Nagy nehezen, kissé másnaposan ébredtem dél körül, kimásztam a gardrob szobából, mivel a lakás és a lakótársak miatt nem igazán volt más hely, de nagyon kényelmes felfújható matracon aludtam. Ramon már fent volt és éppen ebédet készített, amit kisvártatva el is fogyasztottunk. Nagyon finom volt a menü, meg is örökítettem a pillanatot. A buszom délután indul, ezért volt még pár óránk mászkálni, ennek örömére meg is látogattuk a munkahelyén Christina-t, akivel tavaly a Via la Plata-n sétáltam pár hétig. Sok időnk nem volt, mert a buszállomás elég messze volt, de azért hagytam egy kis írásos emléket a bár falán. Búcsúzás és ígéret, hogy majd ők is ellátogatnak Budapestre. A busz pontosan indult és alig három óra alatt átértem a Franciaországi Perpignan-ba. Leszálltam és megnéztem a telefonom, ekkor láttam, hogy jött egy üzenet Valentintól, miszerint a sztrájk miatt csak éjszaka érkezik meg, ezért az éjszakát itt kell töltenünk. Alapjába véve ezzel nem lett volna gond, de a környék nem tűnt éppen biztonságosnak. Rajtam kívül nem nagyon volt fehér ember, afroamerikai srácok bandákban és nagyon ijesztő arabok mindenfelé és úgy éreztem mindenki engem méreget. Nekem semmi bajom velük, de senki nem tűnt bizalomgerjesztőnek, ez a környék a pályaudvar környékén elég szegényes és mindenki nagyon züllöttnek nézett ki. Több helyre is bementem szálláshelyet keresve, de nagyon drágák voltak. Kezdett sötétedni és már több alkalommal szólítottak meg az utcán, aztán mikor rádöbbentek, hogy nem beszélünk egy nyelvet, akkor nagyon furcsán néztek rám. Elegem lett, sőt őszintén bevallom kicsit meg is voltam rémülve, mert az utcán nem aludhatok. Legvégül kaptam egy tippet az egyik hotelben, hogy van egy Express Hostel nevű hely, ami lényegesen olcsóbb, mint a többi, viszont szegényesebb a felszereltség. Elmentem a címre, bementem és kisvártatva a félszemű sebhelyes arcú arab tulaj adott is egy kulcsot valamint felhívta a figyelmemet, hogy a tűzlépcsőn ne mászkáljak, mert leszakadhat, baj esetén hívjam a rendőrséget, mert gyakran kijönnek ide és alig két perc alatt itt vannak. Remek. Felfelé menet a lépcsőn átléptem egy félholt vagy módosult tudat állapotban lévő srácot, majd gyorsan bementem a szobámba és minden lehetséges módon bezártam az ajtót. Orrfacsaró bűz csapott meg, a dohányfüst a falakból, valamint egy kevés csatornaszag terjengett a helyiségben. A földön tűsarkak mély nyomai látszódtak mindenfelé, bútorok és a fal beazonosíthatatlan színűek voltak és az ágy több helyen is összeégetve csikkek által. Fürdőszoba nem volt, csak egy kis csap a falon, de nem bántam, az kizárt, hogy kimenjek még egyszer a folyosóra. Estefelé többször is ütötte valaki az ajtót, de valószínűleg csak eltévesztette a szobát, mert miután válaszoltam abbahagyta és másik ajtóhoz ment dübörögni. Fotókat egyáltalán nem készítettem, kissé meg voltam feszülve, eszembe se jutott. Valentin éjfél után érkezett meg, korábban megadtam neki minden infót, így pontosan tudta melyik szobába kell jönnie. Beengedtem gyorsan és a kint kószáló alakoknak esélyük sem volt bejönni. Így hogy ketten vagyunk már, lényegesen jobban éreztem magam. Útitársam is elszörnyülködött a szoba állapotán, de ez volt a legolcsóbb megoldás, így is fejenként tizenhat euróba került. Az utcáról folyamatosan üvöltözések és szirénák hangjai hallatszódtak szinte egész éjjel, a szomszéd szobákból néha sikítások és egyéb hangok zavarták a nyugalmunkat. A lényeg, hogy ha átvészeljük valahogyan az éjszakát, holnap már a hegyekben lehetünk békességben.
"Life begins at the end of your comfort zone"
