Korábban keltettek minket, hamar összepakoltunk és el is indultunk. Olyan nagy köd volt, hogy 2-3 métert lehetett csak előre látni és valószínűleg egybefüggő felhőzet is volt, mert néha még dörgött is. A poncsómat előkészítettem ma is, már teljesen megszoktam, hogy a nyakamban lóg, mert az elmúl öt napban szinte mindennap használni kellett és szerintem ma se lesz másképpen. Sejtésem be is igazolódott. Tíz óra felé elkezdett úgy ömleni, mintha dézsából öntenék és el sem állt késő délutánig. Bakancsom elvileg vízálló, de természetesen beázott, sőt a poncsóm is annyira elzárja a levegőt, hogy belülről bepárásodik és ugyanolyan vizes lesz, mint kívülről. Három óra szakadó esőben való sétálás után egy nyilvános WC-be ültünk be szárítkozni és enni valamit, mert kint esélytelen lett volna. A nap hátralévő részében annyi volt az extra, hogy kivételesen hegynek fel kellett menni sárban és esőben. Eddigi utunk egyik legfárasztóbb napja volt ez. A térképről kinézett zárda természetesen zárva volt, amin már meg sem lepődtem. Már azt hittem nem történhet rosszabb ma, amikor nem is történt. Végre feloszlott a felhőzet és kisütött a nap. Se perc alatt megszáradtak a ruháink. A maradék öt kilométert jókedvűen tettük meg Zeillern-ig. A városkában kaptunk egy kulcsot egy épülethez, ami teljesen ingyenes zarándokok számára. Bepakoltunk és a közértből minden finomságot összevásároltunk, úgy éreztük a mai nap után megérdemlünk valami édességet is. Az eladó kislány nagyon közvetlen volt és sokat kérdezősködött, például, hogy mit keresünk mi itt és merre tartunk. Miután elmeséltük eddigi történetünket, megkérdezte, hogy egyébként normálisak vagyunk-e? Mosollyal az arcunkon távoztunk a boltból. Kimostuk a sáros ruháinkat, remélhetőleg meg is szárad reggelre.
