Kényelmesen indult a mai nap, nyugodtan elfogyasztottuk a reggelinket, majd miután láttuk, hogy ma is esős napnak nézzünk elébe, egyáltalán nem siettünk az épület elhagyásával. A mostanra már teljesen megszokott teljes vízálló, vagyis többnyire vízálló felszerelést magunkra vettük és eddig nem látott sebességgel indultunk meg León felé, nem beszéltünk meg előre semmit, de valószínűleg mindenki úgy volt vele, hogy csak érjünk be minél előbb. Még tizenegy óra se volt amikor már a városban bandukoltunk a kereszteződéstől kereszteződésekig, figyelve a helyiek arcát, akiknek biztosan megszokott volt a zarándokok látványa, de azért biztos különleges volt egy hét fős csapat, aki közel futó sebességgel sétál. A kinézett hely egy kicsit el volt rejtve, de tíz perc után meglett, szerencsére ez nem tartotta a szokásos időpontot, hanem már dél előtt ki volt nyitva állt az ajtó. Mire mindenki lefürdött és elkészült az eső is teljesen elállt és négy nap után végre eltűntek a fellegek és kisütött a nap. Gondoltuk ezt meg kell ünnepelni, ezért elugrottunk a boltba, de mire visszaértünk láttuk, hogy a konyha foglalt, éppen négy japán srác főzőcskél. Ezzel alapjába véve nem is lett volna probléma, csak az volt a gond, hogy ők nem ezen a szálláshelyen alszanak és csak belopóztak elkészíteni a vacsorájukat, mert az ő szállásukon nincsen konyha. A tulaj ezt épp akkor fedezte fel, amikor mi is odaértünk, volt is nagy ribillió belőle, kiabált mindenki mindenkivel, de a vége az lett, hogy mi állhattunk neki a vacsorakészítésnek. Átértékeltem az utamat észak felé, még csak tavasz van és úgy néz ki, hogy holnapra is rossz időt mondanak, ezért a hegyekben lehet, hogy ez még rosszabb, szóval maradok a csapattal még pár napot, hátha jobbra fordul. Mindenki nagyon örült neki, Elvira még a nyakamba is ugrott a hír hallatán. Nagy örömkötés közepette kihasználva a jó időt, felkerekedtünk és a nap hátralévő részében alaposan bejártuk a város nevezetességeit egy finom bor társaságában.
"Life begins at the end of your comfort zone"
