Kényelmesen végigszundikáltam az egész utat, mindössze egyszer keltettek fel, mert felszolgálták a vacsorát. Három óra után landoltam Ferihegyen, kisvártatva felvettem a csomagot és kisétáltam a reptérről, ahol már apám várt kocsival, ugyanis korábban felajánlotta, hogy elvisz egy darabon, de nem haza. Tervem szerint még sétálok egy kicsit és stílusosan gyalog akarok érkezek haza. Apám képes volt hajnalba kelni, hogy ebben a kis tervben segítségemre legyen. Ahogy haladtunk a kocsival és bámultam a sötét várost, egyáltalán nem tudatosult bennem hol vagyok, valahogyan egybefojt minden, mintha még mindig külföldön lennék. A célállomás Vértesszőlős volt, ahol a főút melletti boltban közösen elfogyasztottunk a reggelit, majd kaptam jó magyar forintot és egy kis útravaló péksüteményt is. Együtt indultunk el a jelzésen visszafelé, de az előember telepnél végül elbúcsúztunk és nekivágtam a maradék közel 100 kilométernek a házunkig. A hajnali ködös erdőben sejtelmesen ragyogott a nap első sugara, nagyon hangulatos volt. Az elmúlt hetekben visszafelé követtem a camino jelzéseket, így itt se okozott problémát, bár tény, hogy párszor itt sikerült eltévedni. Tarjánban megint kértem pecsétet, mint az utam elején, de most annyi különbség volt, hogy közel egy órát tartozottam a városházán és egy kis élménybeszámolót tartottam az utamról, mert jött pár kérdés és olyan válaszokat kaptak, hogy utána jött a többi. Egész nap sétáltam, de csupa ismerős tájakon, kezdtem nagyon élvezni a dolgot, volt egy furcsa hangulata, hogy ennyi idő után újból itt járok, néha olyan érzésem is volt, mintha hazáig is sétáltam volna, ehhez persze az is hozzájött, hogy mivel sötétben indultam el, olyan volt, mintha Lisszabónból sétáltam volna és már itt járok. Nem tudom ez mennyire érthető, nem tudom jobban leírni, de remélem azért nagyjából érthető. A táj nagyon másmilyen volt most, le volt minden aratva, egyik hosszú szakaszon el is készítettem egy képet, ami azóta elég híres lett. Közel 40 kilométer séta után Zsámbéktól pár kilométerre újból találkoztam Spanyolországi útitársammal Katával, aki meglepetésszerűen gondolt egyet és elém jött. Nagyon-nagyon megörültem neki, kellemes meglepetés volt, arról nem is beszélve, hogy nem üres kézzel jött, hozott csokit és egy flakon igazi finom magyar házi pálinkát is. Jó egy óra séta után beértünk Zsámbékra, ahol meg a másik Kata és Kinga várt minket, kocsival Telkire mentünk, ahol Kinga családjánál voltunk vendégül látva. Kingát se láttam Muxia óta, nekik azóta jó pár nap eltelt, nekem meg úgy éreztem, hogy hosszú hónapok, persze ezt is meg sok mindent átbeszéltünk. A vacsora és a vendéglátás első osztályú volt, annyira jó érzés volt magyarok közt lenni és hazai ízeket érezni. Kata zenélt, pálinkát is ittunk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, de hogy mikor kerültünk vízszintesbe, arról halovány lila sejtelmem sincs.
