Éjszaka visszakapcsolódott a fűtés, de reggeli ébredésre megint nagyon hideg lett, valószínűleg hajnalba megint bedöglött és nem jelezte senki, mert ugye mindenki aludt. Takaróba bugyolálva fogyasztottuk el a reggelinket a kanapén, majd szépen lassan elindultunk. Ez az utolsó sétálós nap együtt, gondoltuk, hogy együtt kéne maradni, de valahogyan annyira jó volt a tegnapi nap, hogy gyorsabban mentünk, hogy ma is így tettünk. Hunor, Zsolt és én rákapcsoltunk és meg sem álltunk Cee-ig, persze azért elkészült a kötelező fotó az útválasztó jelzőköveknél. A városba érkezés előtt kitisztult az idő, és már a hegyekről látszódott a végtelen óceán, mindenki most érezte igazán, hogy tényleg mindjárt vége a több mint egy hónapos gyaloglásnak. A városban bevásároltunk, majd több zarándokkal együtt megettünk szinte mindent, ami nálunk volt ebéd gyanánt, majd kis pihenőt követve felkerekedtünk a maradék tíz kilométerre. A parton mezítláb sétáltunk Finisterre-ig, fantasztikus érzés volt kicsit belesüppedni a lágy homokba, valamint érezni az óceán hideg sós vizét. A magyar albergue-be négy körül értünk be, a többiek jó egy órával később. Mindenki kipakolt, majd nekiláttunk elkészíteni a vacsorát, de elfogyasztását csak a naplemente után terveztük. Jó nagy csapattal mentünk fel a világítótoronyhoz, ahol leültünk a sziklákon ugráló kecskék mellé, majd megcsodáltuk a lenyugvó napot. Az arcokon végtelen nyugalom és öröm látszott, mindenki megérkezett a világ végére, ahol bár vége a Camino-nak, de életünk egy új fejezete kezdődik. A nap nélkül hamar hideg lett, ezért viszonylag gyorsan és már nagyon éhesen szaladtunk vissza a szállásra, ahol várt már minket a finom vacsora. Holnap búcsúzunk.
"Life begins at the end of your comfort zone"
