Reggel kifejezetten hideg volt, mindenki magára vett minden felvehető ruházatot, amit csak talált a zsákja aljában. Sok csapat indult el, mindenki külön-külön más időpontban, de valahogy éreztük, hogy találkozni fogunk Santiago-ban, hiszen csak tízen pár kilométer. A szamurájok lassan haladtak, minden bárnál és boltnál megálltunk és tartottunk kis pihenőt, szerintem már érzik az út végét és a lehető legkényelmesebbre veszik a figurát, az igazat megvallva nem bántam, hogy így alakult, többször voltam már ott, nem sietek sehova, beérünk, amikor itt van az ideje. Délelőtt utolértük a lengyeleket is meg Joshida-t is, aki éppen egy koreaival csevegett, szóval lassan összeállt egy elég nagy tizennégy fős csapat, akik nemcsak hogy megközelítették a várost, hanem határozottan rá is szabadultak az egészre. Eufórikus hangulatban vonultunk az utcákban, nem kis dolgot vittünk véghez. A katedrális tornya már messziről látszott, ellentétben a francia útról érkezőknek, mert ugye mi dél felöl támadtunk, ennek ellenére eltévedtünk. Vagyis ez csak részben van így, ugyan is nem direktben akartunk odamenni, hanem az eredeti útvonalon, amit nem is olyan egyszerű megtalálni, sőt még a helyiek se tudták, hogy merre van. Egy óra keresgélés után végül beértünk a főtérre, aminek határában megfogtuk egymás kezét és egy nagy láncot alkotva sétáltunk a katedrális elé. Az emberek nem győztek kerülgetni minket, mert bizony nem voltunk hajlandóak egymást elengedni és így közel tíz méter széles áthatolhatatlan akadályt jelentettünk a nyüzsgő tömegben. Elidőztünk a főtéren, majd készítettünk pár csoportképet. A lengyelektől megtudtuk, hogy van egy lengyel szállás a Monde de Gozo-tól nem messze, ami elég olcsó, ellentétben Santiago-val, mondjuk ez csak az egyik gond lett volna, a másik, hogy bejelentkezés nélkül eleve nehéz lenne találni. Végül is már Santiago-ban vagyunk, ezért ideiglenesen levedlettük hát a zarándok titulusunkat és buszra szálltunk. Az albergue hamar meglett, teljes emeletet kapott a csapat, sőt még étterem is volt az udvarban, kifogástalan volt az egész. Estefelé visszamentünk a városban és egy étteremben megünnepeltük a megérkezésünket, valamint elbúcsúztunk Silvia-tól és a lengyelektől, ugyanis nekik holnap korán indul a gépük, ezért már most éjszaka odamennek a reptérre, hogy biztosan elérjék. Fájdalmas búcsú volt, még pár könnycsepp is kicsordult, de hát ilyen ez a Camino, az érzelmek széles sprektumával találkozik, aki ezeket az utakat járja és ilyen emberekkel találkozik. Annyira elrepült az idő, hogy lekéstük az utolsó buszt vissza a szálláshoz, ezért gyalogosan kellett a sötétben megtalálni. Mobilokkal világítottunk, jó párszor el is tévedtünk, de úgy éjjel három óra felé megleltük az épületet, csendben nem kellett lenni, mert csak a kertben aludt pár sátrazó. Fent még megittunk a maradék italokat, levontuk a nagy tanulságokat és megbeszéltünk mindent, bár kicsit megfogyatkoztunk, de úgy ítéltük, hogy még így is simán ütőképesek vagyunk, úgyhogy egyöntetűen rövid időn belül megszavaztuk, hogy a világ végére is együtt kéne mennünk.
