Indulásnál megfogyatkozott a csapat, mert Kevin és a cserkészek egyszerűen nem bírtak felkelni, viszont én annyira megörültem a reggeli napsütésnek, hogy kipattant a szemem és már Arek-el úton is voltam. Pár francia földműves jóember próbált minket eltéríteni a járt ösvényről, mert szerintük vannak rövidebb megoldások, de mi kötöttük az ebet a karóhoz és csak azért is a jól bevált kagylókat követtük. Az elmúlt pár napban többször figyelmesek lettünk kis fa táblákra az út mellett, amit egy bizonyos alkimista rakott ki, aki egy híres donativos szállást reklámoz ezzel, persze az írás francia a nyelvű, de úgy vettük ki, hogy okos idézetek lehetnek rajtuk. Arra persze nem jöttünk rá, merre lehet ez a bizonyos szállás, de valószínűleg meg fogjuk találni, amint itt az ideje. A nap folyamán a távolban megláttuk a Pireneusok hegyvonulatait, hatalmas öröm volt, ezek szerint már tényleg nagyon közel vagyunk Spanyolországhoz és ahhoz, hogy lassan négy országot hagyjunk magunk mögött. A lapos vidék kezdett átalakulni, most már hatalmas sziklák tarkították, melyek árnyékában tehenek legelésztek a zöld domboldalakon. Festői tájban gyönyörködtünk égész délután, egészen addig, amíg fekete viharfellegek árnyékoltak be. Piszok nagy mákunk volt, hogy nem esett az eső, mert így lehetőségünk volt kiszárítani a sátrakat teljesen. Ruháim nagyon mocskosak voltak, de legalább szárazak és ez megadta az elégséges komfort érzetemet, nem is vártam többre. Az igényeink az enni-innivalóban és a száraz ruhában tökéletesen kimerültek, esetleg még megemlíthető egy védett sátorhely éjszakára. Estére ezek a kis kérések hibátlanul teljesültek, találtunk egy tisztást egy erdő közepén, majd a lenyugvó nappal együtt mi is nyugovóra tértünk.
