A német fiatalokkal még együtt reggeliztünk, de utána elhagytuk őket, mert lassan haladnak és elmondásuk szerint tíz-tizenöt kilométernél nem mennek többet egy nap. A völgyből felérve egy újabb hegyre elénk tárult egy még magasabb hegy, aminek neki leselkedtünk, de ekkor még nem tudtuk, hogy mennyire kemény menet lesz ez. Egy szerpentines úton haladtunk kezdetben, ami így rövidebb volt, de sokkal megerőltetőbb, voltak részek, ahol szabályosan kézzel-lábbal kellett kapaszkodnunk. Minden csúcson félmeztelenre vetkőztünk, mert tiszta víz lettek a pólóink, de hamar megszáradtak kiterítve a napon, így kis pihenés után folytathattuk is az utat. Újabb lejtő következett, mellettünk egy sebes patak folydogált, ezt követve hamar leértünk egy tisztásra, ahol egy nagyon érdekes emberrel találkozunk. Éppen egy Trans Pireneus terepfotó versenyre edzett, ami a GR10-et követi kis kitérökkel és közel tíz nap alatt futják végig a majdnem kilencszáz kilométeres utat, amiben száz kilométer szintkülönbség is van. Kikerekedett a szemünk és ledobtuk az ékszíjat, a mi kis teljesítményünk elbújhat az övéké mellett, de legalább megtudtuk a pontos adatokat is, amin nekünk is végig kell mennünk, mert eddig jóval kevesebbnek gondoltuk. Ellátott minket pár hasznos tanáccsal is, hogy mikor hol érdemes megpihenni és hol vannak jó minőségű szállások. Sok tekintetben ez egy hasznos találkozó volt, egyrészről újabb információkat kaptunk, valamint megint abszolváltunk egy kis alázatot az úttal kapcsolatosan. Sokáig csak magunk elé nézve haladtunk, néha összenéztünk, hogy ez nem semmi, amiket hallottunk. Az egyik ilyen tippet követve leértünk egy völgybe, ahol egy kempingféleség volt, de egy nagyobb ház is, ahol meg lehetett szállni, de maradtunk az olcsóbb sátrazásnál, sőt még ebből is sikerült lealkudni. Azért kényszerültünk ide, mert a környéken egyszerűen nincs egyéb hely a sátraknak, mert vagy lejtős, vagy nagyon sűrű növények borítják az út szélét. Itt a kempingben volt egy megtisztított rész kifejezetten a sátraknak. A házban volt nagyjából tíz fő, akik szintén sétálgatnak pár napot a környéken, persze főként franciák, ezért kommunikálni nem nagyon tudtunk velük. A közös kinti konyhasátorban készítettünk egy kis vacsorát, majd szürkületkor elköszöntünk és elvonultunk a sátrainkba, mert annyi szúnyog volt a közeli folyó miatt, hogy nem lehetett megmaradni a szabadban.
"Life begins at the end of your comfort zone"
