Fantasztikus reggelivel várt minket a család a konyhában. Miután befaltunk mindent, segítettünk elmosogatni, majd közös fotózás után még egy kis útravalóval is megleptek minket. A családfő készített nekünk egy térképet a környékről és az útról, hogy biztosan ne tévedjünk el. A környéken lévő utak és gyalogos ösvények kivétel nélkül legalább 30 fokos emelkedővel vagy lejtővel bírnak. Annyira kemény volt az út, hogy a jobb térdem kezdett el fájni, ugyanúgy, mint anno a bal, ami most a térdfixálónak köszönhetően jól viselkedett. Találtunk egy St. Jakob nevű falucskát, amiben konkrétan semmi caminos dolog nem volt, csupán a neve, viszont a falu szélén volt egy kedves öreg hölgy, aki nagyon örült nekünk. St. Antonba beérve körbenéztünk szállás ügyben, a legtöbb szálláshely tele volt, vagy nagyon drága volt. A templomba mentünk be megmelegedni és erőt gyűjteni, mert azt terveztük, hogy átmászunk még ma a hágón. Egy baba keresztelője zajlott éppen, azt még megvártuk, hogy a pap hátha tud valami opciót. Ami ezután jött azon a mai napig csak bambulok. Miután elmeséltük, honnan is szalajtottak minket a pap magyarázkodva adott 40 eurót szállásra és elmondta merre menjünk. Elköszöntek és Buen Caminot kívántak. Nagyokat pislogva elmentünk a megadott címre, ami az ára ellenére egy igazi albergue, ahol nagyon sok zarándok szállt itt már meg a világ minden tájáról, a vendégkönyv szinte tele volt képeslapokkal és beírásokkal. Most persze rajtunk kívül senki sem volt, ilyen kora tavasszal egyáltalán nem jellemző. Az ablakon kinézve a kertbe hófoltokat pillantottam meg. Végre elértük a hóhatárt!
