A mai nap érdekesen indult, Kata korábban elindult, mert ma egyedül akart sétálni, Réka marad még egy napot Hospitalba, így Jeremy-vel ketten indultunk neki a mai napnak, na persze csak az után, hogy elfogyasztottunk egy nagy adag friss rántottát. Elbúcsúztunk a kedves vendéglátóinktól és kiléptünk az utcára, ahol már sok zarándok lépdelt. A mai séta Astorga-ig az autópálya mellett haladt, körülbelül 16 kilométer hosszan. Hamar elértük a város határát, ahol egyik pihenő alakalmával összefutottam a pandás-csapattal, a két Nórival és Andrással. Utólag kiderült, hogy ez se volt véletlen, ugyanis szóba került a naplóm, amit gondoltam előkapok és megmutatok benne pár dolgot. Meglepetésemre nem találtam meg a táskában, végiggondoltam és eszembe jutott, hogy bizony Hospital-ban maradhatott a kertben, ahol este írtam. Ilyen még nem történt az elmúlt 115 napban. Kicsit rástresszeztem, de gondoltam ez is csak egy megoldandó feladat. Első ötletem az volt, hogy Dukát Csillát hívom fel, aki a Magyar Szent Jakab társulat vezéregyénisége, aki biztosan ismeri az önkénteseket a városba. Elérhetőségeket megkaptam, majd ezt követően újabb hívások után sikeresen le is beszéltem velük mindent. A napló meg van, csak 15 kilométerre visszafelé a helyzetemtől. Két opció volt, vagy visszasétálok, vagy elmegyek Astorga-ba és visszabuszozok. A második lehetőség mellett döntöttem, a városban feltöltöttem a telefonom, majd elbúcsúztam Jeremytől és dél körül buszra szálltam. Húsz perc múlva már a szállás felé ballagtam, egy dolog járt csak a fejembe, mégpedig az, hogy a többiekkel azt beszéltük meg, hogy Santa Catalina-ba találkozunk, ami elég messze van innen, de az hogy busszal menjek az teljesen kizárt. A kedves önkéntesek megint megleptek, ugyanis miután a kezem közé kaparintottam a naplót, kaptam egy nagy adag gulyáslevest meg útravalónak egy szendvicset. Másodjára is elköszöntem tőlük, majd másodjára is kiléptem az utcára, most viszont egy árva lelket nem láttam. Az órára pillantottam, délután kettő óra volt már, rendesen ki kell lépnem és nem sokat pihenhetek, ha emberi időben oda akarok érni. Furcsa volt ugyanott sétálni, folyamatos deja vu érzésem volt, annyi különbség volt, hogy iszonyatosan felmelegedett az idő, szerintem közel 40 fok lehetett. Pihenés nélkül megállíthatatlanul egyhuzamban letoltam az egész távot és úgy este fél nyolc felé estem be a faluba. A többiek már vártak, sőt még helyet is foglaltak nekem, ugyanis mostanában tele vannak a zarándok fogadók. Kifújtam magam és lefürödtem. Vacsora előtt megnyírtam kicsit a bajuszomat, mert már komoly problémát okozott evésnél és legalább nem mondják rám, hogy úgy nézek ki, mint egy rozmár. Fáradtan süllyedtem bele az ágyba, még a hangos olasz szobatársak lármája se zavart, pár perc múlva már az igazak álmát aludtam.
