Furcsa álmom volt éjszaka. Egyedül mentem egy sivatagban a lenyugvó naptól folyamatosan távolodva, amíg teljesen be nem sötétedett. Az égre pillantva két holdat is láttam, ezek fénye miatt tökéletesen láttam a dűnéket körülöttem és egyenesen haladtam egy magas torony felé. Sajnos nem értem el, mert hirtelen felriadtam arra, hogy valaki nekiment az ágyamnak. Már nagyban sütött a nap és ezen az emberen kívül nagy eséllyel mindenki rég elhagyta a szállást. Szemrehányóan ránéztem, de még véletlenül sem kért elnézést, minden hang nélkül egyszerűen kisétált a szobából. Elkaplak, gondoltam viccesen magamban és visszafordultam a fal felé. Aludni már nem tudtam, ezért pár perc nyújtózás után felpattantam és pikk-pakk összekészültem. Tíz perc múlva már az utcán voltam és a tegnapi tempóval megindultam. Jó pár kilométer megtétele után arra lettem figyelmes, hogy egy buszmegállóban éppen az a fickó szerencsétlenkedik a táskájával, aki olyan kedvesen felébresztett. Elég picike táskája volt és úgy láttam, hogy valami nagyon kényelmetlen neki, azt próbálja igazgatni. Kétségbeesetten rám nézett, de én egy kacsintással és mutatóujjam felé irányításával továbbhaladtam. Nagy baj esetén biztosan segíttettem volna neki, de egy kis kényelmetlenség belefér, oldja csak meg egymaga. A délelőtt folyamán nem is találkoztam mással, valószínűleg a legtöbben már beértek a szállásokra, mire odaértem és onnan már a tegnapi indulók is rég megközelítették Finisterre-t vagy Muxia-t. Mindenhol a zarándokok után haladtam, ezt most rettenetesen élveztem, csak én voltam meg a camino. Ismert tájakon vitt a lábam, eukaliptusz erdők, kisebb-nagyobb ösvények és persze kisvártatva az óceán látványa színezte az utamat. Nem győztem szagolgatni a levegőt, az a sok különféle növényi illat, ahogy keveredett az óceán sós illatával, fantasztikus volt. A sok kilométer ellenére viszonylag korán beértem Muxia-ba és természetesen a Delfin albergue-be, ahol már szinte tárt karokkal vártak. Pontosan harmincnyolc napja voltam itt, úgy éreztem mintha hosszú hónapok teltek volna el, nagyon furcsa érzés volt, de ugye az idő az relatív. Rózsán és Bálinton kívül megismerkedtem Annával is, aki éppen itt önkénteskedik. Megkaptam az ágyikómat, letusoltam majd kimentem az óceán partra ahol egy nagy, lassú és mély sóhaj kíséretében tudatosult bennem, hogy megérkeztem!
"Life begins at the end of your comfort zone"
