Reggelre úgy éreztem, hogy teljesen rendben vagyok, ezt meg is ünnepeltem egy kiadós reggelivel, majd a maradék gyógyszerem elfogyasztásával. Kényelmesen összepakolt mindenki, utoljára még készítettünk egy csoportképet és a reggeli nap fényében elhagytuk a szállást. A településből kifelé az út elágazik és mi a kicsit hosszabb, de festőibb alternatívát választottuk Samos felé, amit utólagosan senki sem bánt meg. Az időjárás is kedvező volt, se túl meleg se túl hideg, tökéletes volt egy kis sétáláshoz. Sűrű erdőben ballagtunk, néha érintettük az Oribio folyót, ami gyakorlatilag párhuzamosan fut a kijelölt ösvénnyel, de nem mindig lehet látni. A Samos-i kolostor egy völgyben van, amit ma teljesen takart a sűrű köd, szinte csak akkor láttuk meg, amikor nekiütköztünk. Kis pihenő után Sarria felé vettük az irányt, ami ugye már az utolsó száz kilométerbe esik bele, tehát számolni kell azzal, hogy innentől még többen lesznek az úton. Ahogy közeledtünk egyre csak arra lettünk figyelmesek, hogy turista buszok és autókkal van tele a város és szinte mindenhol friss táskás kagylós emberkék rohangásznak, látszott, hogy majdnem mindegyik csak most kezdi a sétát. Gyorsítottunk lépteinken, hogy biztosan legyen helyünk, de persze tele volt már majdnem az összes szállás, pedig több mint harminc található a városban. Én is kicsit megkavarodtam és félrevezettem a csapatot, emlékeztem, hogy valahol van egy jó hely, de mégse az volt, ezért végül visszamentünk a központba. Jó egy órás mászkálás után végül találtunk egy privát szállást, ahol még éppen volt annyi üres ágy, amennyire szükségünk volt. Térképeket nézegetve beugrott, hogy mi lenne, ha olyan irányból érkeznék be Santiago-ba, ahol még nem jártam. A Camino Inglés jó választásnak tűnt, ott biztosan nincsen ilyen tömegnyomor. Megbeszéltem a csapattal a tervem, de akkor már tudtam, hogy én biztosan arra fogom menni, persze nem fogadták jókedvűen, de sok sikert kívántak és az esti vacsora átalakult búcsúvacsorává. Nem akartam cserbenhagyni őket, de mindenki tudta, hogy mindenkinek a saját caminoját kell követni, ezért elfogadták a döntésemet. Mondtam, hogy ez nem a világ vége és, hogy nagy valószínűséggel egyszerre fogunk megérkezni és akkor majd onnan újból együtt folytatjuk az utat.
"Life begins at the end of your comfort zone"
