Nem aludtunk túl jól, eléggé kavicsos és kemény volt a tavalyi, valamint a felszerelésem is eléggé limitált volt a tavalyi úthoz képest, idén még matracot se hoztam. Korán felkeltünk, még napfelkelte előtt visszakóvályogtunk az Via Verde-re, hogy nehogy kiszúrjanak a rendőrök, ugyanis este egy kutyát sétáltató pártól megtudtuk, nagyon szigorú pénzbírságot is kiszabhatnak az illegális kempingezőknek. Nem volt gond, a délelőtt hamar elment, probléma csak ebéd után kezdődött, ugyanis ekkortájt kezd exponenciálisan melegedni az idő. Szerencsére sok alagút van az úton, ahol kicsit megpihenhetünk az ágyékban és huzatban, persze a köztes készeken szinte végigrohantunk. Félúton járhattunk, amikor balra megpillantottunk egy hegyet, amit már egy ideje keresgéltünk a figyelmeztető táblák miatt, ugyanis ezen a hegyen keselyük élnek, akik simán megcsipegetnek, ha véletlenül elalszol a környéken. Igazából csak a csúcs körül láttunk pár keselyűt körözni, közelünkbe nem jöttek még véletlenül se. A negyven fok feletti hőmérséklet miatt, meg persze amiatt, hogy ötödik napja nem sikerült fürödni, kicsit kellemetlenül éreztem magam, combom belső része kipattogzott és a talpam is eléggé foltos volt. Az első pár napban tapasztalt izzadás, amin éreztem, hogy sós, mostanra szinte csak víz volt, már kellemetlen izzadságszagunk se volt, amit ittunk azt egy az egyben izzadtuk is kifelé, nagyon furcsán kezdem érezni magam. Nem volt igazából kellemetlen, csak érdekes, valahol az öntisztulás egy formája volt ez, de azért nagyon vágytam már egy kiadós tusolásra. Az alagutak fogyni kezdtek, egyre hosszabb szakaszok voltak a napon, karomon és lábamon folyamatosan égő érzés volt, szinte csak vonszolni tudtam magam, ekkor volt az első gondolatom, hogy talán ez az egész nem is volt olyan jó ötlet és lehet, hogy inkább haza kéne menni. Délután hét óra felé értünk Poerto Serrano-ba eléggé lepusztult állapotban, leültünk egy bárba inni valami nagyon hideget és kis tanakodás után eldöntöttük, hogy ennek itt a vége és inkább busszal tesszük meg a fennmaradó kilométereket Sevilla-ig. A bár tulajától kaptunk egy tippet, hogy nagy eséllyel a sportcentrumban le tudnánk fürödni, de alvás lehetőség biztosan nincs a városban, ezért marad a vadkempingezés valahol a felun kívül. A busz holnap reggel tíz órakor indul, szóval addig vissza kell érnünk. Kis keresgélés után meg is lett a sportcentrum, ahol nagyon szívéjesen fogadtak minket, elmeséltük az elmúlt pár nap kalandjait, majd kinyitották a zuhanyzó ajtaját és hagytak minket, hogy megtisztuljunk. Hát ennyire talán még sosem örültünk egy zuhanyzónak, mondjuk életemben sose voltam hat napot mosdatlanul. Jó fél óra múlva végeztünk, kinyitottuk az ajtót, kimentünk, de legnagyobb meglepetésünkre három fegyveres rendőr várt minket. Na, most aztán végünk van, gondoltam. Az egyik spanyol rendőrnek hihetetlen jó amerikai akcentusú angolja volt, hamar megtudtuk, hogy semmi baj sincs, mindössze a bár tulaja mesélte el a történetünket és azt hogy nincs hol aludnunk, ezért gondolták megkeresnek minket, mert tudnak egy megoldást erre a kis problémára. A helyi pap már egyszer elszállásolt korábban is pár kóbor lelket egy üres eladásra szánt épületben és biztosan most is tud segíteni. Így is volt, megtaláltuk a papot, elvezetett minket egy épületbe és otthagyta a kulcsot. Bútor, víz, ablak nem volt, de már nem is volt ezekre szükségünk, ami kellett az egy kis hely ahova ledobhattuk a hálózsákot és egy nagyot aludhattunk.
