A mai nap sok meglepetést tartogatott, először is a kedves szállásadónk készített szendvicset, majd lerajzolt egy pontos térképet az Arlberg-hágóhoz, mivel sok alternatíva van fel a hegyre, de egy olyat javasolt, amit könnyű követni. St. Anton-t elhagyva az út csak felfelé haladt, majdnem 600 métert szintemelkedésen kellett felmászni alig három kilométer alatt. Furcsa erdő volt a hegyoldalon, a neve WonderWanderWeg, ahol faragott mesebeli lények között és érdekes eszkábált hidakon haladtunk át. A térdem minden lépésnél nagyon fájt, mintha szét akarna szakadni az ínszalag a térdembe, elég kellemetlen volt. Majdnem dél volt mire konkrétan felértünk a csúcsra, ahol egy hegyi tavat pillantottunk meg. Az igazi kaland csak itt kezdődött. Először is mindenhol hó volt, semmit nem lehetett látni, az tó egyik oldalán egy sziklafal volt és hatalmas kövek, a másik oldalán egy leszakadt híd maradványai. Jelzést rég óta nem láttunk, de biztos, hogy a tó másik oldalán folytatódik, mert ott lehetett látni egy ösvényt. Bálint mondta, hogy ő körbe megy és felmászik a kis hegyre, aminek sziklafal az oldala és majd a másikoldalon csatlakozik be az ösvényre. Én maradtam a tó mellett és a hó fedte köveken próbáltam szerencsét. Kezdetben a kövek egymáson voltak, könnyen tudtam menni rajtuk, amíg két hatalmas szikla közé be nem csúszott be a lábam. A közel fél méteres hó miatt nem lehetett látni hol van két szikla között rés és hogy van-e egyáltalán szikla. Nagy nehezen kimásztam, persze rendesen lehorzsoltam magam és jól be is ütöttem a sípcsontomat. Ezek után annyival nehezedett a terep, hogy keskeny kis sávon, ha megcsúszok, akkor össze is töröm magam a köveken, meg bele is esek a jéghideg vízbe. Minden kövön megállva a botokat használva tapogattam ki a hó alatt a sziklák kerületét, hogy biztosan jó helyre tudjak lépni. Volt pár perc, amikor mászni is kellett, ami roppant nehéz volt a táskámmal és a fájós térdemmel. Jó párszor derékig süllyedtem a hóban. Kihívást kerestem, hát most megkaptam. Legalább húsz percen át bajlódtam mire elértem a túlpartot. Beleugrottam a sárba és az ösvény felé indultam, menetközben próbáltam lerázni magamról a havat, persze a bakancsom és a nadrágom is teljesen átázott. Az ösvényt elérve, hallom, hogy Bálint mögöttem van, de ö a leszakadt híd cölöpein sétált át, valószínű vissza kellett fordulnia a hegyről. Miután beért elmesélte, hogy lecsúszott a hegyről és a botjának hála, hogy nem lett nagy baja, mert azt akasztotta be valahova. Rendesen meg is görbült a túrabotja. A kis kaland után rendbe szedtük magunkat és tovább indultunk. St. Cristop egy kis település a csúcson, ahol miután kifújtuk magunkat, elkészítettük az 1000 km-es ünneplős videónkat nem messze a jelzőkőtől, ami tudatja az erre járókkal, hogy bizony most hagyják el Tirolt. A jelzet út elég érdekes és veszélyes volt a hágó után, mert konkrétan egy szerpentines autóút és egy mély szakadék közt ment egy vékonyka kis köves peremen. Majdnem két órán át mentünk itt lefelé a hegyről, mire elértük az első kis falut. Nagyon meredek volt, ez talán a legrosszabb a térd ízületeknek. A falun átsétálva találkoztunk Martinnal egy Szlovák sráccal, aki szintén otthonról indult el és Santiagoba tart. Nem gondoltam volna, hogy találkozunk hozzánk hasonló örülttel. Kellemesen elbeszélgettünk a nap hátralévő részében, volt rendesen mindenkinek érdekes története az eddigi útról. Estefelé egy vízeséshez értünk, amitől pár méterre egy faházikó, vagyis inkább egy igazi menedékház. Benyitottunk. A házikóban asztal, ágyak és egy kis kandalló is volt, valamint egy kis papír a falon. Több nyelven a következő szöveg állt rajta szabad fordításban: „Kedves vándor, használd egészséggel ezt a kis menedéket, de minden maradjon ugyanolyan távozásod után, mint amikor ide érkeztél!” Nagyon megörültünk, teljes egyetértésben mind a hárman összemosolyodtunk és beléptünk a menedékház ajtaján. Eddigi kalandunk legemlékezetesebb és legizgalmasabb napja volt a mai. Altatni persze egyikünket se kellett.
