A puha ágyikóból nehéz volt kikelni, mire összeszedtük magunkat már tíz óra is elmúlt, igaz, hogy ez nem egy tipikus első napos indulás, de azt hiszem az elmúlt pár nap fényében tökéletesen érthető. Talán a tökéletesen kipihenve jelző kissé túlzás, de mindenesetre nagy lendülettel vágtunk neki a mai etapnak. A városból kifele szépen követtük a jeleket egészen a következő pihenőig, utána egy picit eltévedtünk, de hamar visszataláltunk a jelzet útra, ahol pár kilométer múlva elértük Santiponce-t, ahol jómagam egy órácskát töltöttem, mert egy réges-régi római gladiátor arénát tekintettem meg, közben Arek előre ment, de egész hamar utolértem, még az ipar negyed elhagyása előtt. Ami ez után következett az eléggé letörte a lelkesedésemet, ugyanis egy nyílegyenes mezőgazdasági terepen egy teljesen árnyékmentes földes út vezetett a végtelenbe. Azt se láttam hol a vége, persze ekkor már délután három felé járt, ami a legmelegebb időszak, de nem volt mit tenni el kellett indulni. Piszkosul meleg volt, szerintem negyven fok felett, folyamatosan innom kellett, meg persze folyt rólunk a víz. Lihegtem, mint a lovak, nagyon kilátástalanak látszott, csak arra koncentráltam, hogy rakosgassam egymás után a lábamat és szép dolgokra gondoljak, egyszer csak vége lesz ennek a szakasznak. Jó két óra séta után egy idősebb túratáskás olasz párt vettünk észre, akik feküdtek az út szélén, a nő sírás, a férfi meg elájulás közelében volt. Annak nem volt értelme, hogy megkérdezzük, hogy jól vannak-e, ezért vizet ajánlottunk, de az meg volt náluk, ezért próbáltunk lelket önteni beléjük. Nagy nehezen kinyögték, hogy már hívtak egy taxit, hogy visszavigye őket Sevilla-ba és hogy lassacskán itt kell lennie, ezért ne aggódjunk, menjünk csak tovább. Sok mindent nem tehettünk, elköszöntük és folytattuk utunkat. Hat óra is elmúlt mire elértük a következő ember lakta települést, nem gondoltam volna, hogy sikerül, de megérkeztünk. Beestünk az albergue-be, ember sehol, csak egy kulcs meg egy üzenet, hogy reggel távozás után a postaládába legyünk kedvesek bedobni. Elfoglaltuk a legkényelmesebb ágyakat, berendezkedtünk, az ügyes-bajos dolgok után leültem az asztalhoz és vacsorázás közben körbenéztem az üres szobában. A mai napi konklúzió az, hogy nézzük a dolgok jó oldalát, az biztos, hogy szabad ágy mindig lesz számunkra, ugyanis az első zarándokok, akikkel találkoztunk a Via la Plata-n, azok is visszafordultak.
