Nagy örömmel mentünk le az étkezőbe, miután megállapítottuk, hogy az eső a mai napon nem esik. Az apácák megetettek minket, majd felajánlották, hogy csomagoljunk magunknak szendvicseket is. Hát ma se volt sok költségünk. Kiérve a zárdából megkerestük az utolsó jelzést, ami egy murvás úton vezetett be egy völgybe. A messzeségbe már kirajzolódtak az Alpok csúcsai, tudtuk, hogy napokon belül elérjük. A több napos eső miatt persze brutális nagy sár volt mindenhol, bakancsaink súlya lépésről lépésre több lett, szinte percenként álltunk meg és vertük le a ráragadt sarat. A jelek kifogástalanok voltak, szép hivatalos jelzések minden elágazásnál, ezen a részen lehetetlen volt eltévedni. Kis erdőbe be, dombra fel, falúba be, dombról le, nagyobb erdőbe be…stb. Délután hat óra felé egy kis településbe értünk be, ahol találtunk egy zarándok faházikót, amiben ágyak, pecsét, vendégkönyv is volt, legalábbis láttuk az ablakon keresztül, de az ajtó zárva volt. Leültünk és vártunk, hátha erre ténfereg egy helyi lakos. Egy óra elteltével se találkoztunk senkivel, de legalább már kellemesen fáztunk. Egyszer csak feltűnt Andy, aki miután érdeklődtünk a faház kapcsán, felajánlotta, hogy aludhatunk nála. Kis háza van, de szívesen megosztja velünk, mert látszik rajtunk, hogy milyen jó emberek vagyunk. Nagyon hálásak voltunk neki, majdhogynem az életünket mentette meg. Bakancsainkat megmostuk, lefürödtünk és a tornácon elfogyasztottuk a kajánkat vendéglátónkkal együtt, közben gyönyörködtünk a messzi hófedte Alpok csúcsaiba.
