Szokásosan indult a nap, eltévedtünk, visszataláltunk majd a változatosság kedvéért újból eltévedünk. Innentől találtunk sárga és kék jelzést is, de mindkettő ellenünk dolgozott. Délelőtt volt egy közel 15 kilométeres szakasz, ami tökéletesen egyenes volt, bal oldalt nád, jobb oldalt pedig kukorica határolta. Ebéd után hosszan sétáltunk egy gáton, majd egy főútvonal mellett, sokszor rendesen le kellett húzódnunk, hogy a kamionok menetszele el ne vigyen. A terepet nem nevezném túl izgalmasnak, szerencsére viszont annyi történetet meséltünk egymásnak, hogy egyáltalán nem unatkoztunk. Délután olyan kánikula volt, hogy rendesen árnyékba kellett néha vonulni, mert attól féltünk, hogy hőgutát kapunk, igazából nem közérzetileg zavart, csak egyszerűen nem normális ilyen időben ilyen jellegű fizikai munkát csinálni egész nap. Árnyékban is 40 fok felett volt, ami jóval több, mint a megszokott, behúzódtunk egy magánreptérre és ott pihentünk meg és várunk, hogy enyhüljön az idő. Órákkal később Azambuja-ban kóvályogtunk és nagy nehezen eltaláltunk az idősek otthonához, ami persze egy domb tetején volt legalább további három kilométerre a camino útvonalától. Az egyik gondozó megmutatta, hogy hol tudunk lefürödni, majd az ebédlőbe kaptunk meleg vacsorát. Ezzel nem is volt gond, a baj csak az volt, hogy nagyon sok öregember szinte vegetáló állapotban volt, gyakorlatilag semmit sem tudtak maguk csinálni, csak ültek a tolószékekben az asztal körül. Be voltak szegények tolva az ebédlőbe és ennyi, ott aludtak egész nap, mondanom se kell, hogy nem éppen vidám hangulatú volt a vacsoránk. Gyorsan megettük, megköszöntük és átmentünk a másik épületben, ami számunkra volt kijelölve szállásként. Ez egy óvoda volt, tele játékokkal, kicsit furcsálltuk ezt a két erőteljes végletet és az épületet egymáshoz való közelségét, de nem filozofáltunk rajta sokat, inkább megágyaztunk a földön. Elalvás előtt én még kimentem kicsit, hogy netezni tudjak, majd olyan éjfél előtt nyugovóra tértem.
