtt megvacsoráztam és készítettem pár szendvicset is holnapra. Este hét óra volt, nem volt más ötletem, így hát visszamentem arra a térre, ahonnan a San Salvador indul és gyors léptekkel megindultam észak felé, abban bízva, hogy sötétedés előtt csak elérek egy szállást valahol a városon kívül, vagy maximum sátrazok valahol. Kezdetben egy folyót követtem, majd hosszan egy forgalmas autóút mellett vezettek a jelzések. Jó kedvem volt, még a nap is kisütött és kellemes időjárás volt, sok futó és kutyát sétáltató embert láttam a város határáig, emiatt nem éreztem úgy, hogy bármi gond lenne, biztos voltam benne, hogy minden jól fog alakulni. Több mint tíz kilométer megtettem mire kiértem a lakott területekről, de nem volt se szállás, se alkalmas sátorhely, így még körülbelül öt kilométert haladtam, mire találtam egy kis tisztást a földút mellett, egy sor magas bokor mögött. Ez teljesen ideális hely. Volt pár ház a messzeségben egy domb tetején, de onnan biztosan nem látott rám senki. Alapszabály, hogy senki ne tudja, hogy ott vagyok, így biztosan nem lesz semmi gond éjszaka. Nekiláttam gyorsan felállítani a sátrat, már majdnem kész voltam, amikor egy halk morgó hang ütötte meg a fülem. Megfordultam és egy hatalmas kaukázusi kutyát pillantottam meg nagyjából három méterre tőlem, olyan halkan jött ide, hogy fel se tűnt. Annyira meglepődtem, hogy pár másodpercig meg sem mozdultam, óriási kutya volt, szerintem legalább hetven kilogramm. Jómagam se vagyok sokkal több, így felmérve a lehetőségeket, ráeszméltem, hogy esélyem se lenne, ha rám ugrana. Ezt felismerve rendesen megrémültem, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy lassan lenyúljak a táskához és a csomagolt szendvicsemet odaadjam a kutyának. Boldogan fogadta, lefeküdt és megette, utána kérdően nézett rám. Békésnek tűnt, de nem tudtam miféle jószág és nem tudtam azt se mennyire idegesítené fel, ha a sátramat elkezdeném bontani, ezért arra jutottam, hogy lassan bemászok és próbálok csendben lenni, hátha akkor elmegy valamerre. Bentről felhúztam a cipzárt és síri csendben vártam. Hosszú percek teltek el, de hallottam, hogy még mindig kint van és ásítozik, amivel nem is lett volna baj, de egyre több kutyaugatást hallottam a környékről. Ezek a hangok egyre közelebb jöttek, mikor kezdett sötét lenni, de még mindig nem mozdultam. Hallottam, hogy pár kutya erre jött és hangosan morog, ugat, majd elfut, de pár perc és megint visszajött. A nagy kutya mellettem is folyamatosan mélyen morgott. Ekkor már nagyon féltem, nem értettem mi folyik kint. Hallottam ugatásokat, morgásokat, futkosást ide-oda, fájdalmas nyüszítést is, mintha harcolnának, egyszer még neki is vágódott egy kutya a sátram szélének, majd nyüszítve elrohant. Rendesen meg voltam rémülve, mi van, ha ezek megérzik a szagomat és kiszednek a sátorból. Fél óránként ránéztem a telefonomra, de rohadt lassan telt az idő. Lámpát nem mertem kapcsolni, csak összekuporodva feküdtem a hálózsákomban, bízva abban, hogy egy darabban megélem a holnapot.