Az idő csak nem lett jobb, éjszaka szokásos felhőszakadás, napközben borús és szeles. Három hét telt el, szervezetem kezdi megszokni a mindennapos sétát, például a táska súlyát már szinte nem is érzem, viszont a bal térdem a tegnapi sok emelkedő után picit sajogott. A kis konyhában elfogyasztott reggeli után elköszöntünk mindenkitől és bevágódtunk a fekete erdőbe. Medvével nem találkoztunk, de egy hatalmas mókust azt láttunk. Aggstein vár romjaihoz megint elég meredek emelkedő vezetett fel, ami alatt éreztem, hogy a térdem folyamatos nem kívánt terhelést kap. Valahol érthető, hisz a lábaim most majdnem 15 kilogrammal többet kell, hogy elbírjanak, nem is beszélve a folyamatos emelkedőkről. A két túra bottal próbáltam könnyíteni a terhelést, több-kevesebb sikerrel. Jó két óra múlva felértünk a várhoz, körbenéztünk, majd a parkolóhoz leérve egy busznyi turistába botlottunk, akik miután meglátták a magyar zászlóinkat szinte körbe kerítettek minket. Kiderült, hogy ők is magyarok. Fotóztak minket meg kérdezősködtek, tisztára úgy éreztük magunkat, mint valami sztárok lennénk. Mindenesetre érdekes tapasztalás volt ez is. Tovább indultunk lefelé a hegyről, de nem sokáig lejtett az út, mert a környéken rengeteg gyönyörű hegy volt és persze az út mindegyikre felvitt. Az egyik völgyben olyan nagy sár volt, hogy inkább visszafordultunk és a pár kilométerrel rövidebb autóúton mentünk tovább. Kora délután elkezdett esni az eső, ami nem igazából növelte a morálunkat, szerencsére hamarosan beértünk egy elhagyatott fogadó terasza alá. Kicsit vártunk, hogy elálljon, de csak nem akart. Délutánra birkaáztatóvá vált az eső, ami az előző után már elfogatható volt számunkra. Elég nagy iramod diktáltunk délután, amíg el nem értük a Melk-i zárdát, ahol ugyancsak tárt karokkal vártak minket a helyi egyház képviselői.
